Turbuly Lilla: Ez nem egy nekri

Recenzió Zsigmond Andrea (és társai) Mi kritika még? (színek és ének) című kötetéről

Ebben a kötetben azonban nemcsak kritikusok jutnak szóhoz, hanem színészek, dramaturgok, rendezők, öltöztetők, jegyszedők és ügyelők, és nem utolsósorban a nézők.



Bevallom, még sosem éreztem indíttatást, hogy egy kritikagyűjteményt a magaménak tudjak, sőt, miután megszereztem, egy ültő helyemben el is olvassam. Talán azért, mert a műhöz keresem a kritikát, és nem a kritikushoz a megkritizált műveket. (Még akkor is, ha vannak kritikusok, akiknek az írásait majdnem mindig elolvasom.) Zsigmond Andrea kötetével azonban így voltam, igaz, ez nem hagyományos kritikagyűjtemény. Először is: vannak társai, vagyis egy sor vendégszöveget is közzétesz. Másodszor és legfőképpen: a hagyományos kritika határain túlról néz rá a színházra. Hagyományos kritikán most azt értem, amikor van egy több-kevesebb szakértelemmel bíró kritikus, akinek az a feladata, hogy írott formában, vagy akár szóban (mondjuk egy kerekasztal-beszélgetésen), de mindenképpen nyilvánosan, formába öntve fogalmazza meg a véleményét az adott műről.
Ebben a kötetben azonban nemcsak kritikusok jutnak szóhoz, hanem színészek, dramaturgok, rendezők, öltöztetők, jegyszedők és ügyelők, és nem utolsósorban a nézők. Nagyjából mindenki, aki így vagy úgy a színház közelébe kerül, és ezért véleménye is lehet róla. A véleménynyilvánítások formája is igen különböző: olvashatunk facebookos kommenteket, e-mail-váltásokat, találós kérdésbe, keresztrejtvénybe, karikatúrába csomagolt megállapításokat. Beleolvashatunk egy dramaturg vagy egy színész naplójába, egy statiszta visszaemlékezéseibe, belehallgathatunk fesztiválbeszélgetésekbe, és nemcsak a hivatalosakba, hanem a kocsmaiakba is. Vagyis ebben a kötetben írott, és a nagyközönség számára is olvasható formát kap sok olyan vélemény, ami legalább annyira alakítja a színházról való gondolkodást, mint egy hagyományos kritika vagy tanulmány, csak ezekre nem szoktunk így gondolni, ha kritikáról beszélünk, és nyilvánosságra se nagyon kerülnek.

ZsA borito.nagykep


Az írások döntő többsége színházzal kapcsolatos, de szó esik filmről és irodalomról is. Ahogy az egész kötetre, ezekre a részekre is jellemző a személyesség. Ha már a szerző két, saját magával készült interjút is beletett a kötetbe, amelyek közül az egyikben arról beszél, mi teszi őt boldoggá, a másik meg ráadásul fiktív és a jövőben játszódik, de annál többet elárul a szerzőről, nem kunszt bevallani azt se, hogy kedvenc írója Láng Zsolt, költője meg Lövétei Lázár László. (Nem mintha ez utóbbit nem tudnám – ha már személyesség – a versoldalunkról, ahová Zsigmond Andrea rendszeresen kiposztolja kedves verseit.)
A színházról szóló írások szinte kizárólag az erdélyi magyar színházi közegről szólnak. (A szerző Kolozsváron él, az ottani egyetemen tanít színháztudományi ismereteket.) Ebből következik egyetlen kételyem is: hogy a kötet mennyire tudja megszólítani azokat, akik nem ismerik ezt a közeget. A tapasztalatom az, hogy a magyarországi színház közeli emberek nagyobb része is legfeljebb a kisvárdai fesztiválról van valamennyire képben, a Magyarországon színházba járó közönség pedig még ennyire sem. Persze, ettől még ők is találnak majd benne sok-sok, saját (színházi és nem színházi) életükből ismerős momentumot.
Hogy nem egy unalmasnak ígérkező, részben már színháztörténetté vált kritikagyűjteményről van szó, arra már a kötet külalakja is utal: Láng Orsolya borítórajzán egy meghatározhatatlan négylábú, a hátán egy mérlegállásban egyensúlyozó madár, szerteszét meg mindenhol madárlábnyomok a hóban, akarom mondani a fehér borítón. Ebbe most sok mindent bele tudnék magyarázni, de inkább ráhagyom az olvasóra, lásson bele, amit akar.
Van a könyvben egy alternatív színházi szótár is, ennek egyik bejegyzése a nekriszáfes (Negatív Kritikából Származó Fekélyes Seb). Idézem: „Az ezt okozó fegyver hevenyében előkapott, rendszerint általánosságokat felvonultató, a minősítő által vak meggyőződéssel ismételgetett kifejezés. A seb az ejtés után begyógyulni látszik, de rendszerint alattomosan kiújul, valahányszor az illető szó, bármilyen kontextusban, elhangzik." Talán ettől félve hallani mostanában egyre többször színészektől, rendezőktől, hogy ők nem olvasnak kritikákat, meg hogy nincs is rá szükség, csak azok művelik, akik maguk képtelenek az alkotásra. Ezt a megközelítést azért is furcsállom, mert jómagam alkotóként igenis igénylem a kritikát, de azt hiszem, ezzel az irodalmárok általában is így vannak, legalábbis köztük nem nagyon tapasztaltam olyan kritikaellenes hangokat, mint a színházi életben. Lehet, hogy azért, mert itt írás áll szemben írással? Nem tudom. Mindenesetre Zsigmond Andrea kötete a kritika létjogosultságában hívőknek és kétkedőknek is ajánlható, hátha kicsit másként gondolkodnak majd arról, mi minden lehet kritika. És azt is ígérhetem, hogy senkinek sem okoz majd nekriszáfest, úgyhogy lehet bátran olvasni!

Zsigmond Andrea (és társai): Mi kritika még? (színek és ének)
Korunk – Komp Press, Kolozsvár, 2012

 

© 2016 KútszéliStílus.hu