Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete -

… a harsány életöröm, túlmozgásos nyugtalanság ebben az első szerelemben is félreérthetetlenül megjelenik a színpadon.

A Bánatos kurváim emlékezete Márquez utolsó műve. 2004-ben, az író 77 éves korában jelent meg, az írói pályákat általában lezáró önéletrajz (Azért élek, hogy elmeséljem az életem) után, mondhatni, ráadásként.

Főhőse, a kisvárosi újságíró azonban még ennél is idősebb, éppen a 90. születésnapjára készül, amit egy érintetlen kamaszlánnyal szeretne megünnepelni. Öregség és szex, ráadásul egy fiatal lánnyal – ehhez a kombinációhoz azért egy Márquez nagyságú író kell, hogy biztosak lehessünk benne, a pikáns téma helyett/mellett az élet és a halál alapkérdéseiről fogunk hallani. Az öregséggel foglalkozó művek többségének könnyen megjósolható a vége: az életösszegzés mellett az elkerülhetetlen elmúlásra futnak ki. Ez a regény azonban meg tud lepni ebben is, mert arra kanyarodik, hogy nincs vége, amíg nincs vége: az egyféleképpen leélt élet is megváltozhat, ránk találhatnak új érzelmek, új tapasztalatok akár kilencvenéves korunkban is.

Hegedűs D. Géza / Fotók: Kállai-Tóth Anett

Hősünk életében a születésnapjára rendelt fiatal lány hozza el a változást: általa kurvák és alkalmi kapcsolatok listázásával töltött élete után a testiség nélküli érzékiséget és a szerelmet is megismeri. A napközben egy gombvarró üzemben dolgozó lány ugyanis átalussza a vágyott találkozót, ahogy a következőket is, így a kettejük közötti kapcsolat egészen más lépésekkel halad és más léptékű lesz, mint amilyennek az öregember szánta.

Márquez prózájában a mindennapiság mellett ott van a mesék világa, a realitás mellett a szürrealitás mágiája. A Mozsár Műhelyben látható adaptáció, bár felveti a lehetőséget, hogy mindaz, amit a főhős átél, a képzelet vagy egy álom műve, alapvetően megmarad a realitásnál. Egy életfordító élményt átélő ember történetét látjuk, aki történetesen kilencvenéves ennél a fordulatnál.

A kisregényből Erdeős Anna és Vörös Róbert készítették el a monodrámaváltozatot, amely így, meghúzva is színészpróbáló feladat, közel másfél órás szövegfolyam. (A közönségtalálkozón hallottuk: rövid próbafolyamat adatott hozzá, a most még néha érezhető erős szövegre koncentrálás idővel nyilván oldódni fog.) Szükségszerű, hogy a leíró epika, a kolumbiai kisváros ízei, színei itt kisebb súllyal jelennek meg, mint a regényben, a szöveg a főhős életében fontos szerepet játszó kapcsolatokra, vagy éppen ezek hiányára koncentrál.

A színpadon a néhány bútordarabbal jelzett szoba, ahol a sorsfordulat megtörténik, az ágyon egy összegyűrt takaró jelzi Delgadinát, az alvó kamaszlányt.

Hegedűs D. Géza nem játssza el, hogy egy kilencvenévest játszik. Nem úgy megy, nem úgy gesztikulál, nem jeleníti meg a fizikai korlátokat. Azt játssza, amilyennek ez az ember belülről érzi magát. Idős emberek gyakran mondják, hogy a romló, rozoga test ellenére, ha egy időre el tudnak feledkezni a testi fájdalmakról, fiatalnak, de legalábbis évtizedekkel fiatalabbnak érzik magukat. A főhős elindul valahonnan (ott jön be a nézőtérre, ahol mi, vagyis vehetjük úgy is, hogy a mi életünkből) a szoba felé, ahol megváltozik az élete. Távolságot tart. Tőlünk is, az életétől is, és mi is távolságot tartunk tőle. Egy közepes tárcaíró, aki minden szorosabb kapcsolódás és szenvedély nélkül élte le az életét. Hegedűs D. Géza ettől a hűvös kényelmességtől viszi el a karaktert az extatikus forráspontig, az életszeretet extázisáig. „Őrülten szerelmes vagyok” – kiáltja és írja fel a falra, de nem kellene felírni sem, az a harsány életöröm, túlmozgásos nyugtalanság, ami az első szerelemre jellemző, és amit általában a kamaszkorhoz kötünk, ebben az első szerelemben is félreérthetetlenül megjelenik a színpadon.

Hegedűs D. Géza igen nagy energiákat mozgat meg ebben az előadásban. Itt nem mérik ki patikamérlegen a hatáskeltéshez szükséges eszközrendszert, ráöntik a nézőre a főhősre váratlanul rátörő szenvedélyeket, hadd ragadja el őt is ez az energiaáradat.

Az ember fiatalon is, középkorúan is, idősebben is hajlamos azt hinni, hogy már minden, de legalábbis a legfontosabb dolgok megtörténtek vele. Aztán általában kiderül, hogy dehogy. Márai írta, hogy az öregség megannyi meglepetéssel jár. Most már csak abban kell reménykednünk, hogy lesz köztük olyan elementáris jó tapasztalat is, mint ami hősünkkel történt abban a bizonyos szobában.

Gabriel García Márquez: Bánatos kurváim emlékezete / Mozsár Műhely

Gabriel Garcia Márquez azonos című regénye alapján készült. Fordító: Székács Vera. Játssza: Hegedűs D. Géza. Az előadás létrehozói: Erdeős Anna, Gál Tünde, Klopfer Alexandra és Vörös Róbert.

Mozsár Műhely, 2020. január 13.