Turbuly Lilla: Költő ÉS író

Karafiáth Orsolya Kicsi Lili című regényéről

...a Kicsi Lili jelentős előrelépés Karafiáth Orsolya prózaírói pályáján: eddig talán úgy tartottuk számon, hogy költő, aki írt egy regényt is.

Paradox módon ahhoz, hogy az olvasó Karafiáth Orsolya regényéhez közelebb kerülhessen, éppen azokat a szerző által állított „akadályokat" kell legyőznie, amelyeknek az az (egyik) céljuk, hogy a könyvet eljuttassák a reménybeli olvasóhoz. Az egyik ilyen „akadály", amire még a könyvtrailer is rátesz egy lapáttal, ha a médiaszemélyiség folyton az olvasó lelki szemei elé tolakodik. Karafiáth Orsolya ebben ugyanis eljátssza a saját szereplőit, arcot ad nekik, és ezzel amennyire segíti, annyira gátolja is a képzelet szabad szárnyalását. (Persze, ez a szerepjáték, ahogy erről még szó lesz, nagyon is tudatos döntés.) De félreolvasásra adhat okot az is, ha az olvasó túlzott jelentőséget tulajdonít annak, hogy a történetben leszbikus szerelmi viszonyok jelennek meg, és innen nézi a kötetben megjelenő emberi kapcsolatokat és konfliktusokat. A regény azonban megérdemli, hogy megpróbáljuk önértéke szerint olvasni és megítélni.

Úgy tűnik, a Karafiáth-kötetek kihordási ideje (műnemenként számolva) nagyjából öt év. Ilyen időközökkel követték ugyanis eddig egymást a verseskötetek (1999, 2004, 2009), és közel ennyi idő telt el első regénye, a Maffia-klub (2008) megjelenése óta. Korántsem számmisztikai okokból írom ezt, inkább annak érzékeltetésére, hogy a szerző ebben az esetben is hagyott magának időt az érlelésre, komponálásra, és ez érződik is a Kicsi Lilin. Regénytechnikailag sokkal egységesebb, mint a tizenkét elbeszélő tizenkét hangja következtében több kisebb regényre széteső Maffia-klub. Itt egyetlen elbeszélő, Lia tartja kézben mind a két szálat: az egyik az elbeszélés jelenéből (amikor Lia 35 éves) gimnazista korába vezet vissza, a másik a jelent megelőző egy-két évet beszéli el. És bár azt írtam, hogy Lia tartja kezében a szálakat, ez csak az elbeszélés szálaira igaz. Valójában ő áldozat, marionett bábu két egyenlőtlen, hatalomalapú kapcsolatban. Az első középiskolai magyartanárnőjéhez, Marihoz fűzi, a második pedig főnöknőjéhez, Lilihez. (Zárójelben: nekem kicsit zavaró volt a Lia-Lili névhasonlóság.) A két szál fejezetenként váltja egymást, így a két kapcsolat hasonló mintázata is szembetűnő, miközben Lia az utóbbiban, éppen azáltal, hogy felismeri ezt a hasonlóságot, eljut odáig, hogy továbblépjen, ezért a regény fejlődésregénynek is tekinthető. Miközben a két kapcsolat metszetében Lia áll, és ő az elbeszélő is, a cím mégis azt jelzi, hogy a szerző Lilit szánta főszereplőnek, talán abból a megfontolásból, hogy ő a kulcs Lia múltjához is. A regény egyébként több más irodalmi hagyományt is felhasznál: így például előszeretettel utaztatja hőseit, de a drámákból ismerős rezonőrt is szerepeltet. Ő itt Ancsi, Lia két lábbal a földön járó barátnője, a lány életére rálátó külső szem. Az ő szájából hangzik el az a tételmondat, ami összegzi Lia addigi kapcsolatait: „Miért van az, hogy neked csak és kizárólag azt jelenti a szerelem, hogy fegyvertelenül állsz, hogy végképp megadod magad?"
A regény egyik meghatározó jellemzője a szerepjátékok sora. A négy fontos szereplő közül hármat a szerző párhuzamba állít egy-egy ikonikus nőalakkal: Mari pózaiban Karády Katalint utánozza, Liát többen Marilyn Monroe-hoz hasonlítják, Lili pedig Edie Sedgwicket idézi. Mindebben van valami túlságos kiszámítottság és meglepetés nélküliség. Mindannyian a rájuk kiosztott szerepnek megfelelően viselkednek, és ha azt olvassuk a regény első mondatában, hogy „Nem kívántam soha Lilike halálát, de tény, hogy egy idő után azért sem szurkoltam teljes szívemből, hogy éljen.", akkor biztosak lehetünk benne, hogy a regény a végére be fogja teljesíteni a kezdőmondat jóslatát. És bármennyire is jól hangzik ez a kezdőmondat, ez a fajta kiszámíthatóság levesz az olvasás izgalmából.
A negyedik szereplőből, Lia mamájának alakjából azonban hiányzik minden effajta kiszámítottság vagy szerepközpontúság. Mari és Lili, a két szerepművész mellett az ő egyszerű, manírtalan jelenléte még nagyobb súlyt és mélységet kap. Négyük közül ő az egyetlen, igazán szerethető szereplő. (Liát inkább szánni lehet.)
A huszonhat fejezetre tagolt, de az egyes fejezeteken belül bekezdések és párbeszédek jelölése nélkül egybefolyatott szöveg gördülékeny, könnyen olvasható, csak ott és annyira naturális, amennyire azt a szereplő adott megszólalása indokolja. Filó Vera gyerekrajzokat (elsősorban lányalakokat) idéző, a fehér, a szürke és a fekete színekkel játszó illusztrációi, a ritkára szedett sorok, a fekete szívek sorába négy pirosat keverő borító összhatásában ritka igényes könyvtárgyat ajánl az olvasónak.
Első olvasásra magam sem tudtam teljesen szabadulni a bevezetőben jelzett „akadályoktól", még valamiféle általános összbenyomás is rávetült a regényre, ami az utóbbi évek talán túlságosan Budapest belváros és női szerepek-női test-női szexualitás központú, (többnyire) nők által írt prózáiból állt össze már-már kötelezőnek érzett trenddé. Második olvasatra ebből sok minden lehámlott, és innen már úgy tűnik, hogy a Kicsi Lili jelentős előrelépés Karafiáth Orsolya prózaírói pályáján: eddig talán úgy tartottuk számon, hogy költő, aki írt egy regényt is. Most már nyugodtan odatehetjük a költő mellé az írót.

Karafiáth Orsolya: Kicsi Lili
Scolar Kiadó, 2012. Illusztrálta: Filó Vera.

Kicsi Lili - Trailer