Kutszegi Csaba: Nőről szólj nekem, múzsa!

Lucas Hnath: Nóra II. rész -

Nem is lennék az író helyében, ha összeboronálta volna a párt, mert a radikális feministák ezért minden bizonnyal szétszedték volna.

Bájosan szimptomatikusnak vélem, hogy egy férfi írja meg Ibsen Babaházának folytatását. Vajon egy harmincas éveiben járó amerikai fiatalember (az író: Lucas Hnath) miért érez késztetést arra, hogy belebújjon Nóra – ha nem is bőrébe, de – agytekervényeibe, és kitalálja, mi történt vele miután becsapódott az a bizonyos ajtó, és a világirodalom első (máig legnagyobb?) emancipációért lázadó hősnőjeként elhagyta a férjét, házát, egzisztenciáját, három gyermekét?

nóra1Kováts Adél / Fotók: Toldy Miklós

Szerintem a remélt siker készteti az írót… Nyilván Hnath is jól tudja, hogy manapság színház, irodalom és egyéb széplelkűség iránt jórészt nők érdeklődnek, pláne ha a jogaik, az önállóságuk a téma. Furcsa, parfümszagú macsós időket élünk: a férfitársadalom ellen lázadó nő karakterét egy férfi rajzolja meg – nyilván a nőknél jobban tudja, hogyan és mit kell tenniük a nőknek az egyenjogúságukért.

A Szentendrei Teátrum és az Orlai Produkciós Iroda közös bemutatója után az író nem nyerte el a szimpátiámat, de nem azért, mert férfi, és nő a főhőse, hanem mert eléggé felületesen jár-kel a témában. Már a darab alapötlete és annak kibontása is igencsak sánta. Ugyanis ha elfogadjuk, hogy Nóra tizenöt év elmúltával egy konkrét jogi ügylet (az elbliccelt válás elintézése végett) látogatja meg a férjét, akkor nyilvánvaló, hogy Hnath darabja (is) a 19. században játszódik. Ám akkortájt a norvég társadalomban elképzelhetetlen volt (finoman szólva is: nem tipikus), hogy egy családját elhagyó nő másfél évtized alatt álneves regényírásból meggazdagodjék. (Nem a tehetség hiánya, hanem a társadalom bigottsága miatt. Nem véletlen, hogy a kor családot elhagyó lázadó női a regényekben, színdarabokban rendre tragikus véget érnek, ahogy maga Nóra is felfedi a darabban: regényben megírt saját családelhagyó történetére is csak úgy talált kiadót, ha a végén a hősnő legalább tüdőbajban meghal.)

nóra2Bodnár Erika, Kováts Adél és Csankó Zoltán

Az előadásban a 19. századi miliő képzetét erősítik a jelmezek, és jórészt az érintkezési forma, a társalgási stílus is, de zavaró a paradoxon, hogy mindemellett a színdarab (és az előadás) természetesen a mai nézőhöz akar szólni a mai kor problémáiról. Mert a nők önállósága, egyenjogúsága ma is releváns és aktuális téma, de a női emancipáció szintje, a probléma jellemzői, központi kérdései, lényegi vonásai fényévnyi távolságra vannak a százhúsz évvel ezelőtti helyzettől. Ez persze nem azt jelenti, hogy meg kellene elégedni a jelenlegi állapotokkal, de azt igen, hogy Ibsen Nórájának gondjai nem csereszabatosak a mai nők (és a társadalom) gondjaival. És a Nóra II. rész attól egészen biztosan nem lesz mai korba ágyazott, hogy a társalgásba olykor-olykor – teljesen nyelvikontextus-idegen jelenségként – belecsusszan egy-egy „szar”, „ciki” vagy „bassza meg!” (persze lehet, hogy ez a fordító sara).

Az alaphelyzet másik sántasága az, hogy tulajdonképpen nem lehet megírni a Nóra-történet korabeli folytatását. (Elfride Jelinek Mi történt, miután Nóra elhagyta a férjét, avagy a társaságok támaszai című darabja ne tévesszen meg senkit, mert az Ibsen Nórája ürügyén egy velejéig 20. századvégi bátor, provokatív írás, amelyből hasonlóan bátor és provokatív előadást rendezett Zsótér Sándor 2012-ben az Örkény István Színházban.) Szerintem Ibsen is azért fejezte be a színdarabját a megdöbbentő, sokkoló ajtóbecsapódással, mert a továbbiakról semmi jó tollra kívánkozó nem mutatkozott. Nórának ugyanis akkor – nem úgy, mint mai nőtársainak – nulla esélye volt az emancipálódásra. Mindezekből az következik, hogy a 19. századi Nóra-történet 21. századi folytatásának karakterei, felvetett problémái korba és társadalomba ágyazatlanul, de nem kortalanul aktuálisan lebegnek valahol a légüres térben és időben. Két jelenet kivételével: mai korba (is) ágyazott Nóra találkozása lányával, Emmyvel, és kortalanul aktuális Nóra és Torvald utolsó, „féltékenykedős” kettőse.

nóra5Kováts Adél és László Lili

A különböző generációk eltérő világlátása ugyanis korunk tipikus jelensége. Nóra és Emmy jelenetében anakronizmus sem feltételezhető, hiszen a szülők és gyermekeik közötti értékrend-különbség már Ibsen korában is jellemző volt. A Nóra II. részben azért jelenik meg különösen élesen az ellentmondás, mert az anya tizenöt évig nem is látta a más által felnevelt fiatalfelnőtt gyermekét. Nórát meglepi Emmy látszólag érzelemmentes, igen praktikus életszemlélete, engem inkább az lepett meg (kellemesen), hogy Emmy – dacára vagy éppen azért, mert csonka családban nevelkedett – nem utasítja el a házasság intézményét, sőt: kifejezetten nem tartaná rossznak, ha egy férfi gondoskodna róla, akár birtokolná őt. (Itt óhatatlanul – számos egyéb említhető példa mellett – felmerül bennem Mrożek Tangójának tanulsága, mely szerint a szabályok ellen lázadást rendszerint a rend utáni vágy követi.) Azért kellemes a meglepetés, mert Emmy karaktere ezáltal eredetivé, jelentőssé erősödik, így maga a főkérdés, a női önállóság, önmegtalálás vs. társadalom által megkövetelt családi szerep is árnyaltabb megvilágítást kap.

Itt lesz először érdekesen színházi is az előadás, mert a szereplők eltérő világszemlélete eltérő színészi játékmódban, szerepfelfogásban is megjelenik. Kováts Adél (Nóra) elejétől végig hagyományos eszközökkel operál: személyiségét, tudását, tehetségét, megjelenését mozgósítja, mindezeket erőteljesen beledolgozva a karakterbe, nagyformátumú dívát vonultat fel, úgy tetszik, mintha kívülről teremtené meg és kontrollálná folyamatosan az általa jelenséggé formált alakot. Vele szemben László Lili Emmyként maga a mai korszerű, természetes fiatalság. Sallangmentes, csodálkozó-kétkedő kritikával szemléli anyja elegánssá stilizált zavart pótcselekvéseit, például ahogy lesegíti róla, majd újra feladja rá a kabátot. Persze mindkét színészi teljesítmény megalapozott tudásra épül, a még egyetemista László Lili is a hosszú mondatos gyors szövegeinél beszédtechnikai felkészültségének magabiztos tanújelét adja – még akkor is, ha a premieren talán a lógó lábú eső miatt kellett különösen sietnie.

nóra4Bodnár Erika

Az előadás zárójelenetében Nóra és Torvald újra kicsit közel kerül egymáshoz. Szinte hasonló sorsra ítéltetett cinkosokként mesélik el egymásnak, hogyan maradtak állva egyedül az életben, ki milyen átmeneti kapcsolatokkal igyekezett elűzni magányát. Csankó Zoltán Torvaldként ebben a jelentben kerül elemébe, itt végre színészi feladatra talál, addig jórészt olyan férfit formál, akiből „nem jön ki semmilyen cselekvés” (Nóra jellemzi így a férjét néhány perccel újratalálkozásuk után). Amikor civódásukban a féltékenység zöld szörnyetege is megvillan, néhány pillanatig azt hiszem, újra összekötik az életüket, felvállalva, hogy Nóra másfél évtizedes önkereső kitérője után mégis közös sorsra vannak ítélve. Ám nem így lesz (talán majd újabb tizenöt év múlva…). A történet végéről csak annyit árulok el, hogy az a bizonyos ajtó – tárgyi valóságában és képletesen is – újra becsapódik. Nem is lennék az író helyében, ha összeboronálta volna a párt, mert a radikális feministák ezért minden bizonnyal szétszedték volna. És ami még ennél is nagyobb baj: nem élne meg a darab ekkora sikerszériát.

Mert ne féljünk kimondani: nem a társadalomtudományi és lélektani mélységei miatt szerethetjük ezt az előadást, hanem mert viszonylag könnyedén (de sajnos eléggé felszínesen) sokakat érintő kérdésekről beszél. Magam persze jobban szeretem, ha a témafelvetés és -kidolgozás érdekes színházi megoldásokat felvonultatva adekvát a kérdéskör társadalmi relevanciájával, de elfogadom, hogy van olyan színház is, amelyik mondani is szeretne valamit, de nem akarja erőszakosan átlépni a nézői komfortzóna határait, amelyek között megmaradva – elméletben, nőként, férfiként egyaránt –, olykor nagyon jó elképzelnünk, hogy egyszer csak csapot-papot otthagyva, elindulunk megvalósítani magunkat. A realitást a Nóra II. részben egyébként a Bodnár Erika játszotta Anne Marie, az idős dada képviseli. Jó, jó, a három nő közül feleségnek nem az ő karakterét választanám, de nekem minden jelenetében jólesett szájából az igaz.         

Lucas Hnath: Nóra II. rész (Szentendrei Teátrum – Orlai Produkciós Iroda)

Fordította: Zöldi Gergely. Díszlet: Juhász Katalin. Jelmez: Szakács Györgyi.

Rendező munkatársa: Skrabán Judit. Rendező: Galgóczy Judit. Producer: Orlai Tibor.          

Szereplők: Kováts Adél, Csankó Zoltán, Bodnár Erika, László Lili.

Városháza udvara, Szentendre, 2018. július 6.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu