Kutszegi Csaba: A kortárs remény színháza

Shakespeare/37 – Rómeó és Júlia; Szeget szeggel; Lear király (A Plüss) –

Nem örülnék, ha Shakespeare kortársosítása a felületesítését jelentené.

Érdekes, jó irányba kísérletezik a TRIP Webszínház – amennyiben a három Shakespeare-darab online bemutatott kortárs átiratát ötletadó felütésnek szánja. A Budapesti Tavaszi Fesztivál honlapján látott aktualizált, korunkhoz igazított átköltések ugyanis nem többek olyan ötleteléseknél, amelyek, ha nem is teljes egészében, de néhány részletükben kifejtésre, továbbgondolásra érdemesek. Igazi „késztermék” közöttük számomra csak egy mutatkozik: Láng Annamária és Mészáros Béla kitűnő színészteljesítménye A Plüssben (amely a Lear király alaphelyzetében fogant).

learRómeó és Júlia / László Zsolt és Tóth Ildikó / Fotók: Meister Natália Nóra

Ha az írók, a színészek és a rendező a producerekkel együtt eleve nem készterméknek szánják a publikált filmfelvételeket, akkor kifejezetten dicsérendő a szokatlan módú és formájú, járványügyi korlátozások alatti igyekvés – csak a produkció Ismertetőjében határozottan hangoztatni kellene, hogy nem készre csiszolt műalkotásokkal van dolgunk. Azért is gondolom, hogy az eredeti cél eleve nem több továbbgondolásra érdemes ötletek felvetésénél, mert az alkotók-előadók terve finoman szólva is grandiózus: „A Shakespeare/37 szériában 37 kortárs magyar író értelmezi újra a drámaíró 37 színművét egy-egy jelenetben, olyan jellemző morális dilemmákat helyezve a középpontba, amelyek a mindannyiunk számára ismerős emberi történetek lélekállapot-változásait, a szereplők tetteit és azok hatásait vizsgálják.” Ha ehhez hozzávesszük, hogy „mindezt különleges cinematográfiai megoldásokon keresztül tálalják, közös platformon egyesítve a film és színház jellegzetességeit”, és hogy a jeleneteket „sztárszínészekkel, Dogma-látásmódban” rögzítik… Hát…

Az a helyzet, hogy ez a szóösszetétel, hogy Dogma-látásmód, pontosabban a bedobása önmagában, úgy, mintha magányos villámként a derült égből érkezne le hirtelen, az én lelkesedésemet inkább csak lohasztja. Mert mit is jelent ez a fogalom? Jelent egyáltalán így, kifejtetlenül bármilyen körülírható entitást, amely értelmet nyerhet egy hárommondatos ajánlóban? Talán kb. annyit, mondjuk, hogy „a jó színház olyan shakespeare-i” (ezt most én találtam ki, de tkp. ez is tök igaz).

Nem örülnék, ha Shakespeare kortársosítása a felületesítését jelentené. Azért nem lenne érdemes belekezdeni a húrok pengetésébe. De Erdős Virágnak érdemes volt… Mellbe vágó ugyanis Rómeó és Júliájának alapötlete: a Montague és Capulet szülők a halott szerelmesek ravatalánál versenyt ekézik-oltják-fikázzák élettelen tinédzser gyerekeiket. Ez az őrült, hihetetlennek tetsző abszurditás egyáltalán nem idegen megbomlott világunktól. A szuper egomán szülők minimális empátia híján még a halott gyermekeiket is csak vegzálni tudják, nyilván lúzernek gondolják őket, és különben is: ezek a porontyok egész életükben csak arra voltak jók, hogy idegesítsék az embert. És most még ez is! Ez az idegesítő meghalás!

Majdnem tíz percig döbbenten, leesett állal nézem a hibbant szülők agyament műsorozását (ha egymás ellenségei is, az erőszakos hülyeségben mind a négyen egy húron pendülnek). Én már náluk is idősebb vagyok, mégis teljesen a fiatalokkal érzek együtt: hogy velük mi van, azzal még most sem törődik senki… Kivannak ugyan az anyák és az apák is – de nem a gyermekük elvesztése miatt, hanem a skandalum okán. 10-15 perc elteltével azonban az újabb és újabb szülői beszólások keresgélése kezd direktnek hatni. Az, hogy a játékidő végéig élő marad a jelenet, nagymértékben a négy, a helyzetet tökéletesen elkapó, kitűnően játszó színésznek köszönhető: Tóth Ildikónak, Györgyi Annának, László Zsoltnak és Szikszai Rémusznak. Ők képesek egyetlen írói ötletet több mint negyedóráig variálni. De aztán óhatatlanul fogyni kezdenek a szavak… A játék azonban szerencsére előbb ér véget, minthogy teljesen elfogynának.

szegetSzeget szeggel / Óror Kristóf és Hartai Petra

A Szeget szeggel Tasnádi István „Shakespeare utáni szabad” újraértelmezésében „érzékeny játék céges környezetben”. Ha már… Akkor szerintem inkább érzéketlen. Persze ha az író eredeti szándéka csak annyi volt, hogy kipróbálja, mennyi korunkra és országunkra érvényes átaktualizálást lehet kihozni egy Shakespeare-darabból, akkor az eredményre jó osztályzatot érdemel (mert kétségtelen: összeszedett egy nagy halommal). Éppen érzékenyítést viszont sok helyen elbírt volna a szöveg, de a játék, a karakterek kidolgozása, nagyjából-körülbelül az egész vállalkozás is.

Zanzák készítésekor természetesen egyszerűsíteni kell a történetet is, de a shakespeare-i, csúcsra járatott, rafinált darabvégi fordulatokat nem elégséges letudni azzal, hogy a kvázi filmforgatás végén a (mellesleg igazi) rendező (Magács László) előjön, és az egyik karakter kedvéért a nagyon kelletlen színészekkel kicsit máshogy újraveszi a történet befejezését. Ebből is lehet ugyan kiolvasni mélyenszántó üzenetet (pl.: mindig van remény, amíg kedvezőbb véggel újravehetjük a múltat – jelentsen is ez bármit), de nekem attól még nem értelmeződik újra Shakespeare, hogy a darabjából készült átiratban #metooznak, dadogó, bunkó menedzserek felcsinálják a nőket a sales-ről, a „szeget szeggel”-t úgy értelmezik, hogy az egyik fasz kiveri a másikat, leverte a lécet helyett beverte a lécet mondanak, diszkrét szerelmi fészekben találkoznak a Tömő utcában, és a jólelkű, de mindenre rávehető 21. századi Izabella nem zárdába vonult novícia, hanem teológiát tanul a Károlin, levelezőn. Ezek max. felszínes jópofaságok. Az olyan „bátran betaláló” aktuális beszólásokat meg egyenesen kínosnak találom, hogy a félreszexelés közben lefilmezett álszent főnök (Angelo) „majd lebukik, mint a tornász polgármester”. Ugyanő később a jobb befejezést szorgalmazó kollégáit azzal állítja le, hogy „nem messze, a Vágóhídnál lehet a remény színházát fabrikálni…” (egyébként azt nem is a Nemzetiben, hanem Egerben hirdették meg). Szóval, még szerencse, hogy a vak komondor már kiment a divatból.

A Kovács Viktor – Kovács Dominik szerzőpáros Lear királyból készült A Plüssben gondosan elvégzi az átíró író munkáját. És nem csak a már említett két színész, Láng Annamária és Mészáros Béla nagyszerű alakítása viszi a darabot, minden egyéb részlet is rendesen ki van találva-dolgozva, műgonddal meg van komponálva. Kezdve a szöveggel, mely „bejárja és végigtapogatja” az átírt Shakespeare-dráma sokrétű, szövevényes viszonyrendszerét. A Plüss két alakját, Regant és férjét, Cornwallt a Lear király alaphelyzete és a szereplők abból fakadó céljai, indulatai, tervei motiválják – csak a környezet, és a tárgyi feltételek maiak. A férfi és a nő időtlen lélekbelsője, mint az emberi természet, változatlan.

plüssA Plüss / Mészáros Béla és Láng Annamária

E belső tartalom illik a külső környezethez, az élőhelyhez: a házaspár egy óriási, húsfeldolgozó üzemnek is beillő konyhában (amely nyilván egy nagy étteremé, avagy szállodáé) tevékenykedik serényen, miközben folyamatosan, verbálisan törnek elő belőlük az ördögi tervek, a törtető vágyak, a vádaskodás, a vájkálás a múltban, a bosszankodás és bosszúvágy – mindez forrón tartva nagylángon rotyogó, kapzsi örökségakarással.

Szinte egyfolytában húst trancsíroznak, felvágnak, nyúznak: valóságos, naturalisztikus és egyszerre jelképes élveboncolás zajlik. Azért is forrongnak, mert még „egyáltalán nem biztos, hogy hozzájutnak ehhez az ingatlanhoz”, és persze Regan utálja mindkét testvérét, Gonerilt azért is, mert hozzá hasonlóan ő is Edmundba szerelmes, a kisemmizett Cordelia bosszújától meg egyfolytában retteg. Cornwall utálja, hogy a felesége másba szerelmes (őt meg utálja, a nőnek csak a hús kell belőle – az is perverz szado-mazo kiadásban), és utálja az egész helyzetet, a famíliát, a „depis környéket” Lear országában, de kitart, mert gyarapodni, szerezni, feltörni akar mindenáron.

Időnként rájuk jön, hogy nyúzni kell. Olyankor nekiesnek egy ember nagyságú plüssmacinak, feltépik a hasát, cibálják ki belőle a vattaszerű, puha tölteléket. Regan utálja a nyúzást, le is passzolja a férjének („A nyúzást is a nő csinálja? Ezentúl te fogsz…”). Később a plüssmaciról kiderül, hogy hajdan Cordeliáé volt, „ezt nem vihette el magával”. Szóval, Cordelia szelleme (aki a Learben a Jóságot, a Tisztaságot jelképezi – még akkor is, ha Cornwall ezt máshogy látja: „Cordelia még meg se látta a napot, már letudta az anyját”; értsd: az anya belehalt a szülésbe) ott neszez, motoszkál a rémes házaspárban… Sőt! Amikor elhagyják a szürreális horrorkonyhát, a plüssmaci szétcincált földi maradványai megmozdulnak, és közülük lassan előbújik egy decensen viselkedő, kedves-bájos szőke hölgy (Vitárius Orsolya), aki a film-színjáték utolsó pillanataiban csöndben rácsodálkozik a világra…

Érdekes… Ha létezik szöveg, film, avagy színház, amelyik kendőzetlenül elénk tárja a világ romlottságát, hát, A Plüss az. Mindeközben a végén megcsillantja a reményt is. Akkor ez most hogy van? Kortárs is meg remény is? Megmondom, hogy van: a kettő tök jól elvan egymással… És azok, akik furtonfurt az egyikkel ekézik a másik oldalt, vélhetően önmagukon kívül utálnak mindent és mindenkit, de láthatóan szeretnek gyarapodni, szerezni, feltörni. Kitartóan, mindenáron.

  

Shakespeare/37

Rómeó és Júlia – Erdős Virág átiratában

Szereplők: Tóth Ildikó, Györgyi Anna, László Zsolt, Szikszai Rémusz, Murányi Anna, Bolla Gábor.

Szeget szeggel – Tasnádi István újraértelmezésében

Szereplők: Hartai Petra, Szőke Abigél, Ódor Kristóf, Kovács Máté.

Lear király (A Plüss) – Kovács Viktor és Kovács Dominik tolmácsolásában

Szereplők: Láng Annamária, Mészáros Béla, Vitárius Orsolya.

Jelmeztervező: Csoma Gabriella, Bartos Letícia. Hangmérnök: Mészáros Gábor, Necz Balázs. Operatőr: Meister Natália Nóra. Animáció: Buda Flóra Anna. Producerek: Csutak Tamás, Herner Dániel, Magács László. Rendező: Magács László.

TRIP Webszínház, 2021. április 14.

 

© 2016 KútszéliStílus.hu