Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika –

…úgy őrzi meg a mese optimizmusát, hogy közben kimondja, néha a legjobb szándék sem elég. Biztat, de nem ámít.

Szenteczki Zita már vizsgarendezésével, A macskaherceg kilencedik életével bizonyította, hogy tisztán és erősen tud szólni olyan alapvető, éppen ezért agyonkoptatott témákról, mint a szeretet mibenléte, két ember egymáshoz tartozása vagy a szabadság paradox természete. Ráadásul hisz abban, hogy a mese nem kizárólag gyerekműfaj. Ezek után szinte magától értetődő választásnak tűnik a Szegény Dzsoni és Árnika, hiszen a két mese számos hasonló kérdést vet fel. Az Operettszínház kísérletező előadásoknak is helyet adó Raktárszínházában kapott lehetőséget a megvalósításra.

Kocsis Dénes, Gubik Petra és Ottlik Ádám / fotók: Gordon Eszter / Budapesti Operettszínház

Alapkérdésnek ott van mindjárt Dzsoni egyetlen kincse, amit Árnikáért fel kell adnia. Ő az egyetlen szereplő, aki a szabadság honából, a padlástérből érkezik le, a Raktárszínház földszintjére, ahol a többi szereplő ilyen-olyan – akár szeretetből font, vagy a saját maga által állított korlátok – között éli az életét. Az előadásnak ez a vonulata inkább a felnőtt nézőt szólítja meg, miközben egyetlen percre sem veszíti el a gyerekek figyelmét sem. De ugyanezt elmondhatjuk az előadás egészéről is: úgy őrzi meg „a dolgok jóra fordíthatók, csak nagyon kell akarni” mesei optimizmusát, hogy közben kimondja, néha a legjobb szándék sem elég ehhez. Biztat, de nem ámít. Fontos eszköz ehhez, hogy a mese valóságalapú keretét, mely szerint a történetet apa és lánya közösen szövik, folyamatosan jelzik a színpadon. Nagyon egyszerű eszközt használnak hozzá: felteszik vagy leveszik a királyi koronát és a királylányi virágkoszorút.

Ez a magától értetődőnek tűnő kreatív eszközhasználat sok minden másban is megnyilvánul. Így lesz – Túri Erzsébet látványtervezőnek köszönhetően – az apa íróasztalából néhány plusz bútorelem segítségével királyi vár és egyben bábparaván, majd később a fiókokból tizenkét testvér, egy szekrényből világok közti átjáró, egy csíkfüggönyből rácsos börtön és focipálya.

Kocsis Dénes és Gubik Petra

Csak úgy sorjáznak a bábtechnikák is, anélkül, hogy azt éreznénk, Szenteczki Zita bizonyítani akarná, jól megtanulta ezt is, azt is az egyetemen. A várnépet Muppet show-s stílusban felvágott szájú bábok alkotják, a kacsákat kézre-karra húzott bábfejek, de vannak ujjbábok is, nem beszélve a boszorkány hátsó fertályára erősített bábokról.

Minőségi összetevő akad még bőven. Szirtes Edina Mókus zenéje és hozzá Závada Péter dalszövegei, amelyek jól illeszkednek Lázár Ervin nyelvi világához, nem lógnak ki belőlük trendi poénrímek, mégis, ha kell, humorosak, ha kell, érzékenyek tudnak lenni. (A felnőtt nézőket azért mosolyra fakaszthatja, hogy miután Dzsoni és Árnika ötlete a rablókból lelkes és anyagilag is rendesen megdotált focicsapatot kovácsolt, hőseink Rézbányai Győzővel találkoznak, de hát ezt Lázár Ervin írta meg így, még az átkosban, 1981-ben.) Widder Kristóf koreográfiáját dicséri az a harcos jelenet, amelyben egy zászlójátéknak köszönhetően még a zászlók keltette szél is hozzájárul a nézői élményhez, de nagyon szépen oldják meg a kacsává és onnan emberré változásokat is.

Papadimitriu Athina

A főszerepeket váltott szereposztásban játsszák. Az általam látott változatban Gubik Petra játszotta Árnikát. Kamaszlánynak, a szelídebb és kezelhetőbb fajtából, akitől azért nem áll távol némi csúfolódás és morcoskodás. Mindjárt az elején sikít egy hatalmasat a házbeli öregasszony láttán, amitől egy kicsit aggódni kezdtem, hogy nem lesz-e sok ebben a kis térben ez a karikírozó, túlzó játékmód, de aztán kiderült, hogy nincs erről szó, mind az apa–lány, mind a Dzsoni–Árnika viszonylatban helyén volt az alakítása. Esetében a két karakter (a lányé és a királylányé) nem különül el élesen, ami nagyon is rendben van, hiszen a lányok magukat képzelik a királylány szerepébe. A király és az apa dupla szerepénél ez már másként alakul, és Ottlik Ádám szépen el is választja a hirtelenharagú, ám vajszívű királyt a jóval eszköztelenebbül játszott apától. Kocsis Dénes Szegény Dzsonija nagyon rokonszenves alakítás. Az ő figurájában is ott van a kicsit még bizonytalan, éretlen kamaszfiú, de az Árnikánál többet látott, szuverén, szabad Dzsoni is. A boszorkány szerepében Papadimitriu Athina nagyon is emberi boszorkány, akinek még a gonosz korszakában is ott érezni a megkeseredettséget, miközben humorosan, ironikusan reflektál a karakterre. A főszereplőkön kívül a több szerepben megmutatkozó, énekben, mozgásban, bábmozgatásban egyaránt jól teljesítő színészgárda is hozzáteszi a magáét az előadás sikeréhez.

Kocsis Dénes és Gubik Petra

Felnőtt nézőként úgy jöttünk ki az előadásról, hogy egy kicsit visszazökkentünk abba a gyermeki állapotba, amelyben még könnyebb elhinni: működhetne a világ úgy is, ahogy Dzsoni és Árnika maguk körül elrendezi. És ez azért manapság elég nagy varázslat.

Lázár Ervin: Szegény Dzsoni és Árnika

Játsszák: Kocsis Dénes / Horváth Dániel, Gubik Petra / Maros Bernadett, Ottlik Ádám / Pálfalvy Attila, Papadimitriu Athina, Angler Balázs, Barkóczi Sándor, Agócs Nóra, Berta Orsolya, Terhes Edina, Bóna Gábor, Kator Bálint, Tóth Arnold, valamint a színház zenekara.

Zeneszerző: Szirtes Edina Mókus. Dalszövegek: Závada Péter. Színpadra alkalmazta: Kautzky-Dallos Máté e.h. Koreográfus-asszisztens: Bóna Gábor. Rendezőasszisztensek: Magyar György és Nagy Bea. Látványtervező: Túri Erzsébet. Zenei vezető: Kovács Adrián. Karmesterek: Kovács Adrián / Mihalics János. Koreográfia: Widder Kristóf. Rendező: Szenteczki Zita e.h.

Budapesti Operettszínház, Raktárszínház, 2017. május 13.