Kutszegi Csaba: A békalány csókja

Anton Pavlovics Csehov: Sirály / Vígszínház

A fiatalok, élükön a testileg-lelkileg robbanékony, Trepljovot játszó ifj. Vidnyánszky Attilával lendületesen törnek, rohannak, másznak, ugranak felfelé…

Igen nehéz kérdésnek érzem, hogy egy darab elvitathatatlan, eredeti értékei közül mennyit szabad feláldozni a korszerű újraértelmezés oltárán. A legjobb esetben semennyit. Ha merőben új társadalmi és nyelvi kontextusban jelenik meg egy klasszikus szerző veretes műve, és hozzá adekvát vizuális környezet is társul, mindez nálam csak akkor ér el megfelelő hatást, ha a korszerűsítés szikrányit sem csorbítja a megírt dráma meglevő értékeit.

sirály1Nagy-Kálózy Eszter, ifj. Vidnyánszky Attila / Fotók: Dömölky Dániel / A fotók forrása a Vígszínház fb-oldala

David Doiasvili Sirály-rendezéséből is hiányolom a lassan pergő (csehovi) percek líráját, a remek dialógusok nagyívét és finomszerkezetét, ez előbbiek fokozatosan kialakuló intim hangulatát, valamint a végtelen számú apró kis rezdülésekkel megformálható, összetett karakterek és azok fejlődésének – bravúros színészi játékkal történő – megjelenítését. Mindezek nem csekély részét ugyanis a vígszínházi Sirály-előadáson egyszerűen elsodorja az állandó felfokozottság, a szinte szünet nélküli „fizikai színházi” akciózás, a bútorról le-, vastraverzre felrohangálás, a száguldó tempóban abszolvált testi érintkezések, ütközések ismétlődő gyakorlata. Vajon ez az újszerűség-e a fontosabb vagy a régi értékek megtartása? Egyébként: láttam már példát arra is, hogy mindkettő megvolt.

A kérdés megválaszolásában nem lehet figyelmen kívül hagyni azt a tényt sem, hogy eredeti értékek megőrzését nyilván csak az igényli, akinek van azokról fogalma, pontosabban: rendelkezik előképpel a feldolgozott darabról. A jövőben pedig nagyon valószínű, hogy a színházcsinálóknak arra kell felkészülniük, hogy az újabb generációknak egyre inkább nem lesz előképük a klasszikusokról, pláne ha arra is számítunk, hogy egyre szélesebb rétegekhez jut majd el a színház. Ezt egész egyszerűen a múló idő így intézi, bár kétségtelen, hogy bizonyos kultúrafogyasztói trendek is erre mutatnak.

Szüleim generációjának érdeklődő értelmiségijei például szinte kívülről fújták a Cyranóból legalább az orrmonológ kezdetét, aztán a darab kikerült a fókuszból, nekem is alig volt előképem róla a 2016-os Nemzeti színházi Doiasvili-rendezés bemutatóján. Azon az előadáson nem is zavartak a bombasztikus-erőszakos technikai, dramaturgiai és látványújítások, sőt, a legtöbbjük kifejezetten elragadott és magával vitt, összességében az előadás pedig szabályosan lenyűgözött. Ebben minden bizonnyal komoly része volt annak is, hogy nem tudtam régebbi kedvenc részeket hiányolni belőle, nem vethettem össze a látottakat korábbi, „örökérvényű” előadásokkal. De persze azért az is igaz, hogy Rostand azért nem egy Csehov, ahogy Trigorin sem egy Turgenyev – csak hogy szolgáljak egy olyan belterjes szófordulattal, melyet csak azok érthetnek, akiknek van Sirály-előképük.

sirály2Kőszegi Ákos

Akkor hát nem volna szabad jól ismert klasszikusokat a máskor és mással már bevált Doiasvili-módszer- és eszköztárral megrendezni? Nagy butaság volna ezt gondolni, ráadásul az idő Doiasvilinek dolgozik, pláne ha tényleg egyre kevesebbeknek lesznek műelőzményeken érlelt elvárásaik az újabb és újabb Sirály-bemutatókon. És a Sirállyal kapcsolatban jelentkezik még egy – a korszerűsítéshez kapcsolódó – nem is apró csekélység: a darab eleve arról szól, hogy „új formák kellenek”. Az új formákról viszont – főleg napjainkban – az a kérdés merül fel leginkább, hogy: mennyire új az az új?

Az előadás kezdetén Mása és Medvegyenko rövid dialógusát illethetnénk a „Bevezetés a fizikai színházba” alcímmel is, hisz a szereplők minden szavukat valamilyen fizikai akcióval kísérik, egy pianínóra ülnek, másznak, fekszenek, egymás végtagjait hajlítják, tartják, támasztják. Antóci Dorottya és Ertl Zsombor már az elején megragadja a figuráját, Antóci a későbbiekben főleg az erősen illuminált jelenetekben húzza fel az élvezetes abszurdig az alakítását, Ertl pedig a vége felé két felvonás munkájára teszi fel a koronát egy mondattal, amikor lázadva kiáltja a világba megszokott, mindennapos mondatát: nem kér lovat, gyalog megy haza.

A fizikai színház az előadáson végig virágkorát éli, a fiatalok, élükön a testileg-lelkileg robbanékony, Trepljovot játszó ifj. Vidnyánszky Attilával lendületesen törnek, rohannak, másznak, ugranak felfelé, velük szemben nem is kicsit szájbarágós megoldás, hogy Trigorin unalmas, vágytalan megrekedtségét a nevetséges tériszonya jelzi. Stohl András a szerepben alig tud és mer a pianínóra felülni, a legkisebb magasságokban is támogatni, tartani kell. Később a túlhangsúlyozott ügyefogyottság ellenponttá válik (és ez valamennyire indokolja a szájbarágós felvezetést): a tóparti jelenetben a szerelemtől mámorossá váló író tériszonyát elvesztve, többször felrohan a vastraverz csúcsára, hogy vadul csókolózzon fiatal szerelmével, és hogy újra és újra átélje saját, nem várt újjászületését. Előtte Nyinaként Márkus Luca fentről lesi a horgászó férfit, akinek (éretlen-fiatal, zöld, leveli?) békaként, békapózban guggolva, brekegve ad jelet. De a csókjuktól nem a békalány változik királykisasszonnyá, hanem a kiégett középkorú férfiból lesz ideig-óráig szerelmes ifjú herceg. Márkus Luca jól adja az egyszerű, őszinte fiatal lány zsánerét, amelynek – már az élettől megverten, vágya vesztetten – többféle ellentétét is megmutatja majd az előadás végén.

sirály3

A berendezési tárgyak és a dinamikus, sokmozgásos akciók mellett gyakran fókuszba kerülnek egyéb „fizikai” eszközök is. Amikor a szereplők a nézőknek háttal ülve beszélgetnek, kamera veszi őket szemből, és arcukat a színpad horizontján nagy totálban kivetítik. De mozgó real time vetítés is többször zajlik, ifj. Vidnyánszky-Trepljov kamerával a kézben még az utcára is többször kirohan (az előadás végén Nyinát követve), így a nézők szeme elé juttatja a körút forgalmát. De a másik nézőpont felmutatása előfordul úgy is, hogy jókora, mozgatható tükörlapot eresztenek le a színpadra, a szereplők mögé, fölé. Így látható például a nézőknek háttal beállított kanapén fekvők játéka is. Előre felvett vetítés is van: a horizonton szabadban készült néma felvételeken jelennek meg időnként a tó körül történő események.

Hegedűs D. Géza most is „mindig jó”, el-elszunyókáló Szorinként akkor is erős a jelenléte a színpadon, amikor alszik. De ő is él az erőteljes ellenpontok lehetőségével, a városba készülő rövid nagyjelenetében alaposan felbolygatja a színpadot. Nagy-Kálózy Eszter Arkagyinája az erőteljes, túlszínezett játékmódban tündököl leginkább, a groteszk ripacséria valóságos arzenálját mutatja be az énekes-táncos számokban, a hangmegtámasztós szakmai tanácsai közben és a „nincsen pénzem” jelenet nagyelőadásaiban. Sokszínűen játszik, de szinte végig hengerel, együttérzést, mint akinek nincs szüksége rá, nem kelt maga iránt. Ridegnek, szenvtelennek tűnik, az sem tudható meg, mennyire szereti a fiát (még a sebkötözős jelenetben sem).

Köszegi Ákos jelentéktelenre formálja Dorn doktor alakját, talán éppen azért, hogy kiemelje az ellentmondást: Trepljov tehetségében egyedül egy jelentéktelen alak hisz. Vele szemben Majsai-Nyilas Tünde Polinája mindent megpróbál, hogy valaki számára jelentékeny legyen, hogy történjen már valami jó is vele az életben. Samrajev Méhes László alakításában Csehov-adekvát stabil pont. Beton bunkósága mozdíthatatlan, jelleme változtathatatlan.

sirály5Márkus Luca

A színészgárda erőteljes, igényes és színvonalas játéka ellenére Doiasvili Sirálya nem egyenletes: telibe talált, kifejtett, valamint ötletszerűnek hagyott, elnagyoltnak tetsző jelenetek váltogatják benne egymást. Mindezek mellett az előadásban megteremtődik egy érdekes-ijesztő saját világ, amely menthetetlenül beszippantja a nézőt. A második felvonás második fele (a nagy balhék, érzelmi kirohanások mellett is) eléggé lelassul, mégsem érzi az ember egy percét sem unalmasnak, valahogy várakozás ébred benne. És nem hiába. A legjobb még hátra van. A befejezés a tragikus vég ellenére apoteózisszerű impozáns katarzis.

Az új formákra, többre, más életre vágyó Nyinából az élet öli ki a többet akarást, Trepljov ezt nem hajlandó elszenvedni, más választás híján ő öli ki magából az életet. Az egyik esetben a lényeg halt ki a lázadó egyénből, mert az beállt a nem kívánt rendbe, a másik esetben a lázadónak kellett meghalnia, mert nem volt hajlandó idomulni. Vagy így, vagy úgy, de a sirályoknak meg kell halniuk. Ám előtte még lezajlik kettejük nagy (újra)találkozása: eljátsszák végre a nagy előadásukat, közben ki így, ki úgy, de mindketten leszámolnak a múlttal. Mielőtt ide eljutnak, elpróbálják az összes létezhető lehetőséget: újratalálkozásuk valamennyi lehetséges módját eljátsszák, mint a lemezen visszaugró tű, folyamatos ismétlésben újra és újra, még szerepet is cserélnek (egymás bőrébe bújnak, mint hajdanán Nyina tette Trigorinnal a tóparton). De minden hiába. Csak egy megoldás lehetséges. Az előadás végén közelről, nagyban látható a felvételen Trepljov vérző holtteste: egy „emberiség elleni” bűntény helyszíne. Egyenetlensége és a felmerült kérdések dacára a vígszínházi Sirály kihagyhatatlan előadás.                       

Anton Pavlovics Csehov: Sirály

Fordította/dramaturg: Kozma András. Díszlet: David Doiasvili. Jelmez: Bánki Róza. Dramaturg-konzultáns: Fabacsovics Lili. Szcenikus: Juhász Zoltán. Világítás: Csontos Balázs. Ügyelő: D. Mucsi Zoltán, Wiesmeyer Erik. Súgó: Zewde Eszter. A rendező munkatársa: Efstratiadu Zoé. Rendező: David Doiasvili.

Szereplők: Márkus Luca, Nagy-Kálózy Eszter, ifj. Vidnyánszky Attila, Hegedűs D. Géza, Stohl András, Kőszegi Ákos, Méhes László, Majsai-Nyilas Tünde, Antóci Dorottya, Ertl Zsombor.

Vígszínház, 2021. december 17.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu