Jacques Prévert – Kovács Adrián – Vecsei H. Miklós – ifj. Vidnyánszky Attila: Szerelmek városa, Vígszínház -

Olyan mágnes két pólusai ők, amelyek éppen a lényegi azonosságukkal vonzzák egymást.

Lehet, nem függetlenül attól, hogy előző nap a budaörsi színházban jártam, a Szerelmek városát nézve az járt a fejemben, hogy a Kovács – Vecsei – ifj. Vidnyánszky trió most is ugyanarról beszél, mint hat évvel ezelőtt, Budaörsön a Liliomfiban: színházról és szerelemről. Leginkább pedig a színház iránti szerelemről. Miközben a városhatáron túli kisszínházból belvárosi nagyszínházba kerültek, az egyetemet éppen elvégzett pályakezdőkből ismert és befutott alkotók lettek, színházi lehetőségeik a budaörsi repertoárban egyébként még ma is szereplő, minimál-eszközökkel létrehozott előadástól a látványos szuperprodukcióig tágultak.

Az uralkodó benyomás, ami az előadásról megmarad, éppen ez: az állandóan változó, pazar és mozgalmas látványvilág. Pater Sparrow háromszintes, egész városnegyedet magába foglaló, sokat forgó díszlete. A vizuális gegek sora. Ezen a színpadon minden mozgásban, állandó változásban van, a sok apró történést sokszor befogadni is képtelenség (úgy tűnik, ifj. Vidnyánszkyra hatott édesapja szimultán színháza). Cs. Kiss Zsuzsanna színes, sokszor harsány jelmezei vibráló hátteret adnak a két főszereplő fehér-bézs alakjához. Ahogy a jelmezek, a rendezés is ellenpontozza ezt a dinamikusságot: Báptiszt (Gyöngyösi Zoltán) sokszor mozdulatlan, máskor holdjáró lassúsággal mozgó alakja, csendes, intim jeleneteik Gáránsszal (Radnay Csilla), magasban függő alakjuk az előadás elején és végén erős kontrasztban állnak környezetük folytonos vibrálásával. Holdjárók ők, akik a földön kényszerülnek élni.

Fotó: Dömölky Dániel / A fotók forrása a Vígszínház fb-oldala

Az előadás alapja, Marcel Carné filmje (1945) Párizsban játszódik, a színpadi játék azonban nem annyira földrajzi helyhez, hanem az örök színházhoz kötődik. Ebben a színpadi városban a francia cégérek mellett angol és magyar feliratok is feltűnnek (utóbbi keleties írással), a színház pedig egyszerre van Párizsban és a mai Vígszínházban. A műszak az előadás részévé válik, és bennünk, nézőkben is többször tudatosítják, hogy itt és most ülünk a Víg nézőterén. Részben a hol Kőszegi Ákosként, hol Jerikóként megjelenő mesélő, Kőszegi Ákos teszi ezt, részben Hegedűs D. Géza színházigazgatója, kinek 19. századi jelmeze és szerepének egy része a korabeli párizsi színházhoz, másik része a mostani budapestihez kötődik. Egészen olyan aktuális kiszólásokig, mint hogy Afganisztánban most betiltják a zenét.

A zenét, ami ennek az előadásnak is fontos, színpad-meghatározó eleme, hiszen a zenekar mint az előadásbeli színház zenekara, folyamatosan színpadon és játékban van, ahogy az énekkar is. (Kovács Adrián zenéje az eltérő idősíkokhoz kapcsolódva a klasszikus hangzásoktól a rockzenéig ível.)

Vecsei H. Miklós szövegébe nemcsak mai közéleti aktualitások és néha túlhabzó szójátékok szűrődnek be, de vendégszövegek is, amilyen például Pilinszky (Popper Pétertől ismert) mondása az irgalom gyakorlása helyett mindenre megoldást kínáló „pszich” pályákon működő szakemberekről.

Gyöngyösi Zoltán / Fotó: Cseke Csilla

Telitalálat mind a két főszereplő. Gyöngyösi Zoltánnak végre megadatott a lehetőség, hogy egy hozzá tökéletesen illő főszerepben mutathassa meg magát, és remekül él vele. Báptiszt (Gáránsz mellett) a Hold szerelmese. Fehér bohócarca, a szeme és a mozdulatai beszélnek helyette. Gyöngyösi visszafogott, pontos, belülről indít minden mozdulatot, éppen ettől hatásos. A második felvonásban látható csetlő-botló jelenete, amellyel lebontja maga körül a teret, igazi bravúrszám. Radnay Csilla Gáránszában végig ott van a titok, amitől a vonzáskörébe szédülő férfiak nem tudnak szabadulni tőle. Neki is állni, nézni, rebbenni kell tudni ebben a nagy mozgalmasságban. Olyan mágnes két pólusai ők, amelyek éppen a lényegi azonosságukkal vonzzák egymást.

Miközben mindenki más (szándékoltan) túl sok: ahogy Wunderlich József állandóan habzó-fortyogó, nárcisztikus Frederikje vagy Csapó Attila romboló költője. De van még kivétel: Waskovics Andrea Nátálija, aki megéli, ezért másoknak is megbocsátja a célt tévesztett vonzalmak vétlen tragikumát.

Vannak örök szerelmek, és van az örök szerelem a színház iránt. Ami leég, újraépül, változik vagy éppen megcsontosodik, időnként elkurvul (lásd a trendiskedést parodizáló Othello-jelenetet), aztán visszakanyarodik lényegéhez, de ami nélkül a színházi embernek nincs élete. Elsősorban erről beszél a Szerelmek városa, nagy lendülettel, humorral és önreflexióval. Annak idején a Liliomfi egy induló színházi nemzedék programadó előadásának látszott. Most ez az előadás egy beérkező alkotócsapat egyre ismerősebb stílusjegyeit mutató, profi munkájának tűnik. Döntse el ki-ki, hogy melyiket szereti jobban. Én a Liliomfira szavazok.

Jacques Prévert – Kovács Adrián – Vecsei H. Miklós – ifj. Vidnyánszky Attila: Szerelmek városa

Játsszák: Gyöngyösi Zoltán, Radnay Csilla, Wunderlich József, Hegedűs D. Géza, Csapó Attila, Ertl Zsombor, Waskovics Andrea, Hirtling István, Kőszegi Ákos, Balázsovits Edit, Karácsonyi Zoltán, Gados Béla, Bölkény Balázs, Horváth Szabolcs, Dino Benjamin, Chater Áron és mások.

Díszlet: Pater Sparrow. Jelmez: Cs. Kiss Zsuzsanna. Dramaturg: Fabacsovics Lili. Koreográfus: Bakó Gábor. Világítás: Csontos Balázs. Berendezés: Hajdu Bence. Pantomimoktató: Karsai Veronika. Koreográfus-asszisztens: Misik Renáta. Súgó: Kertes Zsuzsa. Ügyelő: Wiesmeyer Erik / D. Mucsi Zoltán. A rendező munkatársai: Szilágyi Brigitta, Patkós Gergő. Zenei vezető, hangszerelés, karmester: Mester Dávid. Rendező: ifj. Vidnyánszky Attila.

Vígszínház, 2021. szeptember 5.