Talpra, Magyar! 1956 és a magyar színház /

A dokumentumválogatás bőséges és sokszínű. Színészek, rendezők, írók visszaemlékezései, önéletrajzi írásai, a velük készült interjúk mellett újságcikkek, kritikák, ügynöki jelentések, hivatalos- és magánlevelek, ítéletek, műsorrendek, plakátok, előadásfotók sorjáznak 450 oldalon.

A színházi élet megosztottságát és politikának való kiszolgáltatottságát napi tapasztalatként éltük meg az elmúlt években. Az e-mailek és a netes kritikák, újságcikkek mulandóságának korában nem biztos, hogy évtizedek múlva erről a korszakról olyan átfogó dokumentumgyűjteményt lehet majd összeállítani, amilyen nemrégiben 1956 és a magyar színház kapcsolatáról megjelent. Bár a kötet középpontjában 1956 áll, jóval nagyobb korszakot fog át, a legkorábbi dokumentum 1953-ból származik, részletesen szól az 1958-ig terjedő időszakról, és egy rövid kitekintéssel elér egészen a rendszerváltásig.

Ablonczy László bevezető tanulmánya kronologikus sorrendben rögzíti az eseményeket, képet ad a forradalmat megelőző évek pártirányított színházi világáról, a forradalomban tevőleges szerepet vállaló színészekről és más színházi alkotókról, a megtorlásokról és arról is, milyen kényszerű utak, életstratégiák születtek a forradalom leverése után. „Ruttkai Éva Páger Antalt kérdezte: Menjenek-e? Mire a hazatért vándor így válaszolt: Ha mennek, szabadok lesznek, de művészek nem.” Ablonczy László, aki újságíróként, kritikusként, valamint 1991-1999 között a Nemzeti Színház igazgatójaként maga is részese volt az elmúlt évtizedek színháztörténetének, esszéjében nem törekszik tudományos tárgyilagosságra, vállaltan szubjektív hangnemet használ, többször minősít egyes szereplőket, morális ítéletet is hirdet: „…aki hét-nyolc éve diákvezérként műfoltos nadrágban, prolira maszkírozva harmadolta társait a Főiskolán, morális okokból illett volna hallgatnia” – írja egy rendezőről. A szöveg nagyon sűrű, tele lábjegyzetek nélküli nevekkel, adatokkal. Ebben a formában csak annak az olvasónak érthető és követhető teljes egészében, aki ismeri a korabeli színházi, kulturális és politikai élet szereplőit.

A kötet néhány megállapítása a mából is nagyon ismerősnek csenghet. Például a szerkesztő, A. Szabó Magda összegzése arról, hogy „a párt fokozatosan kiterjesztette hatalmát a színházi élet minden területére”.  Ugyanakkor felvetődnek öröknek tűnő, kevésbé a korszakhoz vagy a politikához kötődő témakörök is, mint például a klasszikus és kortárs, a zenés és prózai darabok aránya a repertoárban, a vidéki színházak láthatatlansága, vagy hogy a középkorú vagy idősebb színésznőknek kevés a jó szerep.

A dokumentumválogatás bőséges és sokszínű. Színészek, rendezők, írók visszaemlékezései, önéletrajzi kötetei, a velük készült interjúk mellett újságcikkek, kritikák, ügynöki jelentések, hivatalos- és magánlevelek, ítéletek, műsorrendek, plakátok, előadásfotók sorjáznak 450 oldalon. Vannak kiemelt, visszatérő témák. Ilyen például az 1956 előtti időszakból a Nemzeti Színház műsorára tűzött majd onnan levett Az ember tragédiája és Németh László Galileije körüli vita. A Tragédiával szembeni kifogásokat Lukács Györgytől a Pravdáig és Rákosi Mátyásig idézik, a „Galilei-perről”, ahogy nevezték, szintén több dokumentum szerepel.

A leggyakrabban emlegetett név – és ezt a névmutató is igazolja – Major Tamásé, aki ebben az időszakban halmozza a pozíciókat: a Nemzeti Színház igazgatója, tanít a főiskolán, országgyűlési képviselő és a párt Központi Bizottságának tagja. A korszak színházi életének megkerülhetetlen, ám igen ellentmondásos alakja, ahogy ez a róla közölt visszaemlékezésekből is kirajzolódik.     

Számos életutat követhetünk a forradalom időszakától az azt követő megtorláson át a színházi életbe való visszailleszkedésig. Darvas Iván, Gábor Miklós, Mensáros László, Nagy Attila, Sinkovits Imre pályája és története mellett olyan, mára már a nagyközönség emlékezetéből kihullott művészekét, mint Molnár Tibor vagy Szakáts Miklós, aki Cyrano néven jelentett kollégáiról. Az egymás mellé tett dokumentumok időnként „leleplezik” írójukat, mint például a Kistarcsára hurcolt Szakáts Miklóst, akinek a szabadulásáért akkori igazgatója, Magyar Bálint minden követ megmozgatott, később Szakáts mégis rossz színben tüntette fel a jelentéseiben. Követhetjük a forradalom utáni megtorlások jobb és rosszabb forgatókönyveit a néhány hónapos szilenciumtól a több éves börtönig és – a halálos ítéleten és a feleségéhez írt levélen keresztül – Földes Gábor rendező tragikus haláláig.   

Kitűnik az is, hogy – az éppen akkoriban hazatért Páger Antal jóslatát igazolva – a disszidált színészek közül alig valakinek sikerült külföldön is folytatni a pályáját, próbálkozásaik, hogy a kinti magyaroknak játszanak, néhány előadás után kudarcba fulladtak.

Egy idő után a kötet szinte dokumentumregényként olvasható, ahol a visszatérő szereplők életének újabb fordulatairól értesülünk. Beleférnek olyan kis színesek is, mint a forradalom alatt született viccek Sinkovits Imre naplójából: „14 éves kisfiú becsönget a III. emeleti lakásba: néni kérem, ha szépen letörlöm a talpamat, meg tetszik engedni, hogy kilőjjek az ablakon?”  Vagy a színészek csencseléséről szóló ügynöki jelentés egy romániai turné kapcsán. (Drága lehetett nálunk a bors, mert Feleki Kamill 10 kg-ot hozott haza.)   

A. Szabó Magda szövegválogatása és szerkesztése a nagy terjedelem ellenére is jól olvashatóvá teszi a gyűjteményt. Jó érzékkel váltogatja a szárazabb nyelvezetű hivatalos dokumentumokat a személyes visszaemlékezésekkel, a szövegek gyakran párbeszédbe lépnek egymással. A dokumentumok nagyobb része olvasható volt már máshol, nem első közlés, együttesük azonban átfogó képet ad a korszak színházáról és rajta keresztül magáról a korszakról is. Nem utolsósorban színészi-emberi történetek tárháza is.   

         

Talpra, Magyar! 1956 és a magyar színház

MMA Kiadó, 2026

543 oldal, 6600 Ft