Turbuly Lilla: Megérinteni az elérhetetlent

Matei Vișniec: Napnyugat Expressz -

Zakariás Zalán rendezése a jelenetes építkezés ellenére is egységes, sodró, látványos előadássá áll össze.

A Franciaországban élő román költő, drámaíró, Matei Vișniec Balkán trilógiájának egyik darabját, a Migránsoookat az elmúlt évadban Székelyudvarhelyen mutatták be. A POSzT-ot is megjárt előadást Zakariás Zalán rendezte, akárcsak a trilógia második részét most, Nagyváradon. A Napnyugat Expressz esetében is elmondható, hogy témája az utcán hever, de legalábbis plakátokról kiabál az arcunkba. Két hónappal az európai parlamenti választások előtt, ha csak néhány pillanatra is, amíg eldöntjük, hogy szavazunk vagy sem, és ha igen, hogyan, át kell hogy gondoljuk személyes viszonyunkat Európához, Kelethez és Nyugathoz.

napnyugat5Fotók: Vigh László Miklós

Matei Vișniec – aki maga is két nyelv és két kultúra között éli az életét – a mi (román, magyar, horvát stb.) nézőpontunkból mutatja meg örök vágyakozásunkat a nyugat-, és örök semmibe vevő vakságunkat a velünk sorsközösségben élő kelet-európai sorstársaink iránt. Hozzáteszi azokat a sztereotípiákat is, amelyeket mások látnak belőlünk, és amelyekre magunk is ráerősítünk, mert azt hisszük, hogy ezt várják tőlünk. Cigányzene, olcsó és készséges lányok, Drakula- és ügynöktörténetek villannak fel a különálló jelenetekből építkező előadásban, amelyben az összekötő kapcsot egy filmforgatás jelenti. A keretet pedig egy szívszorító és szimbólummá emelkedő történet egy tolókocsis, vak tábornokról (Kardos M. Róbert), akit a lánya rendszeresen kivisz az állomásra, amikor átsuhan városukon a legendás Orient Expressz, aminek már a neve is megváltozott, hiszen utasai nem Keletre, hanem kizárólag Napnyugatra figyelnek. De már ez sem igaz, az expressz még csak át sem suhan a városon, kikerüli őket a történelem, a lány és vasutas szerelme csak eljátsszák a vonatzakatolást. Sőt, később eljátsszák azt is, hogy a vasutas egyetlen pillanatra megállítja a vonatot, így a tábornok végre megérintheti a legendát. Miközben persze nem, csak egy lomtelepre való (talán) Dácia ajtót tesznek a keze alá.

napnyugat1

Az előadás tele van némileg elhasznált szimbólumokkal (vonat, állomás, Kelet és Nyugat), mégsem válik közhelyessé, éppen azért, mert oda tud tenni melléjük egy-egy váratlanul felszárnyaló mozzanatot. Ilyen az is, amikor a német munkaközvetítőnél egy olyan asszony (Gajai Ágnes) jelentkezik, aki egyetlen dologhoz ért: hogy leolvassa a halottak szájáról az utolsó mondatukat. És a realistának induló jelenet máris megemelkedik, miközben ott van benne a tragédiákkal és tömegsírokkal terhelt délvidéki közelmúlt is.

Vannak persze kevésbé költői és kevésbé áthallásos részek is, sokszor humor ellensúlyozza a drámai jeleneteket, persze, ebbe a humorba is keveredik némi keserűség, mint abban a jelenetben, amelyben az amerikai katonákban reméli megtalálni egy strici a jól fizető kuncsaftokat, és valóságos fogócskát rendez a lányaival a laktanya körül.

napnyugat2

Zakariás Zalán rendezése a jelenetes építkezés ellenére is egységes, sodró, látványos előadássá áll össze. A színészek bejátsszák a nézőteret is, e nyughatatlan, folyton úton lévőkkel teli térség lakóiként bőröndökkel jönnek-mennek. A filmforgatásos jelenetekhez kivetítőt is használnak, és ennek most funkciója is van, de az egész előadás látványvilágát jellemzi ez a filmes hangulat. (A díszlet- és jelmeztervező a szerző felesége, Andra Bădulescu Vișniec.)

A Platonovban örömmel látott szép társulati összjáték ebben az előadásban is megmutatkozik. A darab felépítéséből következően az előadásban nincsenek hagyományos értelemben vett főszerepek, mindenki több szerepben is megmutatkozik, sokszor igen gyors váltásokkal. Kardos M. Róbertet mégis ki kell emelni a vak tábornok szerepében, nagyon jól él a rövid, ám drámai szerep adta lehetőséggel.

napnyugat4

Kérdésként az merülhet fel, hogy az előadás legvégét nem könnyítette-e el a rendezés a közös, feloldó együtt zenéléssel, amelyhez ráadásnak még a Don’t worry, be happy című dalt is választották, kivetített szmájlikkal. Nem mintha nem reménykednénk szívesen egy ilyen feloldás lehetőségében, és addig még rendben is van, hogy az amerikai és a romániai cigány zenész egymás nyelvét nem értve a közös zenélésben talál kapcsolódási pontot. De az össznemzeti összeborulás már inkább az utópiák világába visz, sajnos.

Az előadás alatt folyton egy Tóth Krisztina-vers járt a fejemben (ahogy pár éve, egy másik Matei Vișniec-darabot, a Lovak az ablakbant látva egy másik verse, mert van valami rokonság a látásmódjukban), a Kelet-európai triptichon. Befejezésként hadd idézzem az első részét:

Nevünket mondja a hangosbemondó
és mi felpattanunk. Nevünket
rosszul írják és rosszul ejtik,
de mi készségesen mosolygunk.
A szállodákból elhozzuk a szappant,
az állomásra túl korán megyünk.
Nehéz bőrönddel, bő nadrágban
mindenütt ténfereg egy honfitársunk.
Velünk mennek a vonatok rossz irányba,
és ha fizetünk, szétgurul az apró.
 
Határainkon félünk, azokon túl
eltévedünk, de felismerjük egymást.
Felismerjük a világ túlfelén is
a lámpaláztól átizzadt ruhát.
Alattunk áll meg a mozgólépcső, szakad le
a teli szatyrok füle, és mikor
távozunk, megszólal a riasztó.
Bőrünk alatt, mint egy sugárzó ékszer
ott a bűntudat mikrochipje.  

Matei Vișniec: Napnyugat Expressz

Játsszák: Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Dobos Imre, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hajdu Géza, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, Kiss Tamás, Román Eszter, Sebestyén Hunor, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília, Pitz Melinda.

Dramaturg: Bereczki Ágota. Díszlet és jelmez: Andra Badulescu Visniec. Ügyelő: Joó Emília. Súgó: Tentea Katalin. Zeneszerző: Boca-Hunor Lehel. Rendező: Zakariás Zalán.

Szigligeti Színház, Nagyvárad, 2019. március 2.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu