Deés Enikő: Anyakovász / Jurányi Ház

Érthetetlen, hogy ha a lány végül mégis megtette, miért nem lépett már ki korábban az életből.

Szellemesen költői és találó cím, remek színészek – jól indul a színházi este, látatlanban. Hamar kiderül azonban, hogy egy briliáns allegória és megannyi érvényes felvetés messze nem elég egy jó előadáshoz. Néha egy közepeshez sem.

A pandémia idején újra felfedezett kovász: liszt és víz egy az egy arányú keveréke. Megfelelő körülmények közé helyezve és a hozzá illő eljárásrendet követve a végeredmény egy gombáktól és baktériumoktól hemzsegő konyhai alapanyag. A gombák nagyrészt a lisztből, a baktériumok pedig a közvetlen környezetből kerülnek a szuszpenzióba. A kovász milyensége tehát részben adottság, másrészt a környezeti hatások következménye. Mint ilyen, nagyban emlékeztethet minket különféle pszichológiai alapvetésekre. Deés Enikő is ebből a hasonlóságból indult ki az Anyakovász című darab megírásakor.

Fullajtár Andrea és Barta Ágnes / Fotók: Éder Vera

Adva van egy idősödő anya és egy pályakereső lány, akik (jó okkal) távol élnek egymástól, és ezt a messzeséget videochaten folytatott beszélgetésekkel igyekeznek áthidalni. Fokozatosan derül ki, hogy a kapcsolat, amit kölcsönös eltökéltséggel tartanak elevenen, többszörösen terhelt. Miközben a lány odaadó figyelemmel készíti a házikovászát, az anya a szeretet és összetartozás szófordulatait csepegtetve csontig gyalulja a lány önbecsülését, amibe az érzelmi zsarolás is bőven belefér. A lány mindezt szinte kedélyesen fogadja, bár időnként – például egy nyitva felejtett vízcsap jegesmedvékre gyakorolt ökológiai hatása miatt – indokolatlan pánikrohamokat produkál. Ebben a családban nincsenek apák – hangzik el egy efféle mondat, nem véletlenül, ugyanis a lány apja, amíg még együtt éltek, rendszeresen verte az anyát, a dédapáról pedig jobb nem is beszélni. Anya és lánya közé mintha éppen a dédapáról való beszéd lehetősége verne éket. A lány ugyanis a nagymama hagyatékából megmaradt levéltöredékekből apránként kideríti, hogy a nagyanyját a saját apja ejtette teherbe, és az anya ebből a vérfertőző erőszakból született.

Kovász került a cipóba. A kovász készültével együtt a darabban egy nagyívű allegória is épül múltbeli traumával, átörökített mérgezéssel, erjedéssel és a feszítő gázok felgyülemlésével. A darab zárásaként a lány a búcsúlevelében éppen erről, a szétrobbanó, és őt maga alá temető eleven trutymóról beszél, amely egy apa bűne miatt az anyákon keresztül végül a lányt öli meg. Pszichológiai és szociológiai felvetésként minden megáll(hat): a bántalmazás családon belüli áthagyományozódása a bántalmazóvá váló bántalmazott képletével, az anya alkoholizmusa és a fertőzésektől való irracionális félelme, a lány ökológiai szorongása pánikrohamokkal súlyosbítva és a fiatalkori depresszió, amely végül öngyilkossághoz vezet. A darabban szereplő figurák, viszonyok és mondatok ismerősek lehetnek: léteznek körülöttünk ilyen életek. Ilyen halálok is, ha azok nem is egy szándékosan ledugaszolt kovászos üveg miatt történnek.

Barta Ágnes

Színházi alapanyagként azonban a szöveg egy hibátlan, ám steril gondolatmenet párbeszédbe és kismonológokba szedve. Miközben úgy tesz, mintha egy végzetes állapotváltozást mutatna meg, valójában csupán az anya és a lány közötti, krónikusan mérgezett viszonyt fejti ki. Bár nézőként egyre súlyosabbá válik számunkra a kapcsolódásuk árnyoldala, a lány számára nyilvánvalóan nem romlik a helyzet, hiszen a párbeszédek érezhetően hosszú ideje, motoros beidegződéssel zajló sárdagasztások. Érthetetlen, hogy ha a lány végül mégis megtette, miért nem lépett már ki korábban az életből. Ehhez egy drámaszövegben nem elég a felismerés, hogy az anyja a dédapjának lányaként egy nehezen felfogható erőszak eredménye. Nem azért, merthogy ilyen átcsapás a valóságban ne létezne, hanem azért, mert ez a színházban nem működik. A helyben járás következményeként ugyanis a búcsúlevél (és amit ez jelent) teljesen valószerűtlenül pattan elő a semmiből és harapja el a történetet. Az előadás sem időt, sem mondatokat nem szán rá, hogy a két nő szerető/szeretetlen civódása egy ilyen tragédia felé tartson. Ha nagyon megerőltetjük magunkat, a búcsúlevél és a belőle következő halál értelmezhető szimbólumként, vagy akár képzeletjátékként is. A helyzeten azonban ez sem segít, mivel az azt megelőző mondatok és történések életszerűsége után egy ilyen stiláris szaltó mortále legalább annyira valószerűtlen hatást kelt, mint a realista olvasat. Nem véletlen, hogy a lezárást Deés Enikő rendezőként sem tudja megoldani.

Bagossy Levente hervasztóan szegényes konyhai miliőt alakít ki a játékhoz. Az előadás kezdetekor a fények sejtelmesen szűrődnek át két alig áttetsző, vajszín szöveten, amely akár poétikus utalás is lehetne a lassan napvilágra kerülő titokra. Mögöttük azonban csupán egy-egy lelakott kredenc szerénykedik, előttük pedig egy hasonlóan rusztikus asztal áll. Mindez mivel mindössze pár négyzetméter, a valóságban egymástól távol élő két nő látvány és érzet szintjén is összeszorul ebben a minden bájtól és jóízléstől mentes élettérben. Az öltözetük méretezésben és esztétikájában szintén környezetazonos.

Ezek után a két színész hivatott életet és színt vinni ebbe a monokróm, lerongyolódott szürkeségbe, ami egy ideig sikerül is nekik. Eleinte a darab sötétebb tónusú humora is működik: felszabadító érzés ránevetni a jól ismert gondokra és azok meg nem oldásának otthonos trükkjeire. Fullajtár Andrea egy energiában gazdag, ártatlanul butácska matrónával indít, akibe azért bele van oltva a lélektani vérszipoly. A figuráját áthatja egyfajta alkohollal átitatott dohosság. Már-már cinizmusba hajló iróniája, indokolatlan lelkesedése és fóbiája, blazírt leoltásai állandó humorforrások. A darab az időben egymástól elváló jelenetek során különféle állapotokba és helyzetekbe hozza az anya karakterét, amelyek mindegyikét pontosan és magával ragadó erővel lakja be a színésznő. Az előadás második felében azonban ezek a remekbeszabott alakítások elkezdenek széttartani, és az anya figurája elmosódik. Az előadás végére többet tudunk az anyáról, mégis kevésbé ismerjük őt.

Barta Ágnes és Fullajtár Andrea

Barta Ágnes alakítása mindennek az inverze. Az általa játszott lány minden problémája ellenére mindvégig napfényes és derűs: elfogadó az anyjával és önmagával szemben is. Innen nézve is érthetetlen és irreális a végső szétesése. Barta, noha a folyamatosan önazonos és egy tömbből faragott figura hangulatváltozásait finom és néha erősebb eszközökkel meggyőzően követi le, egy kicsit mindvégig színtelen marad. A színtelenség és a humortalanság mögött nagyrészt az állhat, hogy a szöveg meglehetősen szűk marokkal méri mind a színeket, mind a poénokat a lány számára. Ráadásul – hacsak nem egy vígjáték a cél – Fullajtár Andrea erőteljes játéka sem enged sokkal több intenzitást Barta Ágnes számára. A két színész eltérő energiája azonban nem elvesz, hanem hozzáad az előadáshoz: szemléletesen képezi le az anya és a lány alá-fölérendeltségi viszonyát. Ami viszont komoly és az előadásra nézve végzetes probléma, hogy a két színésznő között semmiféle kémia nincsen, ezért a két figura mindvégig idegennek érződik. Ezt nem lehet a szöveg számlájára írni, mert ehhez nem kellenek szeretetszavak. A közöttük lévő vonzás nélkül minden téttelenné és súlytalanná válik, például eleve érthetetlen, miért keresik folyamatosan egymás online társaságát.  

Noha a darab és Barta Ágnes untermannként is folyamatosan dobálja fel a fekete humorlabdákat, amelyeket Fullajtár Andrea remek ütem- és stílusérzékkel csap le, egy idő után ezek a poénok elkezdenek befagyni. Ezt a kínossá válást a történet elsötétedése önmagában nem magyarázza, hiszen az élet elviseléséhez és a túléléshez ezeknél gyilkosabb poénokon is jókat tudunk nevetni. E mögött részben a figurák szeretetlensége állhat, amely szürke nehézkedésként telepszik az előadásra, nagyrész viszont a korszellemnek tudható be: bizonyos dolgokon, például a családon belüli abúzuson nem derülünk úgy, mint akár 10-15 évvel ezelőtt. Mármint abban a formájában nem, amikor a nevetésünk a bántalmazót (ebben az esetben az anyát) támogatná/mentené fel.  

A gyenge kovász a pékzsargonban (szemben a döglött kovásszal) az alacsony aktivitású kovászt jelöli, amelyben a vadélesztőgombák és tejsavbaktériumok bár elevenek, mégsem képesek elegendő szén-dioxidot termelni a tészta megemeléséhez.

Deés Enikő: Anyakovász

Játsszák: Fullajtár Andrea, Barta Ágnes.

Látvány: Bagossy Levente. Dramaturg: Perczel Enikő. Zene: Monori András. Fény-és hangtechnikus: Kormosói Róbert / Major Mátyás. Rendező: Deés Enikő.

Jurányi Ház, 2026. szeptember 29.