Újvidéki Színház: Kis magyar pornográfia; Hasszán aga felesége -

A közbeszéd gyakran egybitesre butuló megnyilvánulásaihoz viszonyítva kifejezetten üdítő, amikor egy előadás a saját eszközeivel, valóban és komplexen hozzá tud adni valamit a társadalmi problémák megvitatásához.

A Vendégváró Fesztivál két Újvidéki Színházból érkezett, élőben megmutatott előadása amellett, hogy egy összességében pozitív helyzetképet festett a Bethlenbe érkezett társulatról, tartalmilag is összekapcsolható valamelyest. Ugyanis mind a kettő egyfajta kollektív szembenézésről szól, a közösen eltitkolt emberi mocsok feltárásáról, a nélkül azonban – és ez talán a legfontosabb – hogy feltétlenül bűnbakokat keresne. Mi is ez az előásott, megmutatott mocsok?

A Kis magyar pornográfiában primer szinten az ügynökkérdés, mélyebben a felmenőink bűneihez fűződő komplex viszonyunk. Nikita Milivojević rendezése szemben azzal, amit a cím sugall, leginkább egy másik Esterházy-írás, a Javított kiadás alaphelyzetét használja fel. Alaphelyzetét írok, mert dacára a konkrét mondatok felhasználásának, nem igazán adaptációról van szó, csak a történet megtartásáról. Bár nyilván nem lehet elvonatkoztatni a „valós” személytől, Esterházy többé-kevésbé egy drámai hőssé egyszerűsödik az előadásban, egy sikeres íróvá, aki éppen az apját magasztaló regényének a kiadása pillanatában szembesült annak ügynökmúltjával. Mivel az egész világképét arra a hitre építette, hogy apja a legszörnyűbb rendszerben is megőrizte ártatlanságát, ez adott neki hitet az emberiségben, eszerint fogta fel a családi örökségét és önmagát, az új információ értelemszerűen a feje tetejére állítja az életét. A regényben a narrátor több idősíkot vetít egymásra, ez az előadásban némileg tisztább szerkezetet kap, így a „ziláltság” inkább csak hangulati elem, mint formai bravúr. De azért fontosak a lineáris történetet megakasztó anekdotázások, az új információk hatására átalakuló gyermekkori emlékek megjelenítése vagy éppen a főhős rémálomszerű, összemosódott világának kivetítése.

Kis magyar pornográfia / A fotók forrása az Újvidéki Színház fb-oldala

A hangsúly azonban leginkább a megfigyelésen van. Az idősebb Esterházy (Balázs Áron) ugyanúgy titkolja az ügynöklétét a rászegülő tekintetek elől, mint ahogyan fia (Sirmer Zoltán) is titkolja és szégyelli az igazságot az apját méltató könyv megjelenése során adott interjúk során a riporterek előtt. A két kiemelt színpadi szereplőt a többi színész gyakran szürreális embermasszaként követi, figyeli és faggatja, egyre nyomasztóbb hangulatot adva az időben elváló, mégis közös titkolózásnak. A faggatás és az ezzel járó kiszolgáltatottság hierarchikus viszonya érzékletesen jelenik meg a színpad különböző méretű íróasztalaiban, amelyek egymás alá tolva, az ügynökaktáktól az azokat feldolgozó regényszövegek egymásra rakódására is utalnak (a díszletet a rendezővel közösen Amalia Bennett tervezte). Mindemellett a végső igazság csak részben tárul fel a különböző rétegek alatt: bár az apa testi konkrétságában jelen van a színpadon, a motivációiról sem a fia, sem a néző nem tud meg sokat. Igaz ugyanakkor, hogy a szenvedés, egy erős ember megtörése a leghangsúlyosabb elem Balázs Áron játékában, így tulajdonképpen nem kérdés, hogy ítélkezés helyett inkább megsajnáljuk a karaktert.

A szenvedésen és a gyermeki sokkon túl más konkrétumot nem is nagyon ad az előadás: sem a negatív oldal, a besúgás nem artikulálódik, az ügynöklét súlyosságának megítélésében pedig elsősorban csak az előzetes tudásunkra támaszkodhatunk. De ugyanígy nem kapunk képet a pozitív oldalról sem, arról, hogy a fiának mit jelentett az édesapa, csupán egy-két töredékes jelenet sejttet meg valamit. Az előadás atmoszférája nem annyira erős, hogy kipótolja ezeket az érzelmi, információs hézagokat (ha eltekintünk attól a lehetőségtől, hogy puszta illusztrációként kezeljük az előadást a regényhez vagy EP életéhez). Nem tudom mennyire fair összehasonlítás, de számomra jobban működött a Mercedes Benz, amikor maga Esterházy az ő sajátos nyelvén dramatizálta a történetet, egyedi és élénk fogalmazása révén újszerűen megvilágítva a grófból lett besúgó történetét. Nem akarván elvitatni az ügynökkérdés máig tartó aktualitását, a magyar és külföldi színpadon már pont annyi feldolgozást láthattunk (kezdve természetesen a Titkainkkal), hogy a jelen előadás ne tudjon már igazi revelációval szolgálni ezen a téren.

Az egyediség és élénkség aligha hiányzott azonban bárkinek Urbán András punk-koncertbe oltott, markáns hangvételű rendezéséből. A Hasszán aga felesége egy olyan zsigerileg ható üvöltés a (hetero, binárisan felosztott) nemek örök harcáról, amelyben a békés, kiegyensúlyozott kapcsolat elképzelhetetlen, hanem legfeljebb a szembenálló felek jellemének visszafejtése lehetséges egy közös, gyermeki kiindulópontra, amelynek aszexuális, szeretetéhes alapján létrejöhet valamifajta kölcsönös megértés. Ehhez a #metoo kampány miatt is aktuális projekthez Urbán Ljubomir Simović balladáját vette alapul. A történet szerint Hasszán agát egy katonai táborban ápolják, ahol, az elvárásokkal szemben, a felesége nem látogatja meg. A férfi ettől megdühödik, és elválik az asszonytól. A volt feleséget a családja rögvest újra kiházasítaná, ráadásul egy előkelőbb férfihoz, ő azonban a Hasszán agánál maradt gyermekét siratja, majd a bánatába belehal.

Az első jelenetben a feleség (Béres Márta) néma tekintete előtt látjuk a maszk révén arctalan katonák gusztustalan szexizmusát és maszturbációját, rögtön érzékletessé téve, hogy miért is nem látogatta meg a katonai tábort. A jelenet nemcsak intellektuálisan borzaszt el, de hosszúságával, ahogyan ömlik a hardcore pornók világát megszégyenítő ocsmányság, fizikai kényelmetlenséget is okoz a látvány. Az utolsó jelenetben ráadásul megismétlődik részben ez a felállás, ám akkor az addig helyét kereső hősnő már kénytelen bizonyos fokig internalizálni a patriarchátus által felkínált pozíciót, egy puszta vágykielégítő húsdarabbá válik szexista férfiak között. A köztes jelenetek folytatják a vizuális sokkolást, miközben megidézik a #metoo kampány során felmerült témákat, így például a rendszerszintű abúzust, a nemek biológiai-pszichológiai egyszerűsítését vagy éppen az elkövető más irányú érdemei alapján történő „jogos felmentését”. Egy művészileg tömörített, éles színekkel arcunkba tolt összkép ez, mely, ha egy esztétikai síkon is, de túlmutat a megrekedt társadalmi párbeszéden. Az ellentétes jelenetek, mint például a női test túlszexualizálása, majd az áldozat lelki kiszolgáltatottságának ábrázolása, nem kioltják egymást, inkább a nyomasztó összhatást fokozzák. És bár különböző mértékben, de minden jelenet ironikus, nem kapunk egyértelmű alkotói állásfoglalásokat. Közhelyes megfogalmazás, de ezúttal maximálisan igaz, hogy nem állít, hanem csak kérdez az előadás. Ráadásul az egyik jelenetben nőnek öltözött férfiak parodizálják ki a színésznőket ért abúzusokat – ez akár a férfi rendezte feminista előadás önkritikájaként is értelmezhető.

Hasszán aga felesége

A rendezés két formai sajátosággal teszi még vibrálóbbá a végeredményt. Az egyik az, hogy többé-kevésbé egy, a punk-zenéből népdalokká finomuló koncertként hozza létre az előadást, ez határozza meg a díszletet is. A színészek dobokon csapkodva, basszusgitárokat tépve, és refréneket üvöltve tolják az arcunkba érzelmeiket. A másik, Urbán Andrástól nem idegen elem, az asszociatív, politikai tartalmú „elkalandozás”. Amikor a gyermeke elfelejtésére ösztönzik az anyát, és ezt erőteljes zenei betét követi arról, hogy a mindenkori hatalom mi mindent titkol el a saját korábbi szörnytetteiből – a konkrét példáktól könnyű elvonatkoztatni: a felsorolás üt a magyarországi közállapotok tekintetében is. Általában a színészek, de különösen Béres Márta elképesztő teljesítményt nyújt ebben a lüktető közegben: gyors váltásokkal képes érzelmileg bevonni az anyai szenvedésbe a nézőt, majd rögtön egy ironikus jelenetben kifigurázni a nőknek szánt, orális szexszel kapcsolatos tanácsokat. Talán legjobban az a rész marad meg, amikor mikrofonba üvölti egy szám erejéig, hogy nem az államnak szül. Igazi vagány, teljes értékű punk-koncert ez, nem csak valami előadáshoz toldott adalék.

Összességében, bár eltérő módon és erővel, mind a két újvidéki előadás olyan témákat igyekszik árnyalni és kibontani, amelyekről illene már konzultálnunk, ha már az elmúlt években, évtizedekben – legalábbis Magyarországon biztosan – nem sikerült. Csak hát nem egyszerűen fekete-fehér kérdések ezek, ezért valószínűleg nehéz is lenne a plakátokon a propagált válaszokhoz a megfelelő emotikont kiválasztani. Nehéz ügy…

 

Kis magyar pornográfia

Játsszák: Sirmer Zoltán, Balázs Áron, m. v., Elor Emina, Huszta Dániel, Mészáros Árpád, Ferenc Ágota, Ozsvár Róbert, f.h.

Adaptáció: Nikita Milivojević, m.v. Koreográfus: Amalia Bennett, m.v.

Díszlet, jelmez és zenei válogatás: Nikita Milivojević és Amalia Bennett.

Rendező: Nikita Milivojević, m.v.

Hasszán aga felesége

Játsszák: Béres Márta m. v., Huszta Dániel, Mészáros Árpád, Figura Terézia, Banka Lívia, Német Attila, Pongó Gábor, Sirmer Zoltán, Gombos Dániel, Ozsvár Róbert m.v.

Díszlet: Urbán András m.v. Jelmez: Milica Grbić Komazec m.v. Zeneszerző: Irena Popović Dragović m.v. Dramaturg: Vedrana Božinović m.v. A rendező munkatársa, fordító: Lénárd Róbert. Rendező: Urbán András m.v.

Vendégváró Fesztivál, Bethlen Téri Színház, 2021. július 5. és 6.