Bereményi Géza: Magyar Copperfield / Budaörsi Latinovits Színház

…sem a főszereplőt, és ami az igazi probléma, minket sem érint meg a történetek sora.

Bereményi Géza Magyar Copperfield című önéletrajzi regénye az elbeszélő születésétől nagyrészt a Kádár-rendszer ’60-as évekbeli berendezkedéséig tartó időszakról mesél. Bármennyire közhelyes is, az egyetlen idevágó kérdés az, hogy ma milyen húsbavágó közünk lehet az egyre távolodó múlthoz, szüleink, nagyszüleink, vagy akár dédszüleink egykori jelen idejéhez.

Korábban is érkeztek Bereményitől fajsúlyos jelek az élettörténetből és ebből a korszakból: áttételesen a Cseh Tamásnak írt dalszövegeken, konkrétabban a Megáll az idő (1981) és az Eldorádó (1988) című filmek forgatókönyvén keresztül. Nem az a kérdés tehát, hogy van-e közünk a „távoli” múlthoz, hanem hogy mi az. Amíg a regény folyamatosan és lényege szerint játszik a közelséggel és a távolsággal, és a tétjét a szerzői én eltökélt (ön)megismerésvágya adja, a budaörsi előadás alkotói egyértelműen a távolságtartás mellett teszik le a voksukat. A nézőpontjukon keresztül a Vetró Gézaként születő, később Rózner Gézává átnevezett, végül Bereményi Gézává váló főszereplő és az őt körülvevő közeg közös történeteit láthatjuk – madártávlatból.

Juhász Vince és Bohoczki Sára / Forók: Borovi Dániel

Ezt Khell Zsolt karakteres és ambiciózus díszlete az első pillanattól fogva megfellebbezhetetlenül világossá teszi. A nézőtér egy perspektivikusan szűkülő, hatvanas évekbeli moziteremként folytatódik a színpadon, ahol a játék szintjén az előadás fekete-fehér filmje forog. Monori András zenéje – hangzásban és hangulatában – szintén ehhez a régi idők mozija miliőhöz illeszkedik, időnként taktust is ad a történésekhez. Szűcs Edit a kor kispolgári/polgáralatti konfekciójából öltözteti karakterazonos jelmezekbe a játszókat. A képzeletbeli film szereplői jönnek-mennek, közülük néhányan nekünk háttal ülve, vagyis velünk együtt nézik az általában üres mozivásznat. Az előadás szereplői ugyanis a mozitermi székeken, azok között/mellett, felénk fordulva játszanak. Ez a sajátos szituáció a látvány adta játékszabályok elfogadása mellett sem könnyíti meg a színészek helyzetét: noha a legtöbb jelenet így is működik, a tér nem minden történésnek áll jól, egyes jelenetek (például id. Vetró Géza haldoklás utáni felülése) már-már ügyetlennek érződnek.

A regénynek és a darabnak van egy közös tételgondolata: minden szereplő tudja, hogy milyennek kellene lennie ennek a fiúnak, azt azonban senki nem tudja, ki ő. A különös térrend érzékletesen képezi le az alapvetést: az érintett szereplők közül senki más nem látja a történéseket, csak az éppen benne résztvevők, és persze mi. Az előadás végére azonban a szerzői én mellé, pontosabban fölé emelt helyzetünk ellenére sem kerülünk közelebb ahhoz a tudáshoz, amelynek a megszerzésére a regény és vélhetően az előadás is szerződött. Hiába rágja Máté Gábor rendezése a szánkba, hogy a főhősünk miért nem olyan, amilyennek a különféle elvárások szerint lennie kellene, továbbra sem tudjuk, ki ő. Ehhez a nyomozáshoz itt (szemben a regénnyel) a szabadság és a függetlenség mondása csupán szóvirág.

Juhász Vince és Takács Katalin

A színpadi szöveg – egy-egy érettkori történés felvillantása mellett – a csecsemőkortól talán a középiskolás évek végéig követi a főszereplő történetét. A csecsemő és a kisgyermek eleinte a tehetős, vásáros nagyszülők és a Teleki téri közeg vonzáskörzetében nevelkedik, mígnem szülőanyja újra férjhez nem megy egy kissé ideggyenge, a testi fenyítés pedagógiai erejét valló és gyakorló orvoshoz, és magukhoz veszik a kisfiút. Gézánk nagyfiúként a kétarcú (bölcs szigorral elfogadó, illetve kisszerű pedellus tempójú) iskolai közegben formálódik, mígnem a nevelőapjával való végletes szembeszegülése/lázadása után ismét a nagyszülőkhöz kerül. Közben megjelenik az életében az „úrigengszter” vérszerinti apa is. Az úgynevezett történelem így a személyes tapasztalatok mellett a kisemberek közegén és korlátos ismeretein keresztül éri: az első világháború emléknyomai, a második világháború utáni poszttraumás elevenség, az 56-os események, majd a Kádár-kor első dekádja és a szovjethatalom.

Németh Nikolett szövegváltozata az élettörténet hangsúlyos csomópontjai mellé beemel kevésbé sűrű történéseket és mondatokat is, amelyek bár hozzájárulnak a főhős belső világának pontosabb megismeréséhez, a darab lendületét minduntalan leejtik. Egy regény ugyanis elbírja, néha egyenesen igényli a csendesebb folyamot, a színpad azonban ezt általában nehezen viseli. Ráadásul, amíg egy regényben a függő beszédként megírt párbeszédek erejéhez akár hozzá is adhatnak a kevésbé célra tartó mondatok, egy színházi előadás folyamatos feszesség nélkül erőtlenné válhat. Márpedig itt néha még a kiemelten fontos párbeszédek is kissé nyúlósak és súlytalanok. A sajátos játéktér mellett – a maga hígabb szellősségével – a jól átgondolt szerkezetű, „regénybeillő” színpadi szöveg is megnehezíti a színészek és a nézők dolgát.

Kaszás Gergő és Juhász Vince

Az alkotói elképzelés a színészi játékok kapcsán is világos és következetes: az első szám első személyben hűvös szenvtelenséggel közvetítő főhős saját múltjának elrajzolt, felnagyított alakjaival találkozik. A probléma az, hogy a hűvösségnek és az elrajzoltságnak a párosa szinte teljesen ellehetetleníti az érzelmi kapcsolódást. Márpedig a színház egy ilyen történetmesélős előadásban nézőtéri érzelmek nélkül nem működik. Még akkor sem, ha ez a főszereplő felől nézve egy elfogulatlan, önmaga utáni nyomozás. A kiváló színészek emiatt mintha kötőfékkel a lábukon táncolnának. Takács Katalin hézagtalanul és a mélységek felé nyitottan tölti fel a szerető nagymama két és féldimenziós sablonját. Kaszás Gergő a nagypapa szerepében az egyetlen, aki a stilizálás és felüljátszás mellett is képes egy eleven ember képmását színpadra tenni a maga kisszerű nagyságával és a szeretetlenség szeretetnyelvével. Bohoczki Sára is pontos a férje és a fia szeretete közé ékelődött anya szerepében. Hozzá fűzödik az előadás egyetlen emberi tónusban kimondott mondata. Erre a teljesen hangsúlytalan és lényegtelen mondatra a nézők azonnal felkapják a fejüket: hirtelen egy élő történetbe kerülünk. Ez azonban hamar elmúlik. Chován Gábor is hozza a semmirekellő vérszerinti apa kontúros karakterét. A kisebb szerepekben, Hartai Petrával, Bőröndi Bencével, Fröhlich Kristóffal és Sas Zoltánnal jól működnek a távoli figurák, ahogy egyes karaktereket (Kislaki tanár úr, vak varázsló) Ilyés Róbert is remekül megold. Ugyanő Nagy Zsigmondként viszont zavaróan sok és túlmozgásos a temetőkerti jelenetben. Csak részben írható a tér számlájára, hogy egyes mozgásos jelenetek, legfeltűnőbben a kiskamaszok iskolai bolondozása már-már kínosak. Érdemes lett volna egy színházi mozgás terén avatottabb alkotót is bevonni a munkafolyamatba.

A regényadaptációk sarkalatos pontja a narráció kérdése. Egy énregény esetén adja magát az első szám első személyű elbeszélés, amelyet ebben az esetben a színen lévő főszereplőnek kell megoldania. Juhász Vince egy intellektuálisan nyitott, érzelemmentes mesélőt alakít: egy érett férfit, aki az emlékeit idézi fel túlnyomórészt időrendben. Ebbe a játékba belefér az is, hogy a kisgyermekkoráról felnőtt szavakkal, ám korhű pulyagúnyában beszéljen. Juhász egy indulatos kirohanás kivételével a jelenetekbe lépve is mintha érzelmi távolságot tartana a karakterétől. Színházi alap, hogy nem a színésznek, de még csak nem is a karakterének kell, hogy az élet látványosan fájjon, a jó előadásba a néző lelkének kell belesajdulnia. Az axióma első fele teljesül is, a második része azonban elmarad, ami alapvetően nem a színészek hibája. Az emlékek filmje pereg, az emlékezés lélektana szerint felnagyítva, megcsavarva, amit pontosan értünk is. Az egész dolog tétje viszont zavaróan hiányzik az előadásból: sem a főszereplőt, és ami az igazi probléma, minket sem érint meg a történetek sora. Enélkül viszont mindez csupán egy üresben járó, ügyes esztétikai gépezet.

Bereményi Géza: Magyar Copperfield

Játsszák: Juhász Vince, Takács Katalin, Kaszás Gergő m.v., Bohoczki Sára, Ilyés Róbert, Fröhlich Kristóf, Chován Gábor, Böröndi Bence, Sas Zoltán, Hartai Petra.

Dramaturg és a színpadi változatot készítette: Németh Nikolett. Díszlettervező: Khell Zsolt. Jelmeztervező: Szűcs Edit. Világítástervező: Sokorai Attila. Zeneszerző: Monori András. Rendező: Máté Gábor.

Budaörsi Latinovits Színház, 2026. október 11.