Turbuly Lilla: Ha minden egész eltörik

Ad de Bont: Egy fiú Boszniából

Az alkotók a szöveg fájdalmas realitása és a szürreális elemeket tartalmazó látványvilág mellé szimbólumokat is társítanak. Az összetört üvegen kívül ilyen a takarítás is.

A délszláv háború idején játszódó drámát, Ad de Bont munkáját először 1995-ben mutatták be nálunk, az RS9 Színházban, Balogh Rodrigó rendezésében. Ha a szerző most írná, talán Egy fiú Aleppóból lenne a címe. A szereplők és a helyszínek változtak, minden más szempontból azonban a történet ma éppen olyan időszerű, mint húsz évvel ezelőtt volt. Lehet, hogy a tragédiák tömkelegétől elfásultakat, a közönybe, félelembe vagy éppen vad gyűlöletbe menekülőket tényleg csak egyes emberek történetein keresztül lehet elérni, olyan emberek történetein keresztül, akiknek nevét és arcát is megismerhetik.

mir6Jászberényi Gábor és Botos Éva / fotók: Kállai-Tóth Anett

Nem tudom, hogy a drámában szereplő házaspárnak, a horvát Fazilának, férjének, a moszlim Djukának, valamint unokaöccsüknek, a szintén moszlim Miradnak volt-e valós modellje vagy sem, mindenesetre a darab dokumentumdrámaként hat. A délvidéki háború valós helyszínei és dátumai hangzanak el, és a történet minden egyes eleme olyan, hogy elhisszük: amit hallunk, bármilyen borzalmas, így is történhetett. A szöveg ereje éppen abban rejlik, hogy nem érzelmeket, indulatokat fogalmaz meg, hanem leír, tényeket sorol, és a befogadóra hagyja, hogy mihez kezd mindezzel. Például azzal a mondattal, hogy a háború a hivatalos kitörésénél tíz évvel korábban kezdődött, amikor gyűlölni kezdték egymást az emberek.

mir5Fazila és Djuka már Hollandiába menekülésük után mondják el Mirad történetét – és közben persze a sajátjukat is. Lazici Noémi rendező egy keretjátékba illesztette a színpadi történéseket. Amikor belépünk a nézőtérre, a két színész, Botos Éva és Jászberényi Gábor éppen takarít, egy irodahelyiségben söprögetik-pakolgatják a hatalmas, nézőtér felé néző ablak összetört üvegcserepeit. Az előadás végén az ablakkeretre nejlonfóliát rögzítenek, maguk pedig ott maradnak a fólia mögött. Külső és belső világuk összetörtsége, a túlélési ösztönök, a tartós, vagy talán örök ideiglenesség és a (múltba, történelembe, önmagukba) bezártság mind-mind ott van ebben a két képben. De keretbe illeszti az előadást a nyitó- és a záró szöveg is, amelyben elnézést kérnek mindenért, ami velük kapcsolatos: ahogy kinéznek, amit tesznek, és amit nem tesznek, amit mondanak, és amit nem mondanak, vagyis voltaképpen az ott létükért a befogadó országban, egyáltalán, a létezésükért. Ez a kétszeres keretjáték többféle értelmezési lehetőséget is felkínáló, hatásos rendezői megoldás. (Technikailag viszont annyi hátulütője van, hogy az ablakkeret felső része kitakarja a vetítővászon egy sávját a felsőbb sorokban ülők elől.)
Ebben az előadásban a fiú, Mirad testi valójában nincs jelen, vizuálisan azonban megjelenítik: hol a vetítővásznon, hol az asztali monitorokon. A képek a realitás és a szürrealitás határán mozognak, ahogy a történetben fontos szereppel bíró kézről készített felvételek is. Egyetlen jelenetet kivéve a fiú nem beszél, Fazila és Djuka olvassák fel a leveleit.
Nem könnyű alaphelyzet ez, főleg ha hozzávesszük, hogy az előadás nagyobb részében nincsenek valódi dialógusok, a két karakter felváltva beszél hozzánk. Bár ez a hozzánk sem pontos, hiszen az őket – kénytelen-kelletlen – befogadó közeghez szólnak. Mi pedig itt, Magyarországon éppen hogy nem a befogadás időszakát éljük. Vagyis a húsz évvel ezelőtti hazai bemutatóhoz képest (amelyben Jászberényi Gábor még Miradot játszotta) ennek az előadásnak egy alapjaiban megváltozott közegben kell megszólalnia. A dramaturgiai nehézségek mellett az előadásnak arra a kérdésre is választ kell keresnie, hogy lehet egy, a potenciális nézőket ennyire megosztó kérdésben ma hitelesen megszólalni.

mir4
Az alkotók a szöveg fájdalmas realitása és a szürreális elemeket tartalmazó látványvilág mellé szimbólumokat is társítanak. Az összetört üvegen kívül ilyen a takarítás is. Miközben ugyanis a karakterek hozzánk beszélnek, tovább takarítják az irodát. A takarítás sokféle jelentést hordoz: a menekülteknek jutó maradékmunka, de egyúttal a múlt, a traumák számbavétele, elrendezése, „kitakarítása” is. Színpadi helyzetnek viszont meglehetősen monoton. Időnként úgy tűnik, a színészek sem találják benne a helyüket: kicsit téblábolnak, lézengenek a steril térben (hat íróasztal hat monitor) a steril ruhájukban (nejlon kezeslábas). Mégis, a reális sík, a személyes színészi jelenlét erősebben hat, mint a vizuális eszközök. Előbbiben vannak sűrű, súlyos pillanatok, mint amelyik a házaspár első találkozását idézi meg a hosszú, kényszerű elszakítottság után. Máskor viszont gyengül a jelenlét ereje. Akusztikusan is: Botos Éva időnként túl halkan beszél, legalábbis a hátsó sorokban nehezen érthető. Ehhez hozzájárulhat az is, hogy a színészek néha mintha szándékoltan civil beszédmódot használnak.

mir3
Akadnak tehát eldöntetlenségek, bizonytalanságok, amelyek egy része adódhat a premierhelyzetből, és sokat változhat a következő előadások során. Fontosabb azonban, hogy az előadás egy másik nézőpontot mutat meg: három ember, három menekült egyedi, megismételhetetlen történetét. És ez nem kis dolog egy olyan országban, ahol folyamatosan migránsok arctalan tömegéről beszélünk.

Ad de Bont: Egy fiú Boszniából (Manna Kulturális Egyesület – Bethlen Téri Színház)

Videó: Ofner Gergő. Külön köszönet Fülöp Dominónak, a videofelvételen szereplő kisfiúnak. Vetítéstechnika: Karczis Gábor. Jelmez: Tóth Hajni. Rendezőasszisztens: Láng Zsuzsa. Produkciós menedzser: Erdélyi Adrienn. Produkciós vezető: Gáspár Anna. Mentorrendező: Szikszai Rémusz. Rendező: Lazici Noémi.
Szereplők: Botos Éva és Jászberényi Gábor.

Bethlen Téri Színház, 2016. december 21.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu