Cristopher Hampton: Egy német sors / Orlai Produkció, Hatszín Teátrum

Hétköznapi emberként mennyiben vagyunk felelősek a mindennapi, önmagában talán mákszemnyinek tűnő döntéseinkért, a politikával szembeni közömbösségünkért?

Brunhilde Pomselnek (1911–2017) szokatlanul hosszú élet adatott. Ebből a 106 évből hármat dolgozott a náci propagandaminiszter, Goebbels mellett gyors- és gépíróként. Az ezt követő 72 évben (melyből ötöt börtönben töltött) volt ideje a szembenézésre. Élete vége felé ezt nyilvánosan is vállalta: 2016-ban mutatták be a vele készült interjúfilmet, és visszaemlékezései könyvalakban is megjelentek.[1] Ezen dokumentumok alapján készült el Cristhoper Hampton A German Life című monodrámája, amelyet Maggie Smith főszereplésével 2019 áprilisában mutattak be Londonban. Zöldi Gergely fordításának köszönhetően nagyon gyorsan eljutott hozzánk, a Hatszín Teátrumban februárban volt a bemutatója, a hosszú leállás után most kezdték újra játszani.

Molnár Piroska / Fotók: Medveczki Tamás

Az előadás alaphelyzete rendkívül egyszerű: a már tolószékhez kötött, 100. évén is túljáró asszony lineáris sorrendben elmeséli az életét. A visszaemlékezés középpontjában a „kisemberként mit tehettem volna?” kérdés áll. Így jutunk el (nem szó szerinti idézet) az „én nem csináltam semmit” kezdőmondattól a „ma már nem lehetne így tudatlanságban tartani és manipulálni az embereket” kijelentésig, amelyre határozott nézőtéri moraj a válasz. Máté Gábor rendezése azzal szembesít bennünket, hogy hétköznapi emberként mennyiben vagyunk felelősek a mindennapi, önmagában talán mákszemnyinek tűnő döntéseinkért, a politikával szembeni közömbösségünkért. Miért nem látjuk, amit nem akarunk látni, miért menekülünk a valóság elől? Mindezt azonban direkt utalások nélkül teszi, a szövegből nem lógnak ki aktualizáltnak érződő mondatok (dramaturg: Török Tamara), a közönség azonban érzékeny az áthallásokra, kisebb-nagyobb morajlásokkal reagál a „propaganda” vagy a (berlini olimpiára emelt hatalmas) „stadion” szavak elhangzására.

Cziegler Balázs díszlete egyetlen meghatározó elemével, egy másfél embernyi, szürke olvasólámpával biztosan beleég a nézők emlékezetébe. Egyszerre idézi a vallatólámpákat, a hivatali íróasztalok és egy meghitt olvasósarok elengedhetetlen kellékét, és ezzel érzékenyen rezonál a vallomástevő köztes helyzetére. Brunhilde Pomsel ugyanis legalább annyira tettes, mint áldozat, sorsának legalább annyira alakítója, mint elszenvedője. Meghallgatni vagy ítélkezni jöttünk ide? Ezt rábízzák a nézőre. A háborús bűnösök esetében is sokszor kettős érzések töltik el a szemlélőt, ha aggastyán korukban, az öregségtől kiszolgáltatottan kerülnek bíróság elé, ebben az esetben pedig a bűnösség is nagyon viszonylagos és kérdéses. A pongyolában, tolószékben üldögélő, finom teáscsészéjéből kortyolgató idős asszony békebeli képe erős kontrasztban áll, ugyanakkor egységet is alkot a hatalmas lámpával.

A végére hagytam a legfontosabbat. Hiszen ezt a voltaképpen hétköznapi, sodródásokkal és rossz döntésekkel terhelt életutat hitelesen megszólaltatni nagy feladat. Bár nem láttam, a színésznőt filmjeiből ismerve azt hiszem, az ősbemutatóhoz telitalálat volt Maggie Smith-t választani. Ahogy a magyar bemutatóhoz Molnár Piroskát. Végig a határmezsgyén mozgatja a karaktert. Nem tudjuk elítélni, és nem tudjuk felmenteni. Nem lehet vele azonosulni, és nem lehet tőle túlságosan eltávolodni. Ezen a Brunhildén néha érződik, hogy meg akar győzni, máskor inkább magát győzködi, de legtöbbször azt érezni, hogy csak el akarja mondani a történetét. Molnár Piroska kezében egy ceruza, időnként ír valamit, máskor csak tartja a kezében. Egy monodrámánál jól jön az ilyen fogódzkodó, hitelesítheti a kihez beszél a főhős helyzetet. Itt ezzel az önéletírását papírra vető Brunhildét idézik meg.

A néző azonban sokszor nem Brunhilde Pomselt, hanem Molnár Piroskát, a nagy színésznőt látja a színpadon. Aki átszűri magán ezt a karaktert, és valahogy úgy teszi bele a saját egész, felelős döntésekkel és emberséggel teli életét, hogy nem ítélkezik. Mégis pontosan tudjuk, hogy többről szól, mint egy kisember a történelem és saját maga által írt életútjának felidézéséről. Hogy rólunk beszél.    

                            

Christopher Hampton: Egy német sors

Az Orlai Produkció, a FÜGE és a Hatszín Teátrum közös produkciója.

Fordította: Zöldi Gergely

Előadja: Molnár Piroska.

Dramaturg: Török Tamara. Díszlet: Cziegler Balázs. Jelmez: Tóth Hajnalka. Plakát: Csáfordi László. A rendező munkatársa: Kis-Kádi Judit. Rendező: Máté Gábor.

Hatszín Teátrum, 2020. július 26. 17 óra

[1]Brunhilde Pomsel–Thore D. Hansen: Goebbels titkárnője voltam; ford. Győri László; Európa, Bp., 2018