Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés / Pécsi Nemzeti Színház -

Izgalmas kísérlet ez az adaptáció jó, helyenként kiemelkedő (Rába Roland, Lelkes Botond) színészi alakításokkal, változatos összetételű alkotógárdával.

Március 5-én, szombat este a Pécsi Nemzeti Színház zsúfolásig telt nagytermében Zsótér Sándor Bűn és bűnhődésének bemutatója zajlik. Az orosz–ukrán háború tízedik napján hatalmas a várakozás: miként üzen ezzel a művel Zsótér Pécsről. Akik ismerik, tudják, hogy alkotói módszertanának része a helynevekben is megnyilvánuló aktualizálás: most Pécsre érkezik, Jelenkorral a hóna alatt Luzsin (Bera Márk), Raszkolnyikov testvérének, Dunyának a kérője, s ki is beszél hozzánk. (A rendezés mérsékelten játszik a negyedik fal lebontásával; a hátunk mögül, a kakasülőről énekszó hangzik fel, elöl felülről éginek tűnő szigorú hang figyelmezteti a főhőst – aki miután megölte áldozatait, menekülőben a nézőtéri oldalfalra akasztja, amit elrabol tőlük: parókát, nyakláncokat.)

Rába Roland és Lelkes Botond / Fotók: Juhász Éva / A fotók forrása a Pécsi Nemzeti Színház honlapja

A színház új vezetésének megnyerő gesztusa a neves rendező meghívása. Akinek a felkérése idején még nem volt háború. S megmutatkozhat új fényben szegény Dosztojevszkij (aki drámaírók közt is feltűnik kérdőíveken, olyan sokszor állítják színpadra a prózáját), akit most a világ egyes helyein betiltanának, az oroszok által indított háborúra adott reakcióként – mint az orosz kultúra reprezentánsát. Kritikám írása idején is záporoznak az ehhez hasonló hírek: „Az Európai Bizottság felfüggesztette az orosz szervezetekkel való együttműködést a kutatás, a tudomány és az innováció területén, miután Oroszország megszállta Ukrajnát – közölte a bizottság pénteken közleményben. Emellett felfüggeszti az orosz szervezeteknek a meglévő szerződések alapján történő kifizetéseket…” A kultúra terein is, illetve dúlnak a viták a szociális médiában arról, hogy hatékony lehet-e, fájhat-e a hatalomnak az, ha levesznek a műsorról orosz darabokat, zeneműveket, illetve törlik orosz állampolgárok bárminemű külföldi szereplését, ha azok nem határolódnak el a kormányuk által indított háborútól. Mivel nagy a tét, én nem vetném el ez utóbbi eszközt, ha az állami szervezetekre terjed ki, de minduntalan felrémlik bennem a művészet ellenálló potenciáljában rejlő lehetőség a tiltakozásra, elsősorban a függetlenek esetében.

Dosztojevszkij életművében olvasható az, hogy egyetlen gyermek könnye, egyetlen ember halála sem engedhető meg semmilyen eszme megvalósulásáért. S az is, hogy a dekadens Nyugatot az orosz tisztaság, lelkület mentheti meg.

Mi jött hát létre, mi fogalmazódott meg ezen a pécsi estén ebben a tragikusan felfokozott helyzetben, a háború árnyékában bűn és bűnhődés vonatkozásában? Az író mely szólamát erősítik fel az alkotók?

Lelkes Botond

Fürkésszük a jeleket. Az átlátszó, több méter magas, függönyszerű leplek kiégett, lebombázott ukrajnai toronyházakat idéznek a médiából, némileg absztrahálva; befelé szűkülő skatulyákat, kibelezett, sivár kockákat, akár dosztojevszkiji egérlyukakat is asszociálva. Néha többet is leengednek a könnyű textilekből, s mintha időnként piros–fehér–zöld és más fények vetülnének rájuk, ezek egymásba játszanak. Kék szalagok kötik össze átlósan a szinteket. A jelmezek maian eklektikusak, Szonya határozottan kurvás, több férfi kockás ingben. (Díszlettervező: Ambrus Mária; jelmeztervező: Benedek Mari; világítástervező: Farkas Gyula.) S hogy mennyire elvárás alapú a befogadás, azaz mennyire az előzetes várakozásaink, kérdéseink határozzák meg, mit is észlelünk, azt mások percepciójával történő összevetés dönthetné él. Vajon nézőtársaim is ezt látták?

A regény eminens olvasója számára, főként e különleges helyzetben minden momentum jel és alkotói válasz, állásfoglalás: tudatos kiemelése, felerősítése egyes regénybeli elemeknek. Az eredeti művet kevéssé, esetleg egyáltalán nem ismerőknek is nyilvánvaló viszont, hogy nyomozás történik, így mi – és a nyomozó – is ki akarjuk silabizálni, meg akarjuk fejteni Raszkolnyikov (Lelkes Botond e.h.) nadrágjának mintázatát, ami mintha újságpapírból lenne. Az ötödik sorból lepkék látszanak rajta, a nyomozó közelről pásztázza. Szimbolikusan hirdetőoszlopként jár-kel a főszereplő, kifordulva magából: úgy érzi, minden rá van írva, semmit nem tud magában tartani, s félrebeszél éber lázálmában.

Füsti Molnár Éva, Reider Péter és Illés Alexa

A színpadon kevés a díszlet: guruló ketrec, szék, kanapé, asztal-koporsó, s ló mint sporteszköz: az utóbbin mondja el hosszú nyitó monológját gyakorlatozás közben az egyik szereplő, Marmeladov (Reider Péter), akit ló tipor halálra. Komoly fizikai munka Rába Roland emlékezetesen groteszk jelenete is a nyomozó, Porfirij Petrovics szerepében, aki szimbolikussá éledő kellékekkel manipulálva, azokat tárgyi funkciójukban is használva, s azt fizikailag megjelenítve, úgyszintén gúzsba köti ugrókötelével a reszkető Raszkolnyikovot. Kegyetlenül ütlegeli, szíjjal, hátulról Raszkolnyikov a fektében összekuporodó zálogosnőt, mindketten arccal felénk. A vér a festőknek, a gyilkosság gyanúsítottjainak tevékenysége kapcsán is feltűnik. Vörösre mázolnak egy téglalapot; pillanatokig a vörös zászlóra, a sarló-kalapácsra is asszociálhatunk. Raszkolnyikov hadonászik a baltával, s egy központi, hosszan kitartott jelenetben felfelé csapkod, de bármennyit is ugrál, nem éri el a fel-le ereszkedő-emelkedő szerkezetet.

A színészek többsége nem egy szerepet játszik. Kiváló megoldás, hogy a szerepek egy személyhez rendelése többnyire koncepcióbeli helyi értékkel bír. A kiemelt szereplőknél ez kiváltképp feltűnik, és heurisztikus élményt vált ki. Beszédes, hogy Jelizavetát és Szonyát egy színésznő, Darabont Mikold játssza, amint Porfirij Petrovicsot és Szvidrigajlovot Rába Roland, illetve a zálogosnőt és Raszkolnyikov anyját Füsti Molnár Éva. Ritka az ilyen tudatosság a szerepkettőzésekben. Rába hasonló eszköztárral kelti életre a cinikus gazfickót és a minden hájjal megkent, bohóckodó-elterelő, zseniális nyomozót, ezzel zsigerekig hatolva rávilágít az emberi személyiség összetettségére, jó és rossz egy tőről fakadására. Beleremegünk Szonyával, hogy szerelme megölte Lizavetát, az ártatlant – nem mintha a célpont, Aljona Ivanovna, a diák teóriája szerinti féreg, a semmirekellő uzsorásnő megérdemelné a halált (hogy vagyonát élete elvevője jobb célra használja), hanem mert Lizaveta az a mindenkori plusz áldozat, akit elvileg nem számítottak be, akire nem számítottak, akivel nem számoltak, csak hát rosszkor volt rossz helyen. Akárcsak a mindenkori civilek, akikre szándékosan nem támadnak háborúban. Szonya kétségbeesése a teljes, testi-lelki identikus azonosulás a másikkal, aki éppen a barátnője is, míg Raszkolnyikov anyja a helybeli zálogosnőt nem ismerte, de annak agyonverése egyben az ő tönkretétele is. Raszkolnyikov vaksága abban is megnyilvánul, hogy míg megveti anyját és húgát is, miképpen Szonyát, hogy áruba bocsájtják a női testet a túlélésért, magát mindvégig mentegeti. Ő csak abban hibás, hangoztatja, hogy túlbecsülte magát, hogy mégsem bírta tettét lelkierővel, fizikai és mentális energiával. Folyton ront ugyanis, az első pillanattól, s tévedése szerinte abban van, hogy nem a kívánt fakkba, hanem csak a közemberébe tartozik, akinek pedig nem való a gyilkolás.

Lelkes Botond és Darabont Mikold

Tévedése abban áll, mondja ki, hogy ő mégsem Napóleon. A Napóleonok ölhetnek, nekik az meg sem kottyan. Bűnt nem követett el, véli magáról, csak hát rossz helyre pozícionálta magát. Attól zseniális a regény is, hogy mindvégig nem történik meg Raszkolnyikov lelkiismeret-furdalása (az már nem ennek a regénynek a tárgya – így az Epilógus). A pécsi Zsótér-rendezés intellektuális és morális érzékenységét is abban látom, hogy így hagyja Raszkolnyikovot. A záró képben sem tör rá a megbánás, nem zuhan össze; arckifejezése nem zárja ki, hogy az ember – ölhet.

Az időről időre előre lépő, az átlátszó függöny mögött sokat időző csoportosulást először ukrán asszonykórusnak vélem (a la Ördögkatlan, Both Miklós), ám az nem csak nőkből áll, és a halotti tor tartozéka, kerete: siratókar.

Az új pécsi színházvezetés megvalósuló szándéka, hogy idős, vagy régi, egykori kollégáikat is behívják a produkciókba, ez történik itt például Krum Ádámmal, illetve nem szokványos módon foglalkoztatnak művészeket; az örökifjú balettművész, Uhrik Dóra Szonya nevelőanyját játssza, főként prózában.

Az előadás a bemutatón még kissé széttartott, amihez a covid alatti hektikus próbafolyamatok miatt a szokásosnál és tudottnál jobban hozzászokhattunk. A szereplői viszonyrendszer eredendő bonyolultsága, az orosz személynevek sokszorossága s a szerepösszevonások miatt elégedettek lehetnek az alkotók, ha néhány vonulat kirajzolódik, ha erős impressziói keletkeznek a „készületlen” nézőnek, akit nem frusztrál, ha nem ért mindent s nem igazodik ki minden viszonylaton (amit a címlap sem segít igazán, ahol nem mindig tüntethetik fel: mi a szerepköre és kinek a kije az adott szereplő, illetve meglehetősen reménytelenek a személynév-azonosítások, amit meg sem kísérelnek, ld. a Dunyaként emlegetett alakot: „A. Raszkolnyikova”).

Uhrik Teodóra

Az alcímben olvasható Bűntett és büntetés két részben megjeleníti az eredeti cím pontosabb szemantikáját (amit egyik fordító sem mer a patinás, megszokott magyar verzió helyébe emelni). A mesélő, elbeszélő, párbeszédhelyzetben is mintegy egy harmadik, megidézett szereplőhöz (hozzánk) kiszóló megnyilatkozások ugyancsak a dosztojevszkiji polifónia és polilogikusság színpadra fordításai. Izgalmas kísérlet ez az adaptáció jó – a szereplők feltételezett életkori viszonyait a rendező részéről szabadon kezelő –, helyenként kiemelkedő (Rába Roland, Lelkes Botond) színészi alakításokkal, változatos összetételű alkotógárdával. Esemény, ami estéről estére kiforrottabb lesz, s aminek akusztikája a rendkívüli helyzetben mindegyre változik, aktualitása viszont sajnos húsba mar: lehet-e bármilyen célból előre megfontoltan élete(ke)t kioltani?

Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés

Görög Imre és G. Beke Margit fordítását használva a színpadi szöveget írta: Zsótér Sándor. Dramaturg: Ungár Júlia. Zene: Lelkes Botond. Díszlettervező: Ambrus Mária. Jelmeztervező: Benedek Mari. Világítástervező: Farkas Gyula. Rendezőasszisztens: Ahmann Tímea. Súgó: Kodba Dzsenifer. Ügyelő: Krajcsovics Csaba. Rendező: Zsótér Sándor.

Szereplők: Lelkes Botond e.h., Uhrik Teodóra, Füsti Molnár Éva, Darabont Mikold, Illés Alexa, Rába Roland, Reider Péter, Krum Ádám, Bera Márk, Arató Ármin, Bergendi Barnabás.

Pécsi Nemzeti Színház, 2022. március 5.