Radu Afrim: Grand Hotel Retromadár -

A hotel a rögvalóságtól elemelt, különös, habókos figurákkal népesül be.

Radu Afrim első madara, a Retromadár blokknak csapódik, és forró aszfaltra zuhan, amellett, hogy eséllyel indulhatna a leghosszabb című előadások versenyén, emlékezetes képi és érzéki benyomásokat hagyott maga után. (Az előadás szerepelt a 2017-es POSzT-on is, itt írtam róla.) Ha valamelyik nézőjét megkérdeznénk, nagy valószínűséggel előcitálná az emlékezetéből az emeletes tömbház-díszletet, amelynek ablakai mögött és erkélyein szimultán élet- és haláltörténetek sora zajlott.

Sebesi Borbála és B. Fülöp Erzsébet / Fotók: Bereczky Sándor / A fotók forrása: nemzetiszinhaz.ro

A hetvenes években játszódó Retromadár ugyanis egy blokkház lakóinak életén keresztül adott színes és költői (kritikusai szerint kissé talán túlidealizált) képet az akkori Romániáról. A darabot is jegyző rendező és a marosvásárhelyi társulat négy év után állt elő a második résszel, amely negyven évet ugrik az időben. Az első rész kislánya, Mioara „még nem látszik, de elmúlt 50”, egyetemi tanár és író lett, Belgiumban él, de most egy sabbatical year erejéig visszatér szülővárosába, az időközben szállodává alakított blokkházba.

Ha csak ennyit tudunk, gondolhatnánk, hogy az előadás reflektál a rendszerváltásra vagy a jelenlegi romániai társadalomra. Néhány utalás a Ceausescu-érára, a mészárszékből kialakított Lidl gyakori emlegetése és a drótgyár privatizációjáról elejtett pár mondat azonban csak halvány vízjelként utal minderre. Vagyis szó sincs valamiféle Rozsdatemető 2.0-ról, Radu Afrim (a Katona József Színház két évvel ezelőtti vállalásától eltérően) nem társadalomrajzot, hanem egy írói látomást állított színpadra. És ebben tulajdonképpen az első rész ismeretében nincs is semmi meglepő, hiszen ott is nagyobb szerep jutott az általános emberinek, mint a dokumentarista megközelítésnek.

Varga Balázs és Bokor Barna

Hogy Mioara, az író látomásával van dolgunk, az a közel háromórás, szünet nélkül játszott előadás előrehaladtával válik egyre gyanúsabbá. A hotel a rögvalóságtól elemelt, különös, habókos figurákkal népesül be. Ott van mindjárt a recepciós házaspár Galló Ernő és László Csaba megformálásában. Mindketten sok (kicsit angolos, nem kicsit abszurd) humorral, érezhető játékkedvvel alakítják ezt a nagyon széttartó, mégis összeillő párost. A feleség figurája (és ez írói és rendezői döntés) kissé talán túl is teng a többi szereplőhöz képest. Van itt haknizenész testvérpár (Bokor Barna és Meszesi Oszkár), rajongóival videócsetelő transzvesztita (Varga Balázs), jelenésszerű takarítónő határozott elvekkel a vagina tulajdonjogi természetéről (Kádár Noémi). És itt van abból a régi blokkházból Zágoni Teréz is. Berekméri Katalin nemcsak a nagyon is vitális öregasszonyt, de az előadás végén a csodás módon megifjított kiadását is újraélheti a színpadon, Teréz meg is köszöni Mioarának, hogy „engedtél játszódni az óramutatókkal”. Mert Radu Afrim (íróként és rendezőként) teremtményét, az írót engedi játszani hőseivel, miközben megrendez neki egy találkozót saját magával, amúgy karinthysan. Megjelenik ugyanis a kislány Mioara is, akit most is az időközben nagylánnyá érett Sebesi Borbála játszik, és elbeszélget felnőttkori önmagával. B. Fülöp Erzsébet az írónőt visszafogott, szemlélődő derűvel formálja meg, ebben a derűben azonban ott van a „pórázon vezetett szomorúság”, és a vágy, hogy újra rátaláljon a rácsodálkozás képességére. Szereplőiben pedig egy másik vágy is munkál: a nyomot hagyás vágya egy olyan korban, amelyben „ha nincs facebookod, RIP nélkül halsz meg, mint egy beteg kutya”.

Berekméri Katalin

Irina Moscu ismét felépítette az emlékezetes háromszintes házat, ezúttal nyolc szobával, két lépcsőházzal, a földszinten a szállodai fogadótérrel és recepciós pulttal. Az ablakok mögött a szereplők egymással párhuzamosan élik a saját életüket, a néző most is megkapja a bepillantás élményét, és a lehetőséget, hogy a mikrotörténetekből – hisz képtelenség valamennyi szereplőt egyszerre figyelni – kiragadja az őt leginkább érdeklőket.

Utalásként megjelennek az első részből a halálangyalok napraforgói is. Aki nem látta annak idején, elveszt néhány áthallást, a Grand Hotel Retromadár azonban önálló előadásként is megáll a lábán. A visszatérő nézők esetében azonban nyilván nem kerülheti el összehasonlítást. Magam játékosabbnak, humorosabbnak, de súlytalanabbnak látom. És egy kicsit hosszabbnak a kelleténél – igaz, otthon, a képernyő előtt ülve ez a hosszúság kevésbé kellemetlen, mint ha a nézőt majd három órára a zsöllyeszékbe szorítják. Mindez azonban nem csorbítja az örömöt, hogy nézőként visszatérhettem ebbe a világba, és – amit élőben sajnos ritkán tehetek – ismét láthattam a marosvásárhelyiek kiváló társulatát.

Radu Afrim: Grand Hotel Retromadár

Díszlet- és jelmeztervező: Irina Moscu. Az asszisztense: Huszár Kató. Rendezőasszisztens: Fülöp Bea. Zeneszerző: Boros Csaba. Hang: Oláh Vince. Fény: Koszta Nimród. Vetítés: Trucza Samu. Fordító: Sándor László. Közvetítés: Sebesi Sándor. Súgó: Tóth Katalin. Ügyelő: Szakács László. Rendező: Radu Afrim.

Játsszák: Sebesi Borbála, B. Fülöp Erzsébet, Galló Ernő, László Csaba, Berekméri Katalin, Boros Csaba, Varga Balázs, Bokor Barna, Meszesi Oszkár, Ördög Miklós Levente, Bartha László Zsolt, Nagy Dorottya, Kádár Noémi, Tóth Katalin, Fülöp Bea, Nagy Péter, Szakács Lászó.

Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata, online bemutató 2021. január 8-án.