Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline / Katona József Színház

A müncheni Oktoberfest helyett egy budapesti karaoke-partin vagyunk.

A Katona József Színház külsőségeiben is jelzi, hogy új korszaka kezdődött. Átrendezték a fogadóteret, a vizuális arculatváltás a plakátokon és az éves műsorfüzeten is látszik. Utóbbi forgatása szinte egy rejtvényfejtéssel ér fel a színészeket szürreális közegbe helyező fotóival, mellettük a hagyományos megközelítésű portrékkal, a különleges tipográfiával és az ismeretlen darabcímekkel. Klasszikusnak közülük csak a most bemutatott Kasimir és Karoline tekinthető, ebben viszont az az újdonság, hogy nem hazai, hanem német rendezővel, Amelie Niermeyerrel dolgozott a társulat. Székely Kriszta már a pályázatában jelezte, hogy erőteljesebben bekapcsolná a Katonát a nemzetközi színházi közegbe, és a német nyelvterületen már komoly sikereket aratott Mundruczó-előadás, a Parallax hazahozatala mellett rögtön egy külföldi vendégrendezővel indították az évadot. Amélie Niermeyer mondhatni, végigrendezte a német nyelvterületet, operarendezéseiről is ismert, hosszú ideig a salzburgi Mozarteum igazgatója volt.    

Vizi Dávid, Tóth Zsófia, Pásztor Dániel, Kocsis Gergely, Sárközi Luca  / Fotók: Hirling Bálint

A Kasimir és Karoline cselekményét az 1920-as évek Németországából a 2020-as évek Magyarországára helyezték. A müncheni Oktoberfest helyett egy budapesti karaoke-partin vagyunk. Elvégre létbizonytalanság, kitörésvágy, a különböző társadalmi osztályok közötti szakadék, az italba és a mulatozásba menekülés mindkét korszakot jellemzi.  A díszlet hatalmas, súlyos(nak látszó), grafitszürke tömbökből áll, amelyek fenyegetően magasodnak a szereplők fölé. Mindehhez a silver parti ezüstszínnel játszó jelmezei teszik hozzá a maguk hideg fényét. Kinél egy felső, kinél csak a cipő, másnál a nadrágtartókból összeálló ing csipeszei hozzák be ezt a színt. Összességében a szereplők egy minden otthonosságot nélkülöző, rideg környezetben bolyonganak elveszetten. A falak pedig folyton mozognak, újra és újra akadályt képezve állnak az ember előtt.

A jelzésszerű tér mellett a mozgás is diszharmonikus. Váratlan zenei zörejekre váratlan, éles mozdulatok válaszolnak. Téri Gáspár koreográfiája csupa szöglet és merevség. Elindul egy mozdulat, de nem lesz belőle tánc, csak valami kényszeres reakció. Csizmás András zeneszerző végig jelen van a színpad szélén, a szereplők időnként reagálnak rá, játékba hozzák.   

Tóth Zsófia és Pásztor Dániel

A kényszeres keresés jellemzi a szereplőket is. Karoline Tóth Zsófia megformálásában valami többet és jobbat kaparna ki magának az életből, mint ami eddig adatott, és ennek érdekében egykedvűen lép át Kasimiron. Közben észre sem veszi, hogy kitörési kísérletével inkább mélyebbre ássa magát. (Hozzá kell tenni, a havi 380.000, amit ebben a szövegváltozatban egy irodában keres, sokaknak csak álom, akik három műszakban vagy akár a művészeti szférában dolgoznak, ennél sokkal kevesebbel kell, hogy beérniük; és a havi 380 nem az a szint, ahol egy visegrádi kirándulás – mint itt – eufóriát vált ki az emberből.) A színésznő kislányosra öltöztetett külseje mögött (mire a rúd mellé kerül táncolni, lefoszlik róla) érződik a feljebb vágyás makacs eltökéltsége.

Kasimir lába alól több szempontból is kicsúszik a talaj: munkáját és vele önbecsülését is elveszti, Karoline átlép rajta, benne pedig marad a düh és a kétségbeesés. Vizi Dávid játéka ezt nagyon pontosan visszaadja. Mozgása, gesztusai, kivetkezése az egyenezüstből, kockás inges lázadása és elbukása a környezetében helyét nem találó, elveszett kisember rajza.

Bangó Ernest, Pásztor Dániel, Tóth Zsófia, Duró Áron

Pásztor Dániel már testtartásával, hajviseletével, mimikájával megadja Schürzinger alapkarakterét, a „jobb híján” fiút, a maga módszeres kitartásával Karoline nyomában járó Eugent. Vagyis Jenőt, ahogy többször megjegyzi, amiről óhatatlanul A kőszívű ember fiai Jenője jut a hazai néző eszébe, csakhogy itt nincsenek hősök, annál inkább kis- és kisszerű emberek. Utóbbiakat, a gazdagságba burkolt amoralitást Elek Ferenc és Kocsis Gergely párosa hozza. A nyers erőt Simon Zoltán izmaival és egy szintén nagyon találó parókával felvezetett Franza képviseli, mellette Bach Kata Ernája egyszerre a kiszolgáltatott, folyamatosan verbálisan és tettleg is bántalmazott nő, akiből mégis valami eltökélt szabadság és méltóság sugárzik. Sárközi Luca és Duró Áron mulatóbeli párosa először mozgásukkal, majd karakterformálásukkal is észrevétetik magukat. Bangó Ernest is mozgással ad határozott körvonalat a mulatótulajdonosnak.   

A 100 percesre húzott szöveg egyben van, működik, igaz, időnként érződik az ittre és mostra írás kényszere. Így lesz a Zeppelinből űrhajó, München környékéből Dunakanyar. Világos szerkezetű, minden részletében átgondolt, látványos előadás, amit kapunk, erős színészi játékkal, valahogy mégis kívül maradunk. Hidegsége eltart, távolról nézzük, hiába az aktualizálás, mégsem magunkat.          

Ödön von Horváth: Kasimir és Karoline

Játsszák: Tóth Zsófia, Vizi Dávid, Pásztor Dániel, Bach Kata m.v., Simon Zoltán, Elek Ferenc, Kocsis Gergely, Sárközi Luca e.h., Duró Áron e.h., Bangó Ernest m.v.

Dramaturg: Marion Tiedtke és Török Tamara. Díszlet: Alexander Müller-Elmau. Díszletasszisztens: Baranyai Marcell. Jelmez: Pattantyus Dóra. Jelmezasszisztens: Bati Nikolett. Zeneszerző: Csizmás András. Koreográfus: Téri Gáspár. Súgó: Fejes Vera. Ügyelő: Valovics István. Asszisztens: Tiwald György. Rendező: Amelie Niermeyer.

Katona József Színház, 2026. október 11.