Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválja –

Az itt színpadra került alkotások nagyobbik része csak néhányszor ment le otthon; elképzelhetetlen idegi, szellemi, mentális és fizikai összpontosítás hozta létre a kisvárdai seregszemlét.

Ha ez a színház, akkor lehet, hogy nem kell nekem – mondta valahogy így a Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválja szakmai beszélgetéseinek egy pontján, ahol a színészek gyötréséről volt szó, Árkosi Árpád. Az ezt követő három perc sűrűsége azóta is értelmezés tárgya az ott jelen volt nézők részéről.

Egy kiváló produkció, a nagyváradiak A tigrisének (r.: Tóth Tünde) vitája végén jutottunk el oda, hogy a címbe emelt mondat elhangzott, amikor Venczel Valentin, a zsűri másik tagja felemlítette: hát még az igazgatók mennyire ki tudják zsigerelni a beosztottaikat, Eszenyi Enikő pedig így reagált: „Én erről nem is mondok semmit”. Idézésem nem szószerinti; akit érdekel, keresse meg a helyszínen készült tévéfelvételt. Nekem úgy rémlett, a fenti szavakat Árkosi Eszenyinek is intézte, félig verbálisan, félig testbeszédével rákérdezve az ő véleményére. Eszenyi mondata után a jelenlévők egy része nevetésben és tapsban tört ki, talán némi feszültség oldódott ki belőlük, minthogy addig (szinte semmiféle módon) nem artikulálódott nyilvánosan a fesztiválon a téma, a színész-rendező, a volt igazgató hallgatása.

A tigris / Fotó: Vigh László Miklós

Az imént szóba hozott mikrojelenetnek, valószínűleg megrendezetlen valóságshow-nak azért van jelentősége, mert az idei kisvárdai fesztivált Eszenyi Enikő zsűritagsága is beemelte a közérdeklődésbe. Támogató, elismerő hozzászólásai, kedves gesztusai mellett felelevenítette rendre az általa játszott szerepeket, rendezett előadásokat, s együttműködő nézőként reagált Gianina Cărbunariu A tigris című előadásának nyitó gesztusaira, amely egy színházi előadás kezdetét jeleníti meg.

A zsűri szakmai különdíját elnyert produkció több szempontból is érdemes figyelmünkre. Az első jelenetekben nézőket alakító színészek helyezkednek el velünk szemben, egyikük felveszi telefonját, s közli, hogy nem tud beszélni, mert színházban van s nem biztos benne, elkezdődött-e már az előadás. Nézzük egymást. Nem engedik szóhoz jutni a nőt, aki közölne valamit, mindaddig, amíg nem férfiasítja el magát. Tanúságtételek sorjáznak az elszökött tigrisről: közös kalandjaikat elevenítik fel a vele kapcsolatba kerültek. Az állati és emberi magatartásformákat, testtartást gyors váltásban, metamorfózisban, néha szimultán használó előadás a kirekesztés és kiszolgáltatottság allegóriájaként a színházat is beveszi a sorba. Egymást kizáró kódokat kell alkalmaznia a színésznek egy helyzetgyakorlatban. A valós néző húzza ki a rájuk kirótt feladatokat kalapból (de felolvasni már nem meri, nincs elöl a szemüvege) a fikció szerint el nem készült, 6. jelenetben, amit a színészek dobnak össze és improvizálnak a segítségünkkel. A közülük kivált és őket instruáló színész utasítására összekapaszkodva táncolnak, aztán szétválnak, szenvedve civil énjükkel a túl közeli kontaktustól, majd szemünk előtt kell boldogan táncolniuk újra és újra. Igazi, jelenléti színházba csöppenünk, vagyis ők közénk. Megjelenik a társulat az új városban, térkövezett főtér, színház, sorolják a látottakat – készülnek előtte abból, mondják majd az alkotók a megbeszélésen, hogy hova is érkeznek: nem mindegy, miket csiripelnek a verebek és kárognak a varjúk a jeleneteikben.

A kiszolgáltatottság számos vetülete felsejlik: a néző a színház foglya adott esetben – és viszont, sőt a nagyváradi társulat léte forog éppen veszélyben a helyi kultúrpolitikától. Az ember elszigeteli és megöli az ártatlan állatot, miután nem tudta megfelelően őrizni, akinek a gondjára volt bízva. A turista pedig kiszolgáltatott az idegenvezetőnek és a tolmácsnak, redukált és meghamisított a fordítás – nem azt közvetítik, ami elhangzik, bár ez az adaptáció nem a fake news felé viszi a fókuszt, mint Gardenö Klaudiáék zoomos-interaktív feldolgozása az SzFE-n. Trabalka Cecília lenyűgöző: soknyelvű, akcentusos és anélküli beszédeket tartó, színes, karaktereket többszöröző alakításáért megjárt volna bármilyen díj.

Az előadás szakmai vitájában Eszenyi Enikő felvetette, milyen élvezettel volt aktív nézője a produkciónak, és egyetért az elhangzott méltatásokkal, de maga a tigris, az áldozat mindazonáltal nem képződött meg a számára.

Amikor a telihold ragyog a turkáló felett / Fotó: Godó-Révész Rebeka

A többnyelvűség, interkulturalitás és -etnicitás több darab szövetében volt jelen az általam látottak közül is. Az idegen szó és a tájszólás egyaránt, utóbbi a sepsiszentgyörgyiek EMMI-fődíjas Amikor telihold ragyog a turkáló felett című komédiájában, melynek erős dialektusban filmtudományos szöveget mondó szereplőjét, a Székely Claribellát alakító Benedek Ágnest a polgármester külön is díjazta. Egy másik karakter éjszaka románul és magyarul beszél felváltva, egy harmadik ugyanazt az évtizedekkel korábban félbemaradt szerelmi ügyet kántálja folyton, de sokkal cifrább fodrok is rakódnak a poros kisvárosban zajló sztorira, ahol megállt az idő. Az előadás a mértéktelenségre játszik rá, tobzódik a képtelenségek halmozásában, s ezzel arányban a blődségek szorításában némileg elsikkad az együttérzést kiváltó és társadalomkritikus vetület. A használt ruhák válogatása, nézegetése, az, hogy éppen választják ki új tulajdonosukat, fegyelmezettebb keretet is szabhatott volna a túlcsorduló matériába. Kísért korábbi viselőik lelke – kifogyhatatlan Afrim és a társulat ötlettára, nyelvi humoruk, az abszurd helyzetek generálásában kifejtett képességük elapadhatatlan. Mintha nem tudnának ellenállni bármilyen újabb poénnak, ami annál jobb, minél eszementebb, elrugaszkodottabb. A markáns látványban gondolkodó rendező nem tudta elérni azt az arányosságot és mértéket, mint a Retrómadár rétegzett, sokkontúros víziójában.

A megrekedt idő, avagy az időtlenség, bizonyos toposzok univerzális, általános jelentése más előadásokat is jellemzett.

Slavomir Mrozek Emigránsok című darabja Pataki András rendezésében kortalannak tűnő díszletek közt, valamely szilveszterkor az értelmiségi és a munkásszereplő kettősével a két világ összeérhetetlenségét manifesztálja. Míg az utóbbi karakter minden idősíkban működőképes, játékának is tulajdoníthatóan (XX: Gál Tamás), az előbbi, AA (Kis Domonkos Márk) itt papírízű volt, az abszurd szerző realisztikus darabjának mégiscsak abszurdba hajló alakja, legalábbis mai olvasatban. Külföldre emigrál, mert a sajátjai kivetik maguk közül, s az odúban/alagsori lyukban olvas és ír, megosztva szállását a másikkal, aki napestig robotol, hogy eltartsa majd a félrerakott pénzen otthon maradt családját. AA az elkeseredésbe kergeti XX-et azzal, amilyen hévvel bizonygatja neki, hogy nem lesz kiút számára a mókuskerékből.

Emigránsok / A fotó forrása a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja fb-oldala

Elképesztő mennyiségű szöveggel, szózuhataggal birkóznak meg a színészek. A látvány a csövekkel, azokon lógó ruhákkal, vaságyakkal és a szemétledobóval, amin át közlekednek, jól funkcionál, s mintha a mindenkori legolcsóbb szállását, még éppen lakható menedékét képezné a kelet-európai vendégmunkásnak Nyugaton. Ám mai relevanciája, így a darabban sokat emlegetett ingerszegénység már az okostelefonok megléte miatt is kérdéses, ahogyan az írófigura alapképlete is idegenül hat, miszerint a fizikai munka rabságába örökre beszorult prolit mintázza meg éppen lakótársáról. A szabadság elérhetetlenségébe, a mindörökre így zajló élet kilátásába beletörődni nem akaró másik éppen lakótársának az őt leíró retorikája hatására – fellázad sorsa ellen, rejtegetett pénzét összetépi s felkötné magát a csúcsponton. Groteszk-megható-konvencionális búcsúlevelet diktál a lábánál térdelőnek („Jól vagyok, amit mindannyiótoknak kívánok”), azonban lemond az öngyilkosságról, s a megrázkódtatás után nem sokkal már nekünk háttal hortyog az ágyában – míg a másik velünk szemben könnyeit könyveivel rejtegetve sír.

AA figurájának szellemi kísérlete a rabság emigrációban, közvetlen közelről történő megfigyelésére nélkülözi a kortársi kapaszkodókat. Ha az éppen felvillantott esetleges titkosrendőségi megbízatása nyomatékot kap, talán megszólalna valahogy, bár ma az sem hihető – a karakterből, bárhonnan nézem, hiányolom a jelenbeli referenciát. Sem Dosztojevszkij egérlyuk-léte, sem az, amint Iván Karamazov-i radikális spekulációi nyomán a közember gyakorlatba fordítja teóriáját, sem az inkvizítori szólam: a maga bűnös gyakorlatát szóözönnel kimagyarázni igyekvő reminiszcencia, amely mind felrémlik a mrożeki képletben, nem teszi valószínűbbé az alakot. A rendezés nem ismertet rá bennünket a környező világállapotra a globalizálódó világban; a mindenkori gazdasági menekültek és vendégmunkások ugyan megelevenednek Gál Tamás tipikus és egyénített megoldásában, tájszólására – s a másik közmagyar, semleges nyelve közti érdekes feszültségre sem játszik rá a rendezés.

Egy késői órán látott másik kétszereplős darab, Jon Fossétől az Én vagyok a szél (r.: Szabó K. István, akinek a munkásságáról A hovatartozás illúziója című könyvet is bemutatták, amiből az is kiderült, hogy román rendezőként tartják számon) másként szól a halál akarásáról. Két nő játékában, kötéltáncában, háttérvetítéssel; az egyes embertársainkban benne lévő halálvágy, egy másik dimenzióba tartozás megrendíthetetlen, melankolikusan poétikus megjelenítésével. Az elkívánkozót nem sikerül itt tartani, átlényegül a tengeri szélbe.

Én vagyok a szél / A fotó forrása a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja fb-oldala

A bezártság, a kalitka, a börtön, a ketrec alakzata keretezte az eddigi előadásokat, valamiképpen az imént tárgyaltat is a sziget, a hajó, az ittlét korlátozó voltával. Botond Nagy kolozsvári Nórájában inkubátor-akváriumból lép ki dacosan a gyermeklánynak maradt, időnként katatón remegésű címszereplő. Fátyolra vetített digitális jelek mögött, ruhákat tartalmazó csomagok közt táncolnak a radikális hangvételű, szexbe-öltözködésbe koreografált, de az eredeti intenciót őrző előadásban. A férj, miután kiderül, hogy nem méltányolja Nóra áldozatát, aki ekkor már nem is kér belőle, megtagadja, majd visszahúzná – a nagyra nőtt, maszkos gyerek is visszatartó erő a távozásban. Bensőbe markoló zeneisége, összművészeti eleganciája révén méltán kaphatta meg a produkció a legjobb rendezés díját.

A vajdasági Tanyaszínház fontos előadással szerepelt a Bagolyvárban a Lénárd Róbert rendezte Y-elágazás bemutatásával. Zárt helyre önként jelentkező karakterei, a jobbára tizenéves fiatalok váratlan brutalitással találják szembe magukat. A cselekmény színtere ugyanis egy, a tartományukba lokalizált valóságshow. Itt azonban nem szimbolikus, virtuális a kiesés, a megsemmisülés, nem pszichés és mentális a karaktergyilkolás, hanem valóságos. Ha rosszul lépnek, meghalnak. Beépített szereplők tesznek erről, s az erős zenei szövetű véres musical így lesz az egyik elképzelhető legkritikusabb műfajkritika: a valóságshow-ké. Ezért nem értettem Krizsik Alfonz színész többszöri felszólalását, melyben az alkotók felelősségére hívta fel ismételten a figyelmet korosztályukkal szemben. Feloldást, megoldást várt a valódi, az eredendő bűnös felmutatásának keresésével az után, hogy a felkért hozzászólók nyomatékosították: ördögi manipulátor a műsorvezető.

Y-elágazás / A fotó forrása a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja fb-oldala

A globalizált világ kommercializálódásának okozóját (Soros?) talán mégsem lehet tiszte a társulatnak felkutatni, viszont kiemelném azt a réteget, amelyre emlékeim szerint nem történt utalás a szakmai beszélgetésen. A hozzánk közeli, ám mégis összehasonlíthatatlanul tragikusabb közelmúltú Vajdaságra a szereplők megszületése előtt pár évvel bombák hullottak, településeiken fegyveres testvérháború zajlott. Innen eredeztetem egyik remekbeszabott sorpárjukat: „Megtanultunk lopni, csalni, / Inkább gyilkolni, mint halni”. A végtelenül keserű önvallomás helyzetjelentés a kilátástalanságból, ahol az ilyen brutális szerencsejátékok, akár valóságshow-k jelenthetik a felemelkedés és kitörés útját. (Halkan megkockáztatom: a mobilitással, a határok megnyílásával talán Szerbiában is oldódik a bezártság, s az ottani magyarság helyzete talán nem ilyen reménytelen. Izgatott, s már nem tudtam megkérdezni, pedig releváns felvetés a többnyelvűség és a kisebbségek fesztiválján: vajon mennyire valósághű az előadásban, hogy a magyar fiatalok nem értik vagy nem akarják érteni a hozzájuk szerbül forduló rendőrt?)

Ugyanezen a színpadon az enyhülést hozó éjszakai órákban láthattunk egy másik nagyszabású zenés-táncos, rockoperaként hirdetett produkciót Zenta 1697 címmel, Pataki András rendezésében. Az ő narrációjában elhangzó prológus bár ismertette a történelmi körülményeket, meg is zavarta a befogadót: vajon azonosítani tudja-e, amit hall, képes lesz-e követni az iskolai tananyag apróbetűi közt a nehezebb anyagrészbe (csaták, frontok) tartozó cselekményt? Az informáló-elidegenítő s további tudástárokhoz utaló, egyben némileg értelmező bevezetőt követő állóképszerű, népzenei és néptánc alapú, balettal és cirkuszi akrobatikával vegyített, jellegzetes kosztümökben játszódó mű inkább koncertszínházként hatott pezsdítő, dallamos, slágeresélyes számaival, a Ghymes zenéjével felvételről. A dalszövegek minősége megkérdőjelezhető, érthetőségüket a gépzenei háttér erőssége rontotta, de így is határozottan élvezhető volt a zene és az éneklés. A csaták után a gyászjelenet, gyerekek és szerelmespár kaptak kontúrt, a záró mise pápai áldása patetikus régióba emelte a sztorit.

Ahhoz képest, amit az elmúlt év bezártsága, veszteségei és a színházi üzem folytonos leállásai okoztak, alig történt technikai vagy más hiba a kisvárdai bemutatkozásokon. Ez a megaprodukció is csoda, hogy összeállt a hosszú kihagyás és a begyakorlás hiánya ellenére, s ugyanez elmondható szinte az összes előadásra. Nemcsak a sokszereplős, hanem az akár kétszemélyes darab is ellehetetlenül, ha a technika nem működik. Az Én vagyok a szél egyik színésznőjétől hangzott el, hogy redukált változatban és bizonytalan háttérrel vajon szabad és érdemes-e előadni darabjukat. A vetítések szoros rendje ugyanis elválaszthatatlan része az egésznek, s ezzel most komoly bajba kerültek, az idegösszeomlás szélére, majdnem lemondták a programot.

Szakmai beszélgetés, hátul, középen Árkosi Árpád rendező / A fotó forrása a Magyar Színházak Kisvárdai Fesztiválja fb-oldala

Az itt színpadra került alkotások nagyobbik része csak néhányszor ment le otthon; elképzelhetetlen idegi, szellemi, mentális és fizikai összpontosítás hozta létre a kisvárdai seregszemlét. Érdekes módon direkt, tematikus reflexió a covidra alig volt, a karanténra is áttételesen. Most is működtek workshopok: a kritikain feldolgozták az előzőleg látottakat, és előkészítették az aznap estiek befogadását, egyalkalmas szakírói workshopján Eszenyi Enikő Csehov Sirályával foglalkozott, és Sardar Tagirovsky is ezt az örökzöldet bontogatta színészeivel gyakorlataik anyagaként.

Az előző évekénél is több tanuló vett részt mind az előadásokon, mind a délelőtti szakmai megbeszéléseken, mind a kora délutáni workshopokon, köszönhetően többek – s valószínűleg az elsők – közt Czomba Magdolna tanárnőnek, aki fontos alakja a kisvárdai fesztiválnak évtizedek óta. Hatalmas munkát végzett most is Orbán-Radvánszki Ágnes, aki gondoskodott az érkezők kényelméről – azaz minden ügyes-bajos dolgot megoldott. De ami az infrastrukturális fejlesztésnél (valódi színházépület) is fontosabb: a fesztivál missziója, a határon túli magyar színházi alkotók egymással s a magyarországiakkal történő szakmai-emberi kommunikációja akkor valósulhat meg, ha a sajátjukon kívül még néhány napot Kisvárdán tölthetnek a társulatok, megnézhetik, megbeszélhetik egymás előadását.

„Nem is olyan rossz az élet. Nem mindig” – hangzott el a Fosse-darab adaptációjában, pedig elveszítünk benne egy embert.

S a színház? Felismertet, enyhülést hoz, felkavar, gyógyít, megnyugtat. A benne alkotókat pedig jócskán meggyötri egy ilyen év, de a normál üzemmód is, vigyáznia kéne közösségeinknek rájuk. A cél, a produkció létrehozása nem szentesít minden eszközt.

Az idei kisvárdai kínálat magas színvonalúnak bizonyult. A kritikusoknak felajánlott három nap alatt általam látott nyolc előadás többségére ez vonatkozik. Tájékozódásom alapján végig ilyen volt az arány. Tudósításom első sora tehát szituatív: kiváló produkcióra utal a bántalmazó színházi gyakorlatról. Kontextustól függetlenített tartalmának éppen az ellentéte igaz a fesztivál egészére. Ha ilyen a színház, járjunk színházba; ha ilyen is a magyar nyelvű színjátszás a határon túl, csodájára járhatunk. Esetenként világszínházat látunk a kifejezés több értelmében.

Magyar Színházak 33. Kisvárdai Fesztiválja, 2021. június 18-26.