Artus – Kompánia Színházi Társulat: Tandem – Humán balanszológia / Artus Stúdió -

 …a művészet és maga az ember a megismerésben mindig csak körbejár.

A színházban sokan azt keresik-szeretik (joggal), ha a látott történet vagy az észlelt történések többé válnak önmaguknál. Nem is olyan régen ezt úgy fogalmaztuk meg, hogy az egyedi helyett a tipikus az érdekes. Mert ki mást érdekel valakinek az egyéni gondja-baja? A közösség és a közönség számára a főhős kis partikuláris sorsa csakis akkor válhat érdekessé, ha az elemelkedik a földre húzó prózai rögvalóságtól, kiszélesül, kitágul, általános érvényű tanulságokkal szolgál.

Az Artus és a Kompánia Színházi Társulat koprodukciójában készült Tandem – Humán balanszológia című emberi egyensúlyról szóló kettős a fentiekkel kifejezetten szembehelyezkedik. Persze nem egyedül ők ketten (mármint a két formáció és a két szereplő) tesznek így, a fenti szocreálos színházfelfogás lebontásához már elég régen (nálunk cirka négy-öt évtizede) többen hozzákezdtek, jogosan, mert már nagyon unalmas volt az álhumanista, álközösségi hazugság, mely szerint a jó erkölcs azt parancsolja, hogy az individuális hasfájások helyett a művészet a többség felmerülő problémáira adjon választ. De tényleg! Ki a csudát érdekelnek igazán a többség általánosságban felmerülő problémái, amikor az embernek konkrétan fáj a hasa, és ha megfeszül, akkor sem tud megszabadulni egyéb gyötrő gondjaitól.

Mayer Zita és Mózes Zoltán / Fotó: Nagy Marci

Vajon ennyit változott volna a világ egy emberöltő alatt? Az emberek jóravaló közösségi lények helyett önző egoistákká váltak? Vagy valakik itt nagyokat hazudtak? Persze, hogy hazudtak, de a képlet akkor sem egyszerű. Engem ugyanis igazából nem érdekel sem a közösség, sem a másik ember gondja (csakis a magamé), a többség felmerülő problémái pedig, ha valamiért mégis érdekelnének, az csakis azért lehet, mert azok szinte megegyeznek az enyéméivel.

Mikor fog tehát érdekelni engem a Mayer Zita és Mózes Zoltán által megformált két ember sorsa? Hát akkor, ha a saját piszlicsáré dolgaikat tárják fel a nyilvánosság előtt, és ezek döntő többsége megegyezik az enyéméivel. Az irány tehát megváltozott. Nem az egyed kisszerű történetét kell szélesítgetni, elemelgetni a tipikus (vagy egyenesen: a nembeliség) felé, hanem le kell menni az igazán hétköznapi kicsinyesség legalsó régióiba, hogy a nagyérdemű önmagára ismerhessen (de persze úgy, hogy mindeközben nagyvonalúan, elnéző szemmel vizsgálhassa önmagát, és megbocsáthassa magának a saját gyarlóságait).

Szóval, nem a szuper hősök korát éljük, hanem az antihősökét. A hősöket száműztük az irrealitásba, Wonder Woman, Superman, Vasember, Pókember meg Amerika kapitány és hozzájuk hasonló társaik fénysebességgel repkednek egy nem létező világban, ahol nem létező emberek tipikus hülyeségeit orvosolják tipikusan hülye eszközeikkel. Velük szemben az Artus – Kompánia Tandem-párosa a legegyszerűbb pőreségében akar megmutatkozni, és ez sikerül is nekik (leginkább az előadásuk első néhány percében, amikor nekünk háttal meztelenül zenélnek). Aztán viszont vagy meg kell szólalniuk, vagy szimbolikus cselekvések sorozatával kell üzenniük nekünk, ha van még a számunkra mondanivalójuk…

Az irányváltás a tipikussal szemben a gyarló egyedi felé egyébként nem is igazi irányváltás, mert a művészet és maga az ember a megismerés folyamatában mindig csak körbejár. Valami hasonlót fogalmaz meg Weöres Sándor a Fogak Tornácában – sokkal keményebb körülményekről szólván: „Ha pokolra jutsz, legmélyére térj: az már a menny. Mert minden körbe ér.” Ha a körben összeérés a menny és a pokol viszonylatában is igaz, mit várhatunk az egyedi és tipikus fogalmainak esztétikai járatán?

Mayer Zita (Kompánia) és Mózes Zoltán (Artus) kettőse nem férfi és nő egymással vívott szüntelen harcát akarja megmutatni, hanem közös egyensúlyra törekvésüket. Némi csipkelődés persze ebbe is belefér, ami már az első bemutatkozó, a közönséget barátsággal megszólító beszélgetésben elindul, de a későbbekben is a világban összetartozó emberpár képét építik fel a beszéd mellett sok mozgásos színházi akció eszközével. Ezekben rendre felmerül az egyensúly kérdése. Fából készült, alacsony, de tágas körjelzés mentén haladnak a játéktéren, egyfajta egyensúlyt tartva, talpas pohárban elosztott itallal egyensúlyoznak asztallapon, sőt, az egyik pohár trükkösen kerülgeti a ferde lapon (rögzített) másikat. Különösen beszédes (némán), amikor Mózes úgy cipeli a vállára vetett Mayert, hogy közben egyéb tárgyakkal is egyensúlyoznia kell. A kedves elgondolkodtatás mellett nem árt a publikumot kicsit konkrétabban is szórakoztatni. Erre különösen alkalmas a rákok erotikus csalogató tánca, de ilyenek a pontfájdalmat okozó szavak és a helyenként diszkrétté váló tapogatás kettősei is. Felszabadítóan levegős a nagy körbefutás, átgondolt, ügyes és koncepciózus a köridom szétszedése az előadás vége felé: kisebb-nagyobb és egy jókora hajóbordaív lesz a kördarabokból, melyek végén állva ringatózva, lírai képben élvezheti ki nő és férfi az érzékeny egyensúly csodálatos, kegyelmi pillanatait.

Elég egyedi befejezés, kicsit sem mondható tipikusnak, de mégis mintha az egyszeri egyszerűsége elemelkedne, kiszélesülne, többletjelentést kapna, általános érvényűvé válna. Tényleg minden körbe ér.

Tandem – Humán balanszológia (Artus – Kompánia Színházi Társulat)

Rendezők / előadók: Mayer Zita és Mózes Zoltán. Tér, látványtervező és alkotó munkatársak: Lukács Máté és Lukács Mihály. Fénytervező: Kocsis Gábor. Zeneszerző és alkotó munkatárs: Lukács László. Konzulensek: Bakó Tamás és Goda Gábor.

Artus Stúdió, 2022. március 12.