Kutszegi Csaba: Magyar szegényszínház

A Blaha-sztoriról

...a Blaha Lujza által annak idején sikerre vitt dalszámok mára menthetetlenül elavultak.

Bajba lennék, ha meg kéne mondanom, miért is nézzük meg a Blaha-sztorit. A régi népművelői alaptétel persze mindig kéznél van: rá kell bírni a dolgozókat arra, hogy kocsma helyett inkább kulturális intézményeket látogassanak. Ez a szép eszme cseppet sem vesztett aktualitásából, pedig azóta, hogy először megfogalmazták, a világ sokat változott: például az emberek többsége ma már inkább otthon iszik, mint drága vendéglátóipari egységekben.
Az egészségtelen, nyomorba döntő ivásnál tényleg hasznosabb időtöltés a színházba járás, és ha valaki könnyű szórakozás mellett még gondolkodni is szeret az előadásokon, van esélye rá Csomor Csilla szólóestjén is. Én például a cipp-cipp-rityityi-rutyutyú típusú dalok közben azzal (is) tápláltam az intellektusomat, hogy eltöprengtem rajta: hova tűnt el, hogy szívódott fel nyomtalanul a dalos népszínművek hagyománya, miközben a korban hasonló bécsi operett ki tudja hányadik reneszánszát éli világszerte. Egy válasz kínálkozik: a népszínművek zenei világát igénylő népesség a huszadik században átállt a magyarnóta-(tömeg)fogyasztásra, bugyuta, hamis, giccses történeteket pedig nagy számban el kezdett szállítani a mozi-álomgyár. De pozitív tendenciák is dolgoztak a népszínművek ellen a múlt század első felében: részint jó filmek is készültek, valamint a népdal-, majd a néptánckincs gyűjtésével és rendszerezésével a figyelem a tiszta forrásra irányult. Ez utóbbival és az egyéb (modern) zenei irányzatokkal szemben a népszínműslágerek egyszerűen nem állták a versenyt. Nem csodálom, hiszen a nemzet csalogányáról szóló esten sem csendül fel egyetlen ma is slágernek vagy slágergyanúsnak gondolható dal, pedig ha volna Blaha örökségében ilyen, az est alkotói biztosan belefűzték volna a darabba. De nincs ilyen, mert a Blaha Lujza által annak idején sikerre vitt dalszámok mára menthetetlenül elavultak.
Akkor meg miért kell belőlük-velük-általuk színházat csinálni? Hát, ez a következő kérdés, melyre választ találni komoly intellektuális kihívás... De ne adjuk fel!

Csomor Csilla / Fodor Györgyi Szeréna felvétele

Csomor Csilla nyilván ambicionálja ezeket az egyszemélyes előadói esteket (a Blaha-sztori előzménye a szintén a Bethlen téren bemutatott Édes Rózsám című Széppataki Róza-sztori), és ez teljesen rendjén való: a színész játsszon! Jómagam azon sem szoktam fintorogni, ha egy színház közönségdarabot tűz műsorára – pláne a jelenlegi, elégtelen támogatások idején. A gondom mindössze annyi, hogy nem tudom eldönteni, kit szórakoztat az ilyen témájú és alapanyagú artisztikus életút-ismertetés.
A közönségdarab kapcsán nem hagyhatom szó nélkül, mennyire lenyűgöz a tavaly még Bethlen Táncműhelyként funkcionáló barátságos kisintézmény át- vagy inkább visszaalakulása Bethlen Téri Színházzá. Nálam egyre inkább a korunk hőse az a megszállott, menedzserszemléletű kulturális vezető, aki az igényes-tartalmas-progresszív-őszinte művészetet megpróbálja ideologikusan (is) összehozni egy intézményen belül a jegybevételt ígérő populáris produkciókkal. Ez gyakorlatilag ugyanúgy lehetetlen, mintha egy politikus igazat akarna mondani, miközben szavazatgyarapodásra hajt. A Bethlen Téri Színház mai kulturális életünk „sokszínűségét", diszkrét báját prezentálja: befogadja a kísérletező tánc-, mozgás- és alternatív színházi társulatokat és alkotókat, családi programokat szervez 3-103 éveseknek, beavató színházi előadásokat tart műsoron, és szórakoztatni is akarja Erzsébetváros színházilag gyengébben ellátott régióinak széles közönségét. Mindezt csekély támogatással, olcsó jegyekkel.
Ez, a huszonegyedik századi magyar szegényszínház (nevezhetnénk kivárásnak borotvaélen) egy újabb hungaricum. Persze nem abban az értelmében szegényszínház, ahogy Jerzy Grotowski használta a fogalmat. Hanem úgy, hogy például szegényes a technika, a díszlet, a kellék – még azokban a műfajokban is, amelyekben többet kéne áldozni rájuk. Munkácsy Mihály szerintem forgott a sírjában, amikor Csomor Csilla behozta a „rózsacsokrot", amelyet „a Nap szerelmesétől" kapott egyik előadása után. Legendákról szóló zenés-dalos színház nem nélkülözheti az illúzióteremtést, amelyhez külsőséges eszközök és hatásos előadásmód egyaránt szükségeltetnek. Utóbbiról szólván, elismeréssel kell említeni Csomor Csilla becsületes szakmaiságát, ugyanakkor nem lehet szó nélkül hagyni, hogy sem olyan énekhanggal, sem olyan átható személyiséggel nem rendelkezik, melyekkel életre kelthetné a Blaha Lujza-jelenséget. Mentségére legyen mondva, hogy ez bárki más számára is emberpróbáló feladat lenne. Egyrészt az elavult dalok miatt, másrészt a furcsa, didaktikus, élettelen szövegkönyv okán. A jórészt naplószerű szövegeket az előadó mintha magának, de nekünk is mondaná, néha egyszemélyes jelenetszerűségben, esetenként a zongorakísérő segítségével dramatizált részek is lejátszódnak, miközben a szöveget színpadra alkalmazó Perczel Enikő mindvégig pedánsan ügyelt arra, hogy fontos életrajzi tények ne maradjanak ki a feldolgozásból. Az est így intelligens, játékkal, dalokkal megtámogatott iskolai felelet benyomását kelti, hiányzik belőle az erőteljes, felkavaró érzelem, a tartalmi-formai megbolondítás, a megrázó drámai pillanat, szóval, a színházi hatás.
A bemutató közönsége udvarias tapssal jutalmazta a produkciót. Rossz emlékkel, csalódottan senki nem hagyta el a házat. A Blaha-sztori arra végül is jó, hogy megint néhányan megtudják: színház működik a Bethlen téren.

Blaha-sztori
A dramatizált művet színpadra alkalmazta: Perczel Enikő. Díszlet-jelmeztervező: Árva Nóra. Zeneszerző: Darvas Ferenc, Darvas Kristóf. Rendező: Bezerédi Zoltán.
Blaha Lujza szerepében: Csomor Csilla.

Bethlen Téri Színház, 2013. március 14.