Szigligeti Ede – Vecsei H. Miklós – Kovács Adrián: Liliomfi

Ebben a Liliomfiban a generációs különbség egyben generációs szakadék is.

Míg a rossz darabok szép csendben kimúlnak, a jókat folyton újraírják – halljuk többször is, miközben megtöltjük a budaörsi Latinovits Színház alaposan felforgatott nézőterét. Azt játsszuk, hogy visszaröpültünk az időben a Liliomfi keletkezési évébe, 1848-ba, és egyszerre látjuk egy korabeli vándorszínházi társulat és az általuk előadott Liliomfi történetét. A színészek fogadnak minket, jó helyet ajánlanak, készülődnek az előadásra – és közben a tudtunkra hozzák, hogy ők bizony átírták a Liliomfit, mert ez a jó darabok sorsa. Ami ezúttal Vecsei H. Miklós adaptációjában teljesedik be.
Ifj. Vidnyánszky Attila rendező és az egyetemen idén végzett, illetve még oda járó alkotótársai saját helyzetüket, induló pályájuk nehézségeit és az „Én teátrista leszek!” elszántságát találták meg Szigligeti Ede darabjában. Az akarattal, lelkesedéssel és ötletekkel minden nehézségen felülkerekedő, a semmiből is színházat teremtő vándorszínészek sorsa, a színház a színházban helyzet így legalább akkora hangsúlyt kap, mint Liliomfi története. Sőt, a kettő sokszor nem is különíthető el vegytisztán. Pláne, hogy ott van még (Szigligeti) Ede is (Dóra Béla), aki éppen a Liliomfit írja – hogy még egyet csavarjanak a színház a színházban játékon.

Vécsei H. Miklós, Gyöngyösi J. Zoltán, Böröndi Bence és Szabó Sebestyén László / fotók: Borovi Dániel 

Ebben a Liliomfiban a generációs különbség egyben generációs szakadék is. Nyoma sincs a más előadásokból vagy éppen a filmváltozatból ismerős joviális nagybácsinak és a megmosolyogni való, de mégsem ellenszenves Kamilla kisasszonynak. Önzés, beszűkültség, az önkritika teljes hiánya az alakok jellemzői, nincsenek szerethető tulajdonságaik, és az előadás végén sincs összeborulás a generációk között, az idősebbek maradnak ésszel, leleménnyel legyőzni, sőt, elűzni való ellenfelek.
Leleményből pedig nincs hiány. Ha már szegény színházat játszanak, kevés eszközzel, sok-sok ötlettel teszik: két, egymást keresztező, stégszerű alkotmány osztja meg a nézőteret, ezeken a stégeken rohannak, száguldoznak ide-oda a színészek. Szobadíszlet helyett elég egy (gyerekméretű) ajtó és két hordozható ablakkeret. Látom néhány idősebb helyi nézőn, hogy ez a dísz(let)telenség csalódást kelt bennük, de aztán már nem hiányolják, főleg a szünet után nem, ami itt szintén az előadás része egy zenés kocsmai eszem-iszommal. Kovács Adrián zenéje a Babai Béla – Balázs Tamás – Tabányi Tibor trióval ettől kezdve még hangsúlyosabb része lesz az előadásnak.
Az a kirobbanó erő és lendület, amellyel nekifutnak az egésznek, az első felvonásban időnként túlhabzik, kicsit gyorsabb tempót diktál a kelleténél, ezért sokszor nehezen érthető a szöveg, ami már csak azért is kár, mert az előadás nagyon is épít a nyelvi poénokra. Másrészt az ötletkavalkád egyes elemei is elvesznek így, mert a néző nem mindig tudja követni az eseményeket. De amikor igen, akkor élvezi a játék minden pillanatát. A második felvonásra a tempó épp annyira lassul, hogy ne vesszenek el mondatok és ötletek.

Dóra Béla, Vécsei H. Miklós, Kiss Andrea, Figeczky Bence és Gyöngyösi J. Zoltán

Ami nem jelenti azt, hogy minden mozzanat mindenkinek érthető. Van néhány utalás az egyetemi évekre, az ott játszott darabokra, Ascher-cukorkára, amin persze csak a szakmabeli közönség nevet. És egyébként is van az egésznek egy egyetemi vizsgaelőadás hangulata, ami azonban idővel az ehhez nem szokott közönséget is magával ragadja, és azon kapjuk magunkat, hogy együtt drukkolunk a szerelmeseknek, együtt várjuk az újabb sziporkákat. Ehhez a közösségi élményhez az is hozzásegít, hogy a nézőtér és a színpad elhelyezkedésének köszönhetően nemcsak a színészeket látjuk, hanem nézőtársainkat és reakcióikat is. (Igaz, a teljes élményhez nem árt 360 fokban elforgatható nyakkal rendelkezni.)
A darabban a generációk menthetetlenül eltávolodnak egymástól, a két színészgeneráció azonban nagyon is jól együttműködik. Hogy Spolarics Andreának egy nem szánható és nem szerethető, ezért kissé egyoldalú Kamilla kisasszony jutott, az tudatos választásnak tűnik, ahogy Ilyés Róbert kockafejű Szilvai Tódora is. Szabó Sebestyén László Liliomfiájának és Kiss Andrea Mariskájának a lírai jelenetei az erősek, Rujder Vivien Erzsije és Figeczky Bence Gyurija minden „műparasztkodás” nélkül, természetes egyszerűséggel és frissességgel élik a karaktereket. De valamennyiüket szinte szétveti az energia, a közös játék öröme.

Spolarics Andrea és Ilyés Róbert

Egy, a Magyar Narancsban nemrég megjelent interjúban ifj. Vidnyánszky Attila azt mondta, legszívesebben vándorszínésznek állna, annyira vonzza ez az élet. Aki megnézi ezt a Liliomfit, megérezhet valamit abból az elszánt játszani akarásból, a színházteremtés iránti szenvedélyből, ami a XIX. században a vándorszínész elődök legjobbjait fűthette. És abból is, hogy ennek a fiatal színészgenerációnak tényleg elege van az előttük járók ön- és köz-sorsrontó harcaiból – inkább újraírják a játékszabályokat.

Szigligeti Ede – Vecsei H. Miklós – Kovács Adrián: Liliomfi

Dramaturg: Vecsei H. Miklós. Zenei vezető: Kovács Adrián. Rendezőasszisztens: Juhász Gabriella. Rendezte: Ifj. Vidnyánszky Attila.
Játsszák: Spolarics Andrea, Ilyés Róbert, Bregyán Péter, Kiss Andrea, Rujder Vivien, Szabó Sebestyén László, Böröndi Bence, Vecsei H. Miklós, Figeczky Bence, Gyöngyösi Zoltán, Dóra Béla.

Budaörsi Latinovits Színház, 2015. december 5.