Görögtűz

Beszélgetés az „Írta és rendezte”-sorozat újabb bemutatójáról

Madák Zsuzsanna: Kronosz fia – Jurányi Ház, 2022. február 1.

A történet a teljes rendezetlenséggel kezdődik, majd a halhatatlanok és a halandók létrejöttén és a tűz isteni adományán át egészen a tűzhozó Prometheusz és az emberek szigorú büntetéséig tart. Míg a darab a görög mitológia istenalakjain keresztül a zsarnoki hatalom kialakulásának egy sajátosan modern természetrajzát mutatja meg, a belőle készülő (gyaníthatóan komplex) színházi nevelési előadás az önkényes hatalommal való kapcsolatunkat firtatja. Egy színházi ember, Varga Krisztina rendező/koreográfus/színész, valamint két kritikus, Szoboszlai Annamária és Török Ákos beszélgettek az olvasószínházi bemutatóról.

Színház plusz vagy színház mínusz?

A színházi nevelési előadás leegyszerűsítve egy olyan interaktív előadás, amely előtt/alatt/után a játszó színészek/színész-drámatanárok többféle módon (felkészítő beszélgetés, feldolgozó beszélgetés, dramatikus játékok formájában) ajánlják fel a részvétel lehetőségét a nézőknek. Egy komplex színházi nevelési előadásnál mindez egyetlen „ülésben” és szerves egységben történik. Ami pedig a tartalmat illeti: az előadások célja egy-egy társadalmi/szociálpszichológiai jelenség megmutatása színházművészi fokon, illetve a felvetett témával kapcsolatban gondolkodásra késztetni a nézőket/résztvevőket. Ezek után merült fel a Kronosz fiáról folyó beszélgetésen a kérdés: vajon másként kell-e nézni, illetve kritikusként másként kell-e értékelni ezeket az előadásokat, mint a „normálisokat”.

BM TG RA KJBarsi Márton, Takács Gábor, Romankovics Eda és Kardos János / Fotók: Zalai Szilveszter

Török Ákos erre egyértelmű igennel válaszolt. Ebben az esetben számára (kritikus nézőként) a felvetett téma aktualitása/súlya és a beszélgetések milyensége is számít, miként az is, hogy a színházi nevelési aktivitások következetesen épülnek-e fel, és hogyan illeszkednek a darabhoz. „Ha mindez magas színvonalon történik és kellően izgalmas, akkor az előadás esetleges egyéb hiányosságával szemben nézőként és kritikusként is megengedőbb vagyok” – fogalmaz. Varga Krisztina egyetért a kiinduló gondolattal, hozzátéve, hogy szerinte már a felolvasószínházat sem lehet úgy nézni, mint egy kész előadást, ugyanis „más célt szolgál”. A Kronosz fiát olyan felolvasószínházként nézte, amely egy színházi nevelési előadás felé szeretne elmozdulni. Méghozzá egy olyan színházi nevelési előadás felé, amelynek kettős a célja: akik megnézik, tudják értelmezni az adott mitológiai korszakot, és gondolkozzanak el az előadás központi kérdésén. Ehhez hozzáfűzte, hogy „mivel a felolvasószínház esetén csak lehetőségekről beszélhetünk, nehéz vele kapcsolatban kritikát megfogalmazni” – ami merész és elgondolkodtató felvetés egy olyan beszélgetésben, ami a kritika alrovatban jelenik meg. Szoboszlai Annamária elsősorban a befogadói oldalról nézve (vagyis nem kritikusként) nem érez különbséget egy felolvasószínház és egy elkészült előadás között, mondván, hogy mindkettőre ugyanazzal az „elvárással” ül be: „csináljon vele valamit”. Márpedig tapasztalata szerint „jól tud együttmenni” felolvasószínházi előadásokkal is.

A színházi nevelési előadás elején a játszók egyike azt a kérdést teszi fel nekünk, hogy milyen a jó vezető, majd miután Prométheusz másodjára veri őt át az emberek javát nézve, Zeusz fordul ki a nézők felé megkérdezve: ugyan mit kellene tennie az ellene lázadó titánnal és a rajta röhögő emberekkel, akikhez mindeddig jóindulattal állt. Az előadás végén pedig mindenki kitűzhette a titánnak címzett üzenetét a Kaukázus sziklájához, amelyhez Prométheuszt láncolták. Az előadásról való beszélgetés mindhárom résztvevője azt gondolja, hogy mindez nem lehet a teljes színházi nevelési „összetevő”, többek között azért sem, mert az interakciók legfeljebb elkezdik megalapozni a szövegkönyvben felvetett központi kérdést: mit lehet tenni a hatalom igazságtalannak vélt rendelkezéseivel szemben?

BMBarsi Márton

Elindítanak egy vonalat, amit a végén lecsapnak” – fogalmazott Varga Krisztina, hozzátéve, hogy ez csak azt jelenti, hogy „még nem készült el teljesen az egész színházi nevelési előadás”. Szoboszlai Annamária úgy véli, az istenek születését elmesélő rész az elején egy idő után szintén azért kezd unalmassá válni, mert nincsen megszakítva valamilyen interakcióval, noha a játszók előzetesen több ilyen részt ígérnek. Véleménye szerint az olvasószínház többek között arra is jó lehetőség az alkotóknak, hogy „élesben” lássák, hol érdemes töréspontokat beiktatni a történetbe.

Gyúrnak, vazze!

Az előadáshoz egyetlen asztalt és egy kisebb tömbnyi agyagot használtak fel a játszók. Varga Krisztina saját fizikai színházi tapasztalata alapján jó ötletnek tartja ezt a fajta visszafogottságot: „ha több színpadi elemet alkalmaznának, elveszhetne az agyag ereje a maga egyszerűségében és nagyságában”. Török Ákos szintén kifejezetten találónak érzi az agyagot, ami remekül passzol az első görög istenhez: Gaiához, a földistennőhöz, illetve a sárból gyúrt ember görög-zsidó-keresztény teremtéstörténetével is rímel. Ráadásul első megjelenésekor azonnal üdítő humorforrásnak bizonyul: amikor az ősi rendezetlenséget, Khaoszt igyekeztek vele szemléltetni, az agyagtömb szabályos téglatestként zuhant ki a dobozából, amit a színész frappáns szellemességgel („Mondjuk, nem így terveztem!”) reagált le. Mindhárman egyetértettek abban, hogy az asztal és az agyag megfelelő és elegendő játszótársa lehet az előadásnak, főként, ha sikerül találni még néhány ötletet, túl az agyag erősen elnagyolt gyurmázásán. Szoboszlai Annamáriának például kifejezetten hiányzott a teremtéstörténetből, hogy valami tényleg megteremtődjön: „ha már bűvészkednek az agyaggal a színpadon, vártam azt a kis isteni teremtő csodát”.

Talán nem lehetetlen, de meglehetősen nehéz megítélni a színészi munkát egy szcenírozott felolvasószínházi előadásból. Ahogy Varga Krisztina fogalmaz: „ilyenkor nem szeretek belemenni a színészi teljesítményekbe, mert egy színésznek körülbelül két-három napja van egy ilyen előadásra, így az eredmény nagyban függ attól, hogy éppen milyen passzban volt vagy pont most mennyit bakizott”. Szoboszlai Annamária szintén a próbafolyamat extrém rövidségének tudja be, hogy „a szöveg még nem tudott a színészek szájára alakulni”, ezért úgy érezte, hogy ahol a történet továbbmondása és az egymáshoz való szólások/kiszólások/játékok eltérő stílusban váltogatták egymást, ott a szövegmondás nehézkessé vált, illetve meg-megbicsaklott. Török Ákos szerint ebben az is közrejátszhatott, hogy a játszók nagyrészt[i] nem „színtiszta” színészek, hanem színész-drámatanárok, akiknek talán kevésbé számít ujjgyakorlatnak szöveget olvasva játszani, mint azoknak, akik elvégeztek egy színművészeti egyetemet. Varga Krisztina a színészi gesztusok és grimaszok elrajzoltságát is a cél felől értelmezi. Úgy gondolja, a színészi játékok azért mentek el „rajzfilmes irányba”, hogy ezen keresztül is közelebb vigyék az antik történeteket a megcélzott tizenéves korosztályhoz: „itt ezért nem zavartak az elsőkörös poénok, mint például az, hogy a férfiszínész bájologva játszik nőt”.

R ARomankovics Eda

Teszetosza Zeusz – testközelben

A görög mitológia istenvilágán és a zsarnoki hatalom kialakulásán túl a darabban olyan antik/modern motívumok is fel-feltűnnek említésszinten, mint a nemi erőszak mibenléte vagy a nő egyenrangúsága egy kapcsolaton belül. Török Ákos szerint a hatalomhoz való kritikai viszony mindig aktuális, de régen volt annyira húsbavágó, mint mostanában.

Varga Krisztina kifejezetten hasznosnak tartja, hogy a görög istenekről készül egy előadás, mivel ez egy újabb lehetőség, hogy emlékezetessé tegyék a diákok számára az egyébként nagyon nehezen megjegyezhető, rengeteg szereplős történetet. Varga az adott, 10-18 éves korosztály felől nézett rá a témára, és ezzel kapcsolatos véleménye legalább annyira érinti a színházi nevelési részeket, mint a darabot. Szerinte az előadással megcélzott korosztálynak nincsen kellő tapasztalata a vezetőkről, legfeljebb tanáraik és egyes családtagjaik jöhetnek náluk szóba ez ügyben. Ráadásul ők maguk minden esetben a vezetettek közé tartoznak, így inkább ahhoz tudnának hozzászólni, illetve jó lenne, ha lenne róla fogalmuk, hogy mit csinál(ná)nak abban az esetben, ha bármiféle hatalom erőszakot akar rajtuk elkövetni. Azonban az előadás erre nem ad számukra lehetőséget.

Szoboszlai Annamáriai saját pedagógusi tapasztalata szerint a középiskolásoknál már működik a hatalomhoz/önkényhez fűződő viszony tematikája, ami jól látható, amikor egy-egy színházi előadás kapcsán/közben erről beszélgetnek velük. A K2 osztálytermi közegbe helyezett Antigonéja kapcsán jegyzi meg: egyáltalán nem biztos, hogy diákoknak szánt előadások esetén egy-egy klasszikus görög darab vagy történetbokor minden színét meg kell mutatni, sokkal inkább „egyetlen témát kell felvázolni, és azt következetesen tartani/kibontani”.

Ha már a sok istenről és a különféle isteni generációk ágbogairól esik szó, abban mindnyájan egyetértettek, hogy a darab ezt kifejtő első része tankönyvízű ismeretterjesztésnek érződik és egy idő után unalmassá válik: „nem csak a fiatal gyerekek, hanem a gyakorlott nézők is fészkelődtek” – osztotta meg élményét Varga Krisztina. Abban már megoszlott a véleményük, hogy szükség van-e erre a részletes teogóniára vagy lehetne/kellene-e rajta rövidíteni. Varga szerint nem nagyon lehet húzni belőle, hiszen az istenek születésének bármiféle „csonkolásával” az előadás éppen egyik fontos pedagógiai hozadékát vesztené el. (Zárójelben azt is hozzáteszi, hogy ha az ő rendezői feladata lenne ezzel a „családfás résszel” valamit kezdeni, olyan színházi akciók irányában keresgélne, amelyek nem szövegközpontúak.)

TGTakács Gábor

Madák Zsuzsa szerző megtartja mind az eredeti származástörténetet, mind a tűz ellopásának történetét, ezeket helyzetkomikummal és/vagy nyelvi humorral oldja[ii], illetve alapvető humorforrásként az isteni résztvevőket helyenként mai köznyelvi, szlengekkel tarkított nyelven szólaltatja meg[iii]. Mindenki úgy gondolta, hogy ez utóbbi értelme/feladata, hogy testközelbe hozza a történéseket a fiatalokhoz. Szoboszlai Annamária mégis kicsit visszatetszőnek tartja, hogy a darab ezen keresztül „nagyon össze akar kacsintani a diákokkal”. Török Ákos szerint ráadásul nem is biztos, hogy működik az összekacsintás, mivel szinte biztos, hogy a fiatalok számára a szlengesre vett kifejezések kőkorszakiaknak tűnnek, és vélhetően nem is mindegyiket értik[iv]. Varga Krisztina felveti, hogy nagyobb szerzői truváj lenne, és a nézők számára is izgalmasabb, ha ugyanabban a stílusban szólalnának meg például a káromkodások is, mint az emelkedettebb leíró részek. Szoboszlai Annamária a Csavar Színház Dorottyáját hozza fel példának arra, hogy akár több száz éves, veretes kiszólások is képesek ülni a diákoknál, akik egyrészt pontosan értik azok jelentését és humorát a szöveg saját rendszerén belül, másrészt eleve szórakoztató számukra a találkozás a sajátjuktól eltérő, mégsem teljesen idegen nyelvrendszerrel.

A szerző egy jószándékú, tudatosan a nagyapja (Uranosz) és az apja (Khaosz) zsarnoktermészetével szembemenő[v] és kifejezetten tutyimutyi Zeuszt helyez a történések középpontjába. Ebben a történetben Héra az, aki addig-addig rágja férje fülét, míg az isten előbb főistenné, majd hamisítatlan önkényúrrá nem változik, aki innen kezdve személyes sértettségei szerint irányítja a világát. Török Ákos szerint, ha egy „kelekótya családdá írjuk a görög mitológia isteneit, akik eleve is emberléptékűek, megvan a veszélye, hogy a diákok számára ezzel megnehezítjük az antik görög kultúrához való eljutást”.

Szoboszlai Annamária egyrészt tanárként maga is „profanizálja például a sumér isteneket, hogy könnyebben befogadhatóvá váljanak”, és amúgy is úgy véli, hogy a ránk maradt ókori mitológiák kellően nyitottak és befejezetlenek ahhoz, hogy „szinte bármerre el lehet vinni a benne szereplő figurákat és történeteket”, ezzel együtt Zeusznál nem tartja szerencsésnek, hogy teszetosza karakterrel ruházzuk fel. Emlékeztet rá, hogy Zeusz leginkább éppen ennek az ellentéte: többek között, ha felidegesíti őt, Hérát a lábánál fogva lógatja le az Olimposzról, és nem nagyon enged beleszólást a döntéseibe. Hozzáteszi, hogy jól és logikusan fel van építve a mitológiai vázra az, ahogyan „a teszetosza Zeuszból hatalmat gyakorló férfi lesz”, de ha ezzel együtt a mitológiai történésekről is akarunk beszélni, a „mitológiai oldal nem biztos, hogy megkapja a pontosságot, amit viszont lehet, hogy meg kellene kapnia”. Úgy gondolja, hogy ebben az esetben a szerző „a jópofaság és a téma érdekében lazán kezeli a mitológiát”. Némiképpen önmagával is vitatkozva hozzáteszi: szerinte semmi rossz nincs abban, hogyha „továbbszínezzük a mítoszok történeteit a saját szánk íze szerint”, és azt is elképzelhetőnek tartja, hogy ezzel másnak nincsen is baja, amúgy pedig „utána tanárként jól el lehet indulni ezen a vonalon, legfeljebb el kell mondani, hogy ez csupán egy átirat”.

RA KJRomankovics Eda és Kardos János

Varga Krisztina szintén úgy gondolja, hogy „a földszagúság ahhoz kell, hogy érthetővé tegyék a történetet”, és reméli, hogy a szerző elfogad annyi kritikát, hogy nem volt szerencsés Zeuszt az alaptulajdonságaival ellentétes jegyekkel felruházni, mert „veszélyes lehet, ha olyan információval hagyja el a diák a gimnáziumot, ami nem releváns ezeknél a karaktereknél”.

Szoboszlai Annamária számára mind a színházi nevelési részeket, mind a darabot némiképpen „egylábúvá tette, hogy Zeusz került a középpontba, aki mellé ellentétként oda kellett volna kerülnie Prométheusznak”. Egyenesen „Prométheusz-hiányról” beszélt, mondván, hiányoztak a titántól jövő, róla szóló kérdések, miközben belőle is egy kisstílű, „kárörvendő, isteneket megfricskázó alakot kreáltak”. Varga Krisztina ezzel kapcsolatban azt hiányolta, hogy „úgy hagyta el a színházat, hogy nem kapott képet egy sikeres vezetőről, csak a leigázott, illetve az erőszakos, magának kaparó fajtáról”. Török Ákos szerint a színházi nevelési részekben megvolt az ellensúly: „voltaképpen mi voltunk Prométheuszok szószólói, de legalábbis ez a labda fel lett dobva”. Számára a darabból hiányzott egy olyan alak, aki a Héra – Zeusz pár igazságával azonos súlyú igazságot képvisel és mutat fel: „a darab inkább csak jópofa volt, mint ami valódi súlyokat is megmutat a maga humorával”. Varga véleménye szerint a szerző vélhetően nem akart még egy drámát írni, hanem a hatalomról való elgondolkodtatás mellett „egy kivonatot akart odaadni a gyerekeknek színházi szituációban, mivel a diákok szívesebben veszik a kivonatokat, amelyek megmaradnak, szemben a nagy kötelező olvasmányokkal, amelyeket egy hét után elfelejtenek”. Szoboszlai szerint pedig szerepelnek a szövegben drámai fajsúlyú mondatok, amelyek ellensúlyozhatják a történetbeli hatalmasságok igazságát, és ezeket a feldolgozásnál akár jobban is a fókuszba lehet hozni. Példaként említi a párbeszédet arról, mi az istenek feladata: „Epimétheusz: Az a dolguk, hogy hatalmaskodjanak. Prométheusz: Az a dolguk, hogy biztosítsák a feltételeket egy jobb világ számára”.

Akár úgy vélték, hogy egy szcenírozott olvasószínházi előadás önmagában is értékelhető, de legalábbis képes kerek élménnyé válni a maga nyitva hagyott mondataival együtt, akár egy majdani előadás kottájaként, vagyis céljai felől néztek rá, abban mindhárman egyetértettek, hogy a leginkább lényeges kérdés: alapanyagként alkalmas-e arra, hogy egy jó színházi nevelési előadás szülessen belőle? Márpedig ebben nem volt vita közöttük. Noha meglátásuk szerint kell még rajta dolgozni (főként az isteni családfa felrajzolásával foglalkozó résszel), de mindannyian azt gondolják, hogy mind a darab, mind a színházi nevelési vonal, mind a színházi „összetevők” (eszközhasználat, színészi játék), legfőképpen pedig ezek együttese jó és működőképes alapanyag egy majdani előadáshoz. Ahogy Varga Krisztina fogalmaz: „ha most lennék gimnazista, örülnék, ha egy ilyenen részt vehetnék”.

A beszélgetést lejegyezte, szerkesztette Török Ákos.

 

Kronosz fia

 

Színész-drámatanárok: Barsi Márton, Kardos János, Romankovics Eda, Takács Gábor. Írta és rendezte: Madák Zsuzsanna.

„Írta és rendezte” – szcenírozott olvasószínházi sorozat, 5. rész

Jurányi Ház, 2022. február 1.

 

[i] Egy kivétel volt ez alól: Barsi Márton Kaposváron végzett 2009-ben.

[ii] „Kisfiam! Úgy szeretlek, majd megeszlek!” – mondja például Kronosz, amikor a gyermekének hitt követ lenyeli.

[iii] Például Hádész miután a terrénumok kiosztásánál a túlvilágot kapja: „Szó sem lehet róla! Ti majd ott hesszeltek az Olümposzon, én meg rohadjak meg a föld alatt?!”

[iv] A cikk szerzőjének hevenyészett felmérése szerint, például a ’hesszelni’ kifejezést a 12-15 évesek bár hallották már, de nem használják, és nem is tudják, mit jelent.

[v] Olyan mondatok teszik ezt egyértelművé Zeusz részéről, mint „Nem lépek apám nyomdokába. Nem leszek zsarnok” vagy „Nem akarom, hogy a világ sorsa egyetlen vezető döntéseitől függjön!”.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu