Kutszegi Csaba: Isten halott, vagy haldoklik

Kritika Az arc fogalma Isten fiában és az Angyalok Amerikában című előadásokról

Semmilyen hit, vagy állapot nem róhatja ránk kötelezően, hogy elvessük a racionális döntéshozatal lehetőségét. Mert nemcsak attól vagyunk emberek, hogy hiszünk, hanem attól is, hogy gondolkodunk.

Csak azt nem értem, hogy az inaszakadt jóistent mért nem ültetik bilire, ha fékezhetetlen hasmenés gyötri. Vagy miért nem viszik ki a vécére? Az eset (mármint a cifra fosás) nyilván nem először fordult elő vele, hiszen a magatehetetlen öregembert fia eleve bepelenkázva ülteti a tévé elé. A tragikai vétség csupán az, hogy a széklet folyósan híg és megállíthatatlan. Nem vagyok sem isten fia, sem diarészakértő, de tuti, hogy én már az első adag padlóra, illetve kanapéra folyatása után szeretettel kitessékelném a szegény öreget a csempézett illemhelyre, és addig ültetném ott, amíg ki nem tisztul. Ezzel szemben Az arc fogalma Isten fiában című Castellucci-előadásban isten fia az elegáns, fehér padlójú és szisztematikusan fehér bútorokkal berendezett nappaliba hord be vizesvödröket, és tesz tisztába majd' egy órán át.
Földhöz ragadt vagyok, kötekedem, vagy egyszerűen nem értem Romeo Castellucci szimbolikus színházi nyelvét? Nem erről van szó. Hanem arról, hogy ha a pelenka szélénél kiszivárgó híg széklet tökéletesen megalkotott, hiperrealista látványát végig kell szenvednem, akkor elvárom, hogy a történések holdudvarának logikai szerveződése is makulátlan legyen. Például a menedzser fiúnak mért nem telik egy ápolónőre, aki átvenné az apa gondozását, amikor tárgyalásra kell sietnie? Mert az isten csak fia áldozatvállalását fogadja el? Hát, az lehet...
De mért is gondolom, hogy a végnapjait élő tehetetlen öregember maga az isten volna? Mert az előadás címe, meg a fiú krisztusi szenvedéstörténete ezt sugallja, valamint a hátsó horizont egészét betöltő képen Jézus hatalmas arcképe látható.

Forrás: Trafó / Klaus Lefebre felvétele

A harmadszorra is újrakezdődő tisztába tételi procedúra után a naturalisztikus megjelenítés szimbolikussá változik. A magára hagyott öreg az ágya melletti nachtkasznira készített műanyag kannából híg fekáliát önt a fehér ágyra, majd saját fejére is. A küzdelmet feladó fiú szenvedő pózban Jézus arcára tapad, majd szájon csókolja a Megváltót. Miután távozik, fekete árnyak kinyitják a teret (eltávolítják a bútorokat, az öregen és az ágyon kívül – már bocsánat – csak Krisztus arca és szar marad színen. Megjelenik viszont egy fiatal, aki hátizsákjából kézigránátokat borít a színpadra, és brutálisan Jézus arcába dobálja azokat. Követői is akadnak: hat-nyolc éves gyerekek, akik szintén teli hátizsákkal érkeznek, és – hosszú perceken át – teljes muníciójukat Krisztus képébe vagdossák.
Castelluccinak mindenképpen célja a provokálás, a megdöbbentés vagy az erős hatás kiváltása. De kétségtelen, hogy üzenete van az előadásnak, csak nem könnyű megfejteni azt, még ha tudjuk is, hogy a zsigerig ható kortárs színház üzenetét sohasem egyértelműen kell értelmezni. Én elfogadom a rendező fogalmazásmódját, nem tartom blaszfémiának a Jézus elleni támadást, de mindenáron az üzenet megfejtésével akarom magamnak igazolni a visszataszító ábrázoló-eszköztár értelmét. Ha ezt nem tudom megtenni, akkor kétségbe kell vonnom az eszközök létjogosultságát.
Lehet, olyan világban élünk, amelyben isten haldoklik, kötelező ápolása a ránk rótt szenvedéstörténet, és megváltás más nem lehet, csak isten halála... Ez a poszt-nietzschei életérzés volna az üzenet? Ha komolyan veszem fenti gondolataimat (hogy tudniillik vécébe is lehet székeltetni, és ápolónőt is lehet alkalmazni, de ez valamiért nem jut eszünkbe), akkor nem az isten, a teremtés és a világ hibája miatt jutottunk ide, hanem a saját hülyeségünk miatt. Ugyanis semmilyen hit, vagy állapot nem róhatja ránk kötelezően, hogy elvessük a racionális döntéshozatal lehetőségét. Mert nemcsak attól vagyunk emberek, hogy hiszünk, hanem attól is, hogy gondolkodunk. Ez utóbbi manapság világszerte hiánycikknek tetszik – lehet, annyira siratjuk hitünk elvesztését, hogy gondolkodni is elfelejtettünk.
Ha Castellucci csak ennyit is kihozott belőlem, már megérte, még ha undorító is a bélsár látványa. De ez nem változtat azon, hogy jobb felkészülnünk rá: utódaink szarban lesznek, és dühödten fognak dobálózni.

*

Nem ennyire pesszimista Andrei Şerban, aki Angyalok Amerikában címmel Tony Kushner két darabját (Közeleg az ezredforduló és Peresztrojka) rendezte össze egy két felvonásossá a Nemzeti Színházban. Bár a szereplők jövőképét itt sem hurráoptimizmus jellemzi (ketten közülük masszívan végighaldokolják a darabot), mégis szinte reményteljes és vidám az előadásvég – a jó három óra alatt hallottakhoz és látottakhoz képest egészen biztosan. A szereplőknek óvatos bizakodásra az adhat okot, hogy ha már mindenféle, hiten alapuló értelmi és érzelmi építmény felmondja a szolgálatot, akkor a különböző nézetű emberek közti falak is – funkcionális értelmüket vesztve – leomolhatnak. Ha a republikánus homoszexuális mormon ügyész elveszti ősei hitét, akkor már nyugodtan kefélhet a demokrata, nyíltan meleg, liberális-ateista fuvarozóval, a beszűkült létre kényszerült, szexuálisan kiéheztetett gyógyszerfüggő mormon feleség pedig könnyebben megértetheti magát a haldokló AIDS-es idegennel, mint a saját, vágyait elfojtó férjével; a homoszexualitást keményen elutasító, élő meleg férfit még sohasem látott mormon anya meg nyilván bensőséges viszonyba kerül az első útjába kerülő meleggel, aki vízióiban egyébként vadul szeretkezik az isten által elhagyott, prófétát kereső nemtelen, de igencsak nőszerű angyallal. Ha már minden hagyományos érték elvész, minden fal ledől, akkor könnyen teljesülhet John Lennon (kábé a darab írásakor megfogalmazott) álma: „eggyé válik a világ" (lásd: „Imagine all the people sharing all the world").

Udvaros Dorottya és Alföldi Róbert / Fotó: Horváth Judit

Ahogy Castellucci színpadán isten haldoklik, Kushner darabjában ki is mondják, hogy halott, az angyalok Amerikában – nem kevéssé saját megmentésükre is – új prófétát keresnek (mert nemcsak az ezredforduló közeleg, hanem Krisztus ezeréves királysága is állítólag eljövend). Az új próféta az Alföldi Róbert által megformált Prior Walter személyében meg is találtatik (ő a többször emlegetett egyik nagybeteg haldokló). Bár Prior eleinte Jónás-Babitshoz hasonlóan „rühellé a prófétaságot", később rádöbben: tényleg ő a próféta, és a prófécia maga az AIDS-vírus. Értsd: minden régi, széthulló szarnak el kell pusztulnia ahhoz, hogy a világ eggyé váljék (ha úgy tetszik: eljöjjön isten országa) – ahogyan a Castellucci-előadásban is a megváltás egyetlen reménye isten halála. Új életnek csak a halál képes lehetőséget nyitni. Zavarosak a kor sokszor felszínes eszmeáramlatai, de valahogy egy irányba mutatnak.

László Zsolt és Szabó Kimmel Tamás / Fotó: Horváth Judit

Şerban optimizmusáról leginkább a színháza tanúskodik: a rendezés lendülete, sodró látványossága, radikális ellenpontozásai, általános sikerorientáltsága. Aki vastapsra játszatja a befejezést, nem hisz igazán az értékválságban, nem temeti a világot. Sőt, akármilyen borzalmas az, mellé teszi a voksát. Şerban (aki munkatársával, Daniela Dimával az előadás szövegváltozatát is készítette) Alföldi-Priorral – odafönt, a mennyországban – elmondatja, hogy ő inkább haza szeretne menni. Alföldi igazgató egészen közel jön a nézőkhöz, és azt mondja, én itt hagyom nektek ezt a mennyországot, és inkább hazamegyek – a lehetséges áthallásokat mindenki vegye számba magában.

Az arc fogalma Isten fiában (SOCIETAS RAFFAELLO SANZIO)
Zene: Scott Gibbons. A rendező munkatársa: Giacomo STRADA.
Színpadi tárgyak megalkotása: István ZIMMERMANN, Giovanna AMOROSO. Hangtechnikus: Matteo BRAGLIA, Marco CANALI.
Fénytechnikus: Fabio BERSELLI, Luciano TREBBI. Kellék: Vito MATERA. Rendező, fény, hang, jelmez: Romeo CASTELLUCCI.
Szereplők: Gianni Plazzi + Sergio Scarlatella és/and Dario Boldrini + Vito Matera + Silvano Voltolina.
Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2012. szeptember 26.
Gyújtópont színházi sorozat

Tony Kushner Angyalok Amerikában
Az előadás szövegváltozatát Daniela Dima és Andrei Şerban készítette. Fordította: Szálinger Balázs. Díszlet: Izsák Lili. Jelmez: Izsák Lili, Szlávik Juli. Dramaturg: Keszthelyi Kinga, Szűcs Anikó, Balassa Eszter. A rendező munkatársa: Daniela Dima. Rendezőasszisztens: Tüű Zsófia. Rendező: Andrei Şerban.
Szereplők: Kulka János, Stohl András, Tenki Réka, László Zsolt, Alföldi Róbert, Udvaros Dorottya, Szabó Kimmel Tamás, Söptei Andrea.
Nemzeti Színház, 2012. szeptember 29.