Kulin Ferenc: Egy Szmodis-bemutató ürügyén

Palazzo Vendramin – felolvasószínház

...nem szokványos színdarab, mégsem érezzük úgy, hogy antidrámával nézünk farkasszemet. A mű alaphangulata emlékeztet a 19-20. század fordulójának társalgási drámáiéra, miközben érezhető rajta, hogy már túl vagyunk az abszurd felfedezésén.

A színháznak elemi érdeke, hogy nagyszámban szülessenek jó színpadi művek. Olyanok, amelyekre később maradandó alkotásokként tekinthetünk. Amelyek – túl azon, hogy tudósítanak az adott kor fontos kérdéseiről, művészi kifejezésének fokáról – képesek felmutatni egyetemes, emberi problémákat. A maradandó alkotások létrejöttére azonban nagyobb esély van akkor, ha kellő bőségben születnek művek. Nem elhanyagolható a mesterségbeli tudás fejlesztése sem, ami az alkotások sokasága nélkül elképzelhetetlen. Ám a drámai művek létrejöttéhez a benső késztetésen túl kell a nyilvánosság lehetősége is. Szükséges tehát, hogy a jelenleginél nagyobb számban legyenek olyan fórumok, amelyek alkalmasak a művek megmérettetésére, a szakma és a közönség ítéletének visszacsatolására az alkotók felé. A felolvasószínházi bemutatók új alkotásokat vezetnek be a színházi szakmai köztudatba. Ezek a lehetőségek azonban jelenleg egyfelől igen korlátozottak, másfelől nem kapnak megfelelő publicitást. Ugyancsak probléma, hogy a felolvasószínházi bemutatók gyakran a közönség számára alkalmatlan időpontban kerülnek sor.
E gondok részben cáfolatra találtak Szmodis Jenő Wagnerről szóló, Palazzo Vendramin című komédiájának a felolvasásán a Barabás Villában 2015. március 22-én. A 150 fős terem zsúfolásig megtelt, sokan csak állva nézhették végig a közel másfél órás előadást. A nagy érdeklődés persze azzal is összefügghetett, hogy a német komponistáról szóló darabot ezúttal a Wagner Társaság szervezésében mutatták be. Szmodis egyébként tavaly Ultimátum című munkájával megnyerte az erdélyi drámaíróversenyt, A konvertita című drámája pedig a Színház.net-en olvasható. Wagner-darabja azonban több szempontból rendhagyó és nehéz vállalkozás.

Újhelyi Kinga, Molnár Csaba, Csikos Sándor és Újréti László

Lángelmékről darabot írni ugyanis különösen merész vállalkozás. A zsenik beszéljenek, vagy a szerző használja őket ürügyül? Fokozott a veszély, ha négyszereplős darabban három zsenit (Wagner, Liszt, Nietzsche) vonultatnak fel, és a negyedik (Cosima) sem épp hétköznapi karakter. Jól kell ismerni az alakokat, gondolataikat, jellemüket. A mű csak ekkor lesz hiteles. Csakhogy nagy a csábítás, hogy az író a történelmi személyek írásaiból ollózzon össze szövegeket, ami talán megmutatja a szereplők arcát, ám a végeredmény ekkor gyakran igencsak drámaellenes. Ha a fantázia jut túlsúlyba, kihozható a témából egy drámaszerű mű, ám ekkor a szereplők kerülhetnek távol történelmi modelljeiktől. Szmodis felvállalta a témaválasztásból adódó veszélyeket, és bár a Palazzo Vendramin nem szokványos színdarab, mégsem érezzük úgy, hogy antidrámával nézünk farkasszemet. A mű alaphangulata emlékeztet a 19-20. század fordulójának társalgási drámáiéra, miközben érezhető rajta, hogy már túl vagyunk az abszurd felfedezésén. A szereplők túlzásaik ellenére is hűen adják vissza modelljeik főbb jellemvonásait. Be kell tehát ismerni, hogy Szmodis a legfőbb veszélyeket sikeresen kerüli el, jól manőverezik a történelmietlenség Szküllái és a drámaiatlanság Kharübdiszei között. Nem érzi szükségét, hogy művét telezsúfolja filológiai utalásokkal, de nem is mond le azokról. Bártan használja a bohózati elemeket, de a dramaturgia gépezete sem szippantja be a hitelesség iránti igényt.
E mértékletesség talán abból is adódik, hogy Szmodis a témáról már sokat elmondott a Wagner – Hatalom, vallás, pszichológia című könyvében, így a darabban önfeledten játszhat a hősök jellemvonásából adódó komikus lehetőségekkel. Könyve meggyőz, hogy témáját jól ismeri, hiszen filológiai pontossággal boncolgatja a szereplők kapcsolatát, tudatos és tudattalan énjük rezdüléseit, idézve műveket, levelezést, naplóbejegyzéseket, bemutatva félelmeket, és értelmezve álmokat. Szmodis tehát bátran mondhatott le arról, hogy a darabban jól értesültnek mutatkozzon. A Palazzo Vendraminban megelégedett azzal, hogy a modellektől csak egy-egy mondatot vegyen át, mert az általa írt mondatok is elhangozhattak volna, sőt, talán el is kellett volna hangozniuk.
Az alaphelyzet hétköznapi: váratlan vendég érkezik, miközben a háziak másvalakit várnak. Nietzsche utolsó, fiktív látogatása ez a Wagner házaspárnál a velencei Palazzo Vendraminban, több mint fél évtizednyi hallgatás után. Tisztázási igyekezet, vádaskodás és fenyegetőzés keveredik a félig bomlott elméjű filozófus, Nietzsche handabandáiban. Wagner ahelyett, hogy szabadulni akarna a hívatlan látogatótól, aki egy kompromittáló levéllel fenyegeti a komponistát, marasztalja vendégét, hogy rettegve tisztelt apósának, Lisztnek a viszontlátása könnyebb legyen. A sértett és menni készülő Nietzschét Wagner maradásra bírja. Arról győzködi, hogy Liszt hittérítői szándékokkal érkezik. Szenteltvízzel teli szelencéről is beszél, amit a katolikusok fenemód rafináltan használnak. Nietzsche gyanakvással méregeti az érkező Lisztet, akivel egyedül maradva megtudja, hogy Wagner titokban buddhista, majd közöli Liszt abbéval, hogy Wagner tulajdonképpen nő, amit a filozófus szándékai szerint bizonyítani is fog, ha Wagner nem hagy fel az ő szexuális szokásait illető célozgatásaival. Lázadozik szolgai szerepe ellen, amibe szerinte Wagner kényszeríti őt, ám szalad, amint az operakomponista ismét úgy rendeli. Liszt végre kettesben marad lányával, ám ahelyett, hogy begyógyulnának a régi sebek, azok új dimenzióba helyeződve jelennek meg ismét. Félelmek, bizarr ragaszkodások és féltékenységek hálója bontakozik ki, amibe a végképp fellázadt Nietzsche üvöltése hasít bele. Liszt – akit zavar lányának Wagner iránti rajongása – már indulna, ám még kioktatja Wagner bohócát. A filozófus által őrzött kompromittáló levél, amelyben Wagner selyembugyogó beszerzését kérte egykor, egyszerű magyarázatra lel. A visszatérő Wagner – aki egy új kottát szorongat, hogy eldicsekedjen vele apósának – féltékenyen őrjöng, amikor megtudja, hogy Liszt ismét faképnél hagyta őket. Az istentagadót a pap után szalajtja, bár nem hiszi, hogy utoléri őt. Neki sem sikerült soha.
A debreceni előadásból Csikos Sándor (Liszt) és Újhelyi Kinga (Cosima), míg a budaörsi előadásból Molnár Csaba (Nietzsche) látható újra. Hármasukat Újréti László Wagnere egészíti ki. Nem volt könnyű dolguk a művészeknek, hiszen különböző koncepciók emlékeinek hatása alatt kellett egy új előadást szervezniük, immár a szerző instrukciója alapján, aki a jelenlegi előadást rendezte. Szerencsére azonban a szöveg elég erős ahhoz, hogy az új egység létrejöjjön, és ezt nagyban segíti a jól megválasztott zenei aláfestés. Újréti Wagnerként telitalálat. Hangjának komolysága, elevensége remekül adja vissza a nagy szellem játékosságát. Rémálmok, félelmek és bohóckodás vibráló kaleidoszkópját kevés színész adhatja elő ennyire meggyőző erővel. Váltásai mesterkéletlenül tükrözik egy teremtő szellem hangulatának spontán hullámzásait. Mellette Újhelyi Kinga maga a szilárdság, az otthon biztonsága. Olyan Cosimát formál meg, amilyen az valóban lehetett, szemben azzal a képpel, amelyet a Cosimát sem kímélő Wagner-ellenes irodalom szállít. Újhelyi kiválóan érzékelteti azt a nehéz szerepet is, ami Cosimára a zsenik között hárult. Békítő és villámhárító, gyengéd asszony és ura köré védőbástyát vonó nagyasszony, miközben megszeppent, sértett és riadt gyermek is, amikor éppen apjával beszél. Cosima személyiségének gazdagságát úgy sikerül másfél óra alatt bemutatnia, hogy mindegyik szerepében hiteles. Csikos Sándor Lisztje bölcs és emelkedett, miközben a karakter szarkazmusig menő iróniáját is bőven megcsillogtatja. Valóban elénk állítja Liszt angyali és diabolikus vonásait, amely kettősség oly jellemző a magyar mester művészetére: egyszerre tudott bigott lenni és fölényes is minden bigottsággal szemben. Csikos semmit nem hagy benne a karakter lehetőségeiben, és bátran aknázza ki a darab bohózati elemeit. Ebben partnere Molnár Csaba, akinek Nietzschéje talán kissé könnyebb fajsúlyú egyéniség, mint amit a szerep megkívánna, ám hisztérikus felütései maradéktalanul érzékeltetik a belsőleg bizonytalan, ám nagyra hivatott szellem vívódásait.
Az előadás mindenképpen meggyőz arról, hogy a felolvasószínház, ha a szereplők felkészülten és értőn látják el feladatukat, illúziókeltően idézi fel egy valódi színielőadás élményét. A díszlettelen térben és jelmezek hiányában is valódi színházi pillanatok születnek. Ez győz meg leginkább arról, hogy a Palazzo Vendramin egészében is színpadképes lehet, illetve arról is, hogy a felolvasószínház jó esetben, ha nem is alternatívája a színháznak, de valódi színházi értékek hiteles közvetítője lehet.

Szmodis Jenő: Palazzo Vendramin

Barabás Villa, 2015. március 22.