Gáspár-Singer Anna: A szavak ereje

Nemzeti Színház: A velencei kalmár

Ésszerűség és megértés helyett önnön indulataik által kényszerítve követik el tetteiket. Olyan kór ez, amelynek nincs ismert ellenszere.

Az előadás után bizonyos szavak jelentése átstrukturálódott a fejemben. Gyanakvóvá lettem olyan hétköznapi kifejezésekkel, jelzőkkel kapcsolatban, mint például „maki", vagy „kedves".
Feltételezem, hogy színházba járó nézőt adott játékidő alatt mostanában nem bombáztak annyi, többnyire antiszemita, általánosságban véve rasszista, nőellenes és néhol homofób kiszólással, felhanggal, mint amennyi A velencei kalmárban elhangzik. Az első jelenetben a velencei kereskedők ünneplésének vagyunk tanúi, barátai Antoniót (Hevér Gábor), a kalmárt éltetik. A vidám rigmusokkal („Boldog szülinapot / Vesszenek a zsidók") és közös danolászással fűszerezett eseményről már csak a karlendítés hiányzik. Ezzel együttvéve a történet felvezetése a szükségesnél hosszabb, ráadásul a néző, főleg, ha a jegye valamely hátsó sorba szól, az akusztika hiányossága miatt sokszor lemarad az egyébként nagyon is maivá alakított nyelvi játékokról (néhányat azért elcsíp, s ilyenkor örül). A dalszövegek nagy része sem ragadt meg az emlékezetemben, a már említett két sort leszámítva (nyilván a kellő hangerő miatt lehetett ez így).

Hevér Gábor / fotók: Znamenák István

Az eredeti műben Shakespeare a XVI. századi Anglia politikában, jogrendszerben, törvénykezésben és társadalmi igazságosságban, elfogadásban tetten érhető visszásságait a humanizmus fellegváraként számon tartott Velencei Köztársaságba helyezte, s ezáltal mintegy elemelte az eredeti helyszíntől. Ezt a dramaturgiai megoldást igyekeztek a Mohácsi fivérek a XXI. századi Magyarország jelen (köz)állapotának megfelelően, nyelvi, stiláris és performatív elemek, ötletek szerepeltetésével áthangszerelni. Shakespeare után kellően szabadon. Erre utal a színlapon olvasható cím is: Mohácsi testvérek William Shakespeare alapján? (így, kérdőjellel): A velencei kalmár.

Marton Róbert, Hevér Gábor, Mátyássy Bence és Farkas Dénes

A számos aktuálpolitikai utalás, többek között a legutóbbi alkotmánymódosítás, a gyűlöletbeszéd és annak (nem, vagy nem megfelelő) alkalmazása a gyakorlatban, a család fogalmának újraértelmezése stb. ugyanúgy részei az előadásnak, mint a dózse személyében testet öltő hatalom cinikus hozzáállása törvényességhez és jogalkotáshoz. Ez utóbbira két áthallásos példa: „Velence ősi törvénye holnaptól kimondja"; „visszamenőleges hatályú törvényt nem alkotna". A társadalmat és a jogrendet csak a felszínen, a látszat kedvéért fenntartó attitűd a velencei ifjak és hölgyek mítoszokhoz és sorsszerűséghez (a ládikaválasztáson dől el Portia sorsa) fűződő viszonyában ugyanúgy megjelenik, mint példának okáért a dózse egy-egy ad hoc ítéletében. Amellyel elviekben az úgynevezett társadalmi igazságosság megvalósulása, betartatása mellett demonstrál. A hűség a hagyományokhoz csakúgy, mint a ragaszkodás a jogállamhoz a jelenkor szabályai szerint nem kimondottan praktikus, a szokás mégis nagy úr. Rend ugyan nincs, de annak illúziója annál fontosabb. Portia (Radnay Csilla jól adja a jogtudományokban jártas hölgy erélyességét, látszólagos hagyománytiszteletét) kezében fuvola (később a törvény szövegén is biztos kézzel játszik, mint valami hangszeren), a színpadon élő zenekar (a Shylock szolgáját humoros elégedetlenkedéssel alakító Némedi Árpád is játszik benne), szomorkás, lágy dallamok, szerenád. Melyeket néha elnyom a részeg ordítozás. Az illúziókból „mintha" világ épül fel, a perdöntő jogi érv is „mintha" érv: az egy font hús kivágható ugyan a testből, de vér nem folyhat közben. Hasonlóan működik az előadásban a humor is: az is csak illúzió. De valószínűleg éppen ez volt a Mohácsi fivérek célja, ugyanis eredetileg nem vígjátéknak szánták a darabot. Igaz, kimondottan tragédiának sem. A felvonultatott vaskos, kocsmai poénokon egy idő után mindenesetre már senkinek sincs kedve nevetni. A látottak annál sokkal lehangolóbb képet festenek jelenről és múltról, konkrétan intoleranciáról, kirekesztésről, törvénytelenségről és kiszolgáltatottságról. Marton Róbert dózséjának ítélkezése az áthallások révén tulajdonképp sikerrel jeleníti meg azt a jogalkotásban és jogalkalmazásban végbemenő káoszt, amelyben a gyűlöletbeszéd nem csupán törvényi szinten, hanem a társadalmi megítélés szempontjából is legtöbbször elítéletlen marad. Vagy leginkább elsikkad, bagatellizálódik. A hatalom pedig nem vesz tudomást a jelenségről, vagy éppen összejátszik az elkövetőkkel. A marokkói herceget a lánykérés apropójából lemajmozó ifjaknak sem lesz más a büntetésük, mint hogy fejenként egy-egy láda banánnal engeszteljék ki a herceget. Ők azzal védekeznek, hogy a „majom kifejezést a szó jobbik (!) értelmében használták".

Gáspár Sándor és Bánfalvi Eszter

Egy későbbi jelenet kapcsán az embernek önkéntelenül is eszébe jut egy újabb párhuzam a közelmúlt ítélkezési gyakorlatával (ismeretlenek kővel dobták be egy széder estét ülő társaság ablakát...). Az utcán ordítva zsidózó ifjak elhatározzák, hogy megleckéztetik Shylockot (Gáspár Sándor viszonylag kevés gesztussal érzékelteti a kiszolgáltatottságából fakadó kíméletlenséget és meg nem alkuvást). Végül csak a lányát (Bánfalvi Eszter Jessica szerepében még apjánál is kiszolgáltatottabb és megalázottabb) szöktetik meg. Előtte még kővel bedobnák az ablakokat, végül azzal egyenértékűnek gondolják, ha a kilincsre ürítenek. Vajon ha sikerülne a tervük, a dózse mivel büntetné őket? Pászkával? Esetleg – igazodva a mához – egyszerű garázdaságnak minősítené a cselekményt.
Az előadás középpontjában a gyűlölet, az egymást követő szituációkban megmutatkozó előítélet és a fékezhetetlen indulatok állnak. És szinte csak ez. Ahogy a csövön kifér. Minden ezzel kezdődik, és ezzel is fejeződik be, a kizárólag csoportosan fellépő ifjak hada (Hevér Gábor, Mátyássy Bence, Szatory Dávid, Makranczi Zalán) jórészt egyetlen üvöltő masszává áll össze. Ha séta helyett a tömegközlekedést választanák, róluk elhihető, hogy a metrókocsikat pillanatok alatt szétvernék. Ésszerűség és megértés helyett önnön indulataik által kényszerítve követik el tetteiket. Olyan kór ez, amelynek nincs ismert ellenszere. Másfelől nézve a darab fokról fokra (mintegy illusztrációként) mutatja be az allporti (Gordon W. Allport által leírt – a szerk. megj.) folyamatot (zsidó viccek mesélésétől a gyilkosságig itt minden megesik, bár utóbbira csak utalás történik).
Tűpontos reakciók, szociálpszichológiai szempontból vegytiszta helyzetek. Felvezetésük mégsem bizonyul elegendőnek, mert az ember óhatatlanul újabb és újabb kérdéseket vetne fel, melyekre ez alkalommal nem kap választ. Hevér Gábor Antoniója is bizonytalanságban marad (figurája kissé súlytalan), és bár a darab végére látszólag maga is átérzi a történtek jelentőségét, a nézőhöz hasonlóan csak sodródik. A záró bírósági jelenetben a torz logikának megfelelően éppen Shylock lényegül át bosszúálló, vérszomjas „nem-emberré", holott éppen ő ragaszkodik leginkább a törvény szövegéhez, és általa az igazsághoz. Az azt kisajátító (és végletekig elferdítő) hatalom a szavak jelentésébe kapaszkodva lehetetleníti el az ítélet által mindazt, amit ma jogszerűnek és törvényesnek nevezhetnénk. Shylock és lánya, az utolsó zsidók, immáron kikeresztelkedett, megtűrt velencei polgárokként állnak a semmi szélén. A látvány szép, a kanálist és az odavezető lépcsőket jeleníti meg. Az utolsó mondat, a vészjósló felszólítás, hogy „Együtt kell élnünk!", mégis a levegőben marad, mert az indokát, okát nem ismerjük meg. Az előadás végén a pénzzel teli ládára zuhanó és azt ripityára zúzó függöny ugyan azt sejteti, az anyagi javak megléte (vagy épp hiánya) válthat ki a látottakhoz hasonló gyűlöletet, a nézőben ennek ellenére maradnak megválaszolatlan kérdések. Együtt, így? De miért? A miértre kevés a magyarázat.

William Shakespeare – Mohácsi testvérek: A velencei kalmár
Díszlet: Mohácsi András. Jelmez: Remete Kriszta. Dramaturg: Mohácsi István, Perczel Enikő.
Rendező: Mohácsi János.
Szereplők: Hevér Gábor, Gáspár Sándor, Bánfalvi Eszter, Mátyássy Bence, Radnay Csilla, Martinovics Dorina, Szatory Dávid, Marton Róbert, Makranczi Zalán, Farkas Dénes, Fehér Tibor, Némedi Árpád, Gáspár Kata. Zenekar: Kovács Márton, Némedi Árpád, Zságer-Varga Ákos.

Nemzeti Színház, 2013. március 23.