Török Ákos: Tetemrehívás varietében
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét / Gárdonyi Géza Színház
Az egész történet varietéközegben jelenik meg, amelyben a szereplők hangulatkeltő- és fokozó zenei háttér előtt, a show részeként tesznek tanúságot a döntésükről.
Miközben előadás után kifelé igyekszem a kulturáltan értetlenkedő nézőtársaimmal, az jut eszembe: jól nyakon lettünk öntve rendezői színházzal. Sánta Ferenc regénye a nyilasuralom idején játszódik Budapesten. Egy négytagú baráti társaság időről időre összegyűlik egy kiskocsmában. Tagjai alapvetően jóravaló kisemberek kisebb-nagyobb gyarlóságokkal, receptektől létfilozófiáig folyik közöttük a szó. Egy alkalommal egy hadirokkant fényképész is csatlakozik a csapathoz, éppen azon a napon, amikor egyikük egy példázaton keresztül felteszi a kérdést: ha csak a kettő közül választhatnának, teljhatalmú gazemberek vagy tisztalelkű nyomorultak lennének-e. Úgy alakul, hogy nem sokkal később a teoretikus dilemma valódi döntéssé válik számukra. A regnáló hatalom ravasz pszichológiai érzékkel és hatalompolitikai megfontolásból választás elő állítja négyüket: ha életben akarnak maradni és szabadon távozni, egy félig agyonvert, a hatalom által kommunistának tartott embert kell megütniük.
Tóth Levente, Baráth Zoltán, Balogh András, Baranyi Péter / Fotók: Gál Gábor
A színpadi átirat a történetet egy be nem azonosítható, de mindenütt jelenlévő hatalom szerepeltetésével a századunkba helyezi. Ezzel lemond a távolabbi múlttal való szembenézésről, cserébe lehetőséget kínál a közelmúlttal és úgy általában önmagunkkal szembesülni. Az alapvető kérdés mióta ember az ember, aktuális, hiszen szinte napról napra kell döntenünk, hogy jobb helyzetbe kerüljünk kisebb-nagyobb gazságokkal, blicceléssel, vagy tiszta lelkiismerettel fáradságosabban éljünk. A probléma, ami az előadásnak is feladja a leckét, hogy a konkrét dilemma idejétmúlttá vált. A jelenkori autoriter hatalmak ugyanis nem ölnek meg, de még csak halállal sem fenyegetnek, hanem elkápráztatnak és elcsábítanak. (Persze fenyegetnek is, de azt is fortélyosabban, inkább a késő kádárkor mintájára teszik.) Nem az alávalóság, hanem a kiválóság érzetén keresztül tesznek alattvalóvá. A morális alapkérdés most is létezik, csak ezen a történeten keresztül már sokkal nehezebben ismerünk rá. Ami a regény kiadásakor, 1963-ban eleven tapasztalat, de a film 1976-os megjelenésének idején is minimum friss emlék volt, mára példázattá korosodott. Úgy tűnik, ezt az előadás alkotói is ugyanígy gondolják. Kérdés, hogy az általuk felmutatott példázat képes-e minket szembesíteni morális hogylétünkkel.
Létmányi Attila rendezése dúskál az alkotói gondolatokban és a formai megoldásokban. Az egész történet varietéközegben jelenik meg, amelyben a szereplők hangulatkeltő- és fokozó zenei háttér előtt, a show részeként tesznek tanúságot a döntésükről. A szűkített játéktér hátsó üvegfala gyakran tükörként működik, amelyben mi magunk tükröződünk. A nézőket a nézőtérre belépve, két fiatal fogadja, egyikük (Németh B. Kristóf) a példázat rabszolgája, másikuk a lelkiismeretlen uralkodó. Később utóbbi lesz a hatalom infernálisan pragmatikus, jó képességű vezetője, aki mindeközben könnyűléptű konferansziéként szórakoztat minket. Közvetlen hangon, saját nevükben kokettálnak velünk, haverkodnak és pantomim teniszeznek egymással, táncikálnak, illetve artisztikus mozgásokat végeznek, néha pedig politikusi szólamokat szavalnak a közjóról, jóságról és emberségről. Játék- és ceremóniamesterként megvesznek minket. Ez az odaadásunk a hatalom főtisztje esetén, akit Boros Bence javarészt valóban képes a cimboránkká tenni, végül perdöntővé válik: jó ismerőseként tettestárssá válunk. Legalábbis a játék, és vélhetően az alkotói elképzelés szintjén. A valóságban azonban ez a katartikus felismerés és a vele járó önmagunkba nézés nem történik meg. A vonzás és a taszítás kettőssége nem ráébredést, hanem értetlenkedést szül. A párosuk által keltett zavarodottság jól példázza az előadás alkotói ötletekkel való túlterheltségét.
Balogh András és Simon András
Ötletből a színpadi átiratban sincsen hiány. Például a regénybeli rokkant fényképész itt egy vak fiatalember, és ennek az abszurditásnak több elemét is jól kijátssza az előadás. Simon András szavakkal és mozgással is meggyőzően hozza az alak elesettségének és arroganciájának zavarba ejtő elegyét. Egy némajelenet pedig, amelyben a fotós az elhurcolt társaság hátrahagyott családjairól készít képsorozatokat, a szervi vakság és a lényeglátás közötti archetipikus összefüggést említi fel. Kevésbé szerencsés megoldás, bár a konkrét történeti korszakról való leváláshoz tartozik, hogy amíg a regényben Gyuricza zsidó gyerekeket bújtat a hatalom elől, itt minden magyarázat nélkül várja őt sok fiatal.
A stilizáció és a forma a színészi játékot is meghatározza. A szereplők a valóságoshoz képest elemeltebben beszélnek, és bizonyos mozdulatsorok motorosan ismétlődnek: az egész kicsit olyan, mintha egy kocsmaautomatát látnánk üzemidőben. Ez is egy pontos jel, amely az itt látható életek monoton ismétlődésére és a rendszer megkerülhetetlen adottságára utalhat. Ezt a színházi nyelvet azonban nem mindenki beszéli jól, a színészi játékok széttartanak, bizonyos pontokon egy-egy megszólalás hamiskás, máshol indokolatlanul túlzónak, manírosnak érződik. A formához illő tónust legjobban Tóth Levente és Baranyi Péter találja el a lakásfelújítással foglalkozó kisvállalkozó (Kovács), illetve az informatikai műszerész (Gyuricza) szerepében. A kisebb szerepek közül Nagy Adrienn oldja meg jól ezt a feladatot Kovács feleségeként. Baráth Zoltán nagy pillanata az, amikor az általa játszott antikvárius (Király) lelki gyötrődését adja át átélhetően és megejtően egy szólójelenetben. A legjobban kitalált jel a nyomozó karaktere, amely a színlapon nehezen értelmezhető módon Bölcsészként szerepel. Balog Zsolt enyhén hátrahajló, felkiáltójelszerű alakja egyben hordozza a tornából felmentett testi gyengeség és a kiismerhetetlenségből eredő félelmetesség kettősét. Az előadás legjobban sikerült jelenete, egyben a hatalom találó természetrajza, amikor ez a figura a pallérozatlan elme, illetve a brutális izom- és hangerő testőrsége mellett megjelenik a kocsmában: miközben ő szelíd szóval beszél, az eddig szerteszét üldögélő társaság hóviharba került pingvinek módjára bújik össze az egyik asztalnál, a kísérője pedig a kocsmárostól elvett pénzzel fizeti ki a számláját.
Tóth Levente és Nagy Adrienne
A stilizáció jó esetben képes arra, hogy felnagyítson és fókuszba helyezzen egy-egy mozzanatot, gondolatot, illetve elviselhetővé tegyen olyan jeleneteket, amelyeket egy az egyben annyira rossz érzés nézni, hogy az már szinte ellehetetleníti a befogadást. Az ütés és a kivégzések jelenete az előadásban egy jól felépített, artisztikus jelbeszéd mozgásszínházi elemekkel, jelelő tárgyakkal, gesztusokkal, összetört üvegpoharakkal. Finom, ebben az esetben túl finom jelek ezek, amelyek bármennyire is ötletesen illeszkednek a varietéformához, elveszik a legfontosabb jelenet drámai erejét. (Az előadás utáni, nézők közötti párbeszédek tanúsága szerint ráadásul sokak számára az sem volt egészen világos, hogy egyáltalán meghal-e itt bárki is.) A regényben a kocsmai beszélgetések legalább akkora súllyal vannak jelen, mint az erkölcsi példázat kibontása és a rajta keresztül artikulált kérdés felvetése. Az előadásban viszont a stilizált jelrendszer, a játékos forma túlnövi és elhomályosítja a párbeszédeket. Az egyébként jó érzékkel szerkesztett és áramvonalassá tett kocsmai szövegből (dramaturg: Létmányi Katinka) így nem marad meg sokkal több, mint a téliszalámival felturbózott marhaszegy emlegetése.
Többek mellett az ügynökakták megnyitása is mutatja, hogy (túl)élés és lelkiismeret témakörben bőven lenne miről beszélgetni. Az egri előadás azonban ehhez a diskurzushoz – elsősorban az alkotói intellektus túlburjánzása miatt – legfeljebb csak szőrmentén tud hozzászólni. És az sem jön át egészen, hogy mit akar mondani.
Sánta Ferenc: Az ötödik pecsét
Játsszák: Baranyi Péter, Baráth Zoltán, Balogh András, Tóth Levente, Simon András, Boros Bence m.v., Németh B. Kristóf, Rákosy L. Ancsa, Dér Gabi, Nagy Adrienn, Balog Zsolt, Bruda Róbert, Lórántfi Dorka Norina/Csorba Orsolya, Kis Boglárka.
Rendező: Létmányi Attila. Rendezőasszisztens: Kis Boglárka. Díszlet/Jelmez: Ondraschek Péter. Dramaturg: Létmányi Katinka.
Gárdonyi Géza Színház, Eger, 2026. november 14.