Csatádi Gábor: Hely, ahol megvitatjuk…

Kurt Weill – Bertolt Brecht: Koldusopera

Peacock pervertálódott erkölcsi rendje ösztönös mindennapiság. Magától értendő természetességgel fogadjuk ezt a világfelosztást, mert ez lett a vadkapitalizmusunk velejárója.

Ha netán elfelednénk, hogy milyen is a világ folyása, a haszonelvűség miként ölelkezik kedélyesen a köznapivá vált maffiamódszerekkel, akkor üljünk be a Bodó Viktor rendezte Koldusoperára, és garantáltan teljesen elevenné válik ismét a kis magyar valóságunk. Csupán a zanzásított, „ívnélküli lenyomat" összhatás zavarhat meg a boldog magunkra ismerés eszmélődéseiben.
Aulára hajazó, koszos fehér térbe, ahova ajtók egész sora nyílik (díszlet: Balázs Juli) helyeződik a brechti történet, amelyben a gátlástalan flegmaság alapfelszerelésnek számít – védjegyeként az egész előadásnak. A színpad két szélén lépcsősor vezet a galérián működő őrszobához és az abból nyíló cellához. Hasznos, jól kihasznált szintkülönbség, amely könnyed eleganciával képes összemosni az aula átjáróház-jellegének kisemberi hétköznapiságát ugyanennek a világnak a bűnözői allűrjeivel. Mert nincsenek sem morális, sem praktikus határok a mindent befolyásoló nagytőkés és a minden dörzsöltséggel bíró gengszter között. Csupán annyi, amennyi az egyik és a másik szoba között. Bodó Viktor nem egy ízben a nézőtéren is villanyt gyújtat – és a játékot a széksorok között folytatják –, bizonyítandó, hogy a brechti elidegenített színház már nem feltétlen csak a művészet Vígszínház-béli temploma, hanem agora is. Hely, ahol megvitathatjuk közös dolgainkat. Mert itt ez a fajta határelmosódás hat át mindent. Ez a csendben elmutyizgató, mindig valamiként túl- és továbbélő mentalitás éli magától értetődő természetességgel a világát. Peacock (Hegedűs D. Géza) fölébred a cella-szobában, nyújtózkodik, elmondja reggeli fohászát a díszletfalban lévő ATM-automata előtt, és máris fogadja a koldusmaffiájába felvételiző bérkoldus-jelöltet. Hegedűs D. Géza Peacockja gátlástalan, ösztönös magabiztossággal jön-megy közöttünk. Csak rá kell nézni, meghallgatni néhány mondatát, és elhisszük: itt, mifelénk, mi sem természetesebb ennél – így mennek a dolgok. Peacock pervertálódott erkölcsi rendje ösztönös mindennapiság. Magától értendő természetességgel fogadjuk ezt a világfelosztást, mert ez lett a vadkapitalizmusunk velejárója. Egy pillanatig se kezdünk el lamentálni, nem is jut eszünkbe.

Pető Kata és Börcsök Enikő / MTI Fotók: Szigetváry Zsolt

Azon sem rendülünk meg, hogy Bicska Maxi (Mészáros Máté) ebbe a jól le- és szétmutyizott kapitalista káoszba belepiszkít, megzavarva a keserves munkával összelopkodott Peacock-idillt. Mészáros Máté Bicska Maxija teljes arcszélességgel beletenyerel ebbe a jól lezsírozott gazdasági status quóba, olyan ösztönös magabiztossággal, hogy szemünk se rebben. Bár holló a hollónak nem vájja ki a szemét, pláne akkor nem, ha a Peacock-lányt, Pollyt (Pető Kata) veszi nőül. Pető Kata Pollyját egyszerre hajtja a szerelemi lángolás, és a jó kidekázott számítás. Hatalmi játszmákban otthonosan mozgó, agyafúrt, számító fruska, aki a cellájában az akasztását váró férje fölött vígan hajba kap annak szeretőjével, Lucyvel (Réti Adrienn). A bordóba öltöztetett Polly és a mély zöldbe bújtatott Lucy (jelmez: Kiss Julcsi) civódása burleszk magaslatokba ér, hogy aztán egymás fülledt, vaskos simogatásaiba fulladjon bele. Kisstílű hatalmi marakodás bulvárig érő, mesterien bemutatott lenyomata ez. Egyetlen keserédes csalódás: ez a bohózatig menő „párbaj" nincs bekötve sehová, azaz nem érezni pontosan, hogy ez most csak szándékosan túlpörgetett szarkazmus-e, vagy az üresjáratok kitöltése csupán.
Nem ez az egyetlen geg-csokor, melyben azt érezni, hogy ez a fajta túlfuttatott humor nem tud becsatornázódni az előadás egészébe. Jó példája ennek Tigris Brown (Hajduk Károly), aki mint rendőrparancsnok – a feje fölé tartott villogóval – nem egyszer önmaga tökéletes paródiája: a végletekig karikírozza a „kit szeressek jobban, kit csukassak le inkább"dilemmáját. Ugyanakkor ez a fajta humor az előadás utolsó tízpercében (Hajduk ide-oda bújócskázik, díszletelemekben botlik meg) inkább gyengíti karakterének korábban már erősen és hatásosan felépített tragikomikus felütését.

Hajduk Károly és Hegedűs D. Géza

Mert ez a Koldusopera éppen erre a tragikomikus jellegre játszik rá, ezt viszi a végletekig. Bűnözők marakodnak a koncokon, a mindent lenyúlás lehetősége fölötti hegemónián. Peacock és Bicska Maxi marakodását tovább élezi, hogy Peacockné (Börcsök Enikő) férje mellett kiáll, és lányáért anyatigrisként küzd. Ám a Bodó Viktor dirigálta Koldusoperának ez a tragikomikus jellege félre is viszi az előadás olvasatát. Mert a nagyon erős poénok tökéletesen ülnek. A színpadra jövő ügyelő „meg kellet volna tanulni!" beszólással a darab szövegkönyvét bevágja a szereplők lába elé. Vagy: Peacock Tigris Brown akadékoskodásaira válaszul egy termetes naranccsal tapasztja be a rendőrfőnök száját. Mind értjük, elevenünkbe vág, eredeti, működő csattanók. Csupán az a gyújtózsinór teremtette ív hiányzik – igen égetően –, amely a sok kis magában eldurrogtatott mondanivalót a végére kerek, totális bummá tudná kiteljesíteni. Merthogy nagyot tudna szólni, az egy percig sem kétséges.

Kurt Weill – Bertolt Brecht: Koldusopera

Díszlet: Balázs Juli. Jelmez: Kiss Julcsi. Zenei vezető: Dinyés Dániel. Karmester: Cser Ádám / Dinyés Dániel. Dramaturg: Róbert Júlia, Veres Anna. Szcenika: Krisztiáni István. Fény: Bányai Tamás, Csontos Balázs. Sound-design: Keresztes Gábor. Korrepetitor: Termes Rita, Nagy Szabolcs. A koreográfus munkatársa: Rujsz Edit. A rendező munkatársa: Pintér Beáta. Koreográfus: Duda Éva. Rendező: Bodó Viktor.
Színészek: Mészáros Máté, Hegedűs D. Géza, Börcsök Enikő, Pető Kata, Járó Zsuzsa, Réti Adrienn, Hajduk Károly, Jankovics Péter, Karácsonyi Zoltán, Lajos András, Szabó Zoltán, Molnár Áron, Kárpáti Pál, Király Dániel, Géczi Zoltán, Kopek Janka, Rainer Micsinyei Nóra, Kurta Niké, Gonda Kata.

Vígszínház, 2015. március 14.