Egyszer volt, hol nem

Beszélgetés az „Írta és rendezte”-sorozat újabb bemutatójáról -

Szilágyi Eszter Anna: Örök nevet adok… Egy emléktábla-avatás – Jurányi ház, 2022. március 13.

… az üvegzseben és az Óperenciás genderen is túl élt egy polgármester, aki a nagy háború áldozatainak mementójaként a szépre emlékezés jegyében avatott monumentumot. Nem szűkölködött senkiben: volt bülbülszavú sajtósa, izraelita támogatói, nyilaskeresztes nagyapja, de még lelkiismerete is. Úgy esett, hogy az emlékezés kőtábláján nem csupán Csengék és Leventék keveredtek a Joakimok és Sárák közé, de valahogy az előd neve is helyet kapott.

Már amennyire egyáltalán létezik ilyen a kultúra puszta szórakoztatáson túli világában: a szerző 2018-ban berobbant az országos színházi köztudatba. A Nyíregyháza utca című darabját abban az évben a színikritikusok és a dramaturgok egyaránt az évad legjobb drámájának ítélték. Szilágyi Eszter Anna háta mögött ekkor már több évtizedes színházi, filmes és irodalmi alkotómunka állt. Az általa most színpadra állított, egyszervolt országról szóló olvasószínházi meseterápiáról Hojsza Henrietta színész, rendező és Török Ákos kritikus beszélgetett.

Hojsza Henrietta: Be kell vallanom, nem olvastam el a szövegkönyvet, pedig nem ártott volna, mivel néhol nem volt számomra kristálytiszta, hogy mit látok. Ezért nem vagyok százszázalékosan biztos az alkotói szándékban sem. Például nem világos számomra a mesélő és a polgármester viszonya.

örök7Bacskó Tünde és Znamenák István

Török Ákos: Jól belevágtál a közepébe! A nézőtéren ülők zöme szintén nem olvasta a szöveget, vagyis az előadásnak a nélkül is érthetőnek kell vagy kellene lennie. De mielőtt a megértés nehézségeiről/sajátosságairól beszélnénk: szerintem kapunk egy töredezettsége mellett is szépen, majdhogynem időrendi sorrendben elmesélt történetet, ami egy emlékmű avatásával kezdődik, a rajta lévő nevekkel kapcsolatos „kellemetlenségekkel” folytatódik, majd a hibákra való politikai reakciókkal zárul. Mennyire valóságos számodra ez a történet?

Hojsza Henrietta: Nem tudom, hogy történt-e ilyen, de azt gondolom, hogy történhetett. Miközben ez szomorú, azt is mutatja, hogy már nem lehet abszurdot írni, tekintve, mik történnek körülöttünk akár az elmúlt napokban, hetekben is.

Török Ákos: Arra emlékeztem, hogy mindez megtörtént, de utána kellett néznem, hogy pontosan kivel és mikor, mivel az utóbbi évtizedben valóban annyiféle botrányos helyzetet éltünk meg különféle elkészült és el nem készült emlékművekkel, múzeumokkal, hogy mára mindezek összemosódtak. Ez gyakorlatilag pontról pontra így zajlott Pokorni Zoltán XII. kerületi polgármestersége alatt, annyival megfejelve a dolgot, hogy az emlékmű legszembetűnőbb látványeleme egy közismerten megosztó szimbólum: egy Turul szobor volt. Illetve korábban, a német megszállás áldozatainak mementójaként egy emlékmű már tüntetésekig borzolta a kedélyeket: ugyanis ez a kompozíció minden felelősséget a németek nyakába varrva, hazánkat ártatlan angyalként (sic!) jelenítette meg.

Hojsza Henrietta: Mondom, hogy nincs már mit kitalálni. Manapság gyakran hallom is mondani: „Ha ezt színházban látnám, azt mondanám, hogy sok.”

Török Ákos: De ha ez valóban megtörtént, akkor mennyiben más a helyzet, mint Pintér Béla A bajnok című darabjánál, amit a budapesti Katonában mutattak be, és ami szintén egy fideszes polgármester életéből indult ki?

Hojsza Henrietta: Annyiban hasonló, hogy adva van egy érdekes történet, aminek az izgalmasságát tovább fokozza, hogy egy ismert emberrel történik. Az pedig kihívás lehet az alkotók számára, hogy milyen színházi formákon keresztül lehet egy ilyen történetet színpadra tenni. Az Örök nevet adok…-ban van például az a jelenet, amikor cuki kis sárga csillagokat osztogattak nekünk, mint gyerekeknek, és én annyira elkezdtem rosszul érezni magam, hogy nem voltam képes a kezemben tartani egy ilyen csillagot. Ez egy iszonyúan klassz, izgalmas színházi helyzet volt: az előadás egyik legértékesebb pillanata.

Török Ákos: Ritka, hogy a nézők bevonása egy színházi előadásban nem csupán egy (jó esetben) szellemes játék, hanem telibe találja a darabot is és a nézőt is. Szerintem is erős pillanat volt a sárga csillagos közjáték, ami alól nem lehetett kibújni: mindenkinek dönteni kellett, megtart egyet vagy az összeset továbbadja.

örök1Znamenák István

Hojsza Henrietta: Gyakran találkozom színházban olyan interakcióval, amikor hiába dönthetek többféleképpen, a helyzet kényszere miatt valójában csak egy módon reagálhatok. Itt az is jó volt, hogy olyan szituációt hoztak létre, amiben még finom kényszerítő erő sem volt.

Török Ákos: Engem még mindig érdekelne, hogy mennyiben más színpadra írni Pokorni valóságos történetét, mint egy másik politikusét A bajnokban. Hozzátéve, hogy Pintér Béla előadásából kisebbfajta botrány lett, pedig az a darab mesze nem követte annyira hűen a valós történetet, mint az Örök nevet adok... Az én válaszom egyébként az, hogy amíg Pokorni Zoltán, Pokorni apja, nagyapja, valamint az emlékmű körüli hercehurca egy közéleti történet: a közre tartozó, a közéleti médiumokban elénk tárt sztori, addig a másik magánügy, amihez az érintetteken kívül senkinek semmi köze.

Hojsza Henrietta: Szilágyi Eszter Anna darabjánál a magánéleti szál nem egy intim helyzetet beszél ki, amivel kapcsolatban aztán mindenki ítélkezik, hanem egy társadalmi probléma megmutatásában kap szerepet. Itt, ellentétben A bajnokkal, nem érzem, hogy Pokorni maga lenne darabokra szedve, akit nézőként is megtaposhatok, hanem van egy ügy, amibe a politikus magánemberként és politikusként is belekeveredik. Az előadás ráadásul szerintem nem ítélkezik a darabbeli polgármester fölött.

Török Ákos: Te huszonnyolc éves vagy, én ötvenhárom. A mi korosztályunk a szüleinken, nagyszüleinken keresztül még átlátható közelségből lehet érintett akár az áldozatok, akár a nyilas rokonok vagy akár mindkettő miatt, illetve azért, mert valamelyik rokona végignézte, ahogy terelik az elhurcoltakat, netán még örült is ennek, széthordta a hátrahagyott javaikat, vagy éppen beköltözött az itt maradt ingatlanjaikba. Ezen kívül a holokauszttal foglalkozó kiállítások, filmek és színdarabok sok tucatját láttuk/láthattuk már. Ezek után szerinted a mi generációnknak mennyiben lehet más a viszonya a holokauszthoz, és benne a nyilas időszakhoz, mint a tiednek?

Hojsza Henrietta: Háborúk és egyéb kataklizmák esetén vannak, akik ezeket végigszenvedik, vannak, akik a következményeit nyögik, talán ezek voltatok, vagytok még ti is, és vannak, akik aztán tudomásul veszik. Ezek vagyunk mi. Tanulunk, rengeteget hallunk, és gondolkodunk is róla, de bizonyos értelemben már túlvagyunk rajta. Nem arról van szó, hogy olyan békés távolságban lenne tőlünk, mint például 1848, merthogy a holokauszttal kapcsolatban ég bennünk egy felkiáltójel, de mintha kicsit már „kigyógyultunk volna” belőle. Nem akarok nagyon pszichologizálni, de ha a generációról generációra öröklődő traumák elmélete felől nézzük, genetikailag is egyre kevesebb „közünk van” ehhez a traumához.

Török Ákos: Korábban az előadás egyik jellemzőjeként utaltál arra, hogy nem minden volt benne pontosan érthető. Milyen jellegzetes stílusjegyei voltak, amiből akár ez az értelmezési nehézség is adódhatott?

örök5Znamenák István és Kuna Károly

Hojsza Henrietta: Apró, pici jelenetekből, puzzle darabokból áll, és ez a szkeccsszerűség ki is van hangsúlyozva: például „1. emléktábla avatás, a polgármesteri hivatal oldalfalánál”. Nem egy svunggal, nem egy flow-val engedi bele a nézőket egy történetbe, hanem egy helyzetet mutat meg több oldalról is. Így például a polgármester, a rabbi vagy éppen a kirendelt kőműves mint átlagember oldaláról is lehetőségem van ugyanazt megnézni.

Török Ákos: Az én alapélményem, hogy a szöveg rendkívül finom és intelligens. Sem a karaktereket, sem a történéseket nem tolja el a paródia irányába, mint ahogy a legtöbb társadalomkritikus/politikus darab ezt tenni szokta. Főként, ha kortárs a közege. A nyelvvel pedig helyenként egészen briliáns módon ironizál: „Keressük meg a fekete nap belső fényforrását!” – mondja a polgármester, amikor valami pozitívumot szeretne kihozni a tragédiából. Vagy amikor az emberek elhurcolását az útszéli tömeg végignézte anélkül, hogy bármit tett volna (a fújozáson és köpködésen túl) értük, azt mondja: „akik ama fekete napokban szelíden fordultak el vagy néztek félre”. Kérdés viszont, hogy ez a fajta szelíd szellemesség tud-e működni színpadon is, merthogy számomra mindez csak az előadás utáni olvasáskor jött ki. Előadás közben minden túl gyorsan hangzott el és nyelvileg is túl sűrű volt.

Hojsza Henrietta: A színházi helyzetek néhol megsegítették a szöveg érthetőségét, máskor viszont megnehezítették azzal, hogy ráadásul nem is lehetett mindig jól érteni, mit mondanak.

Török Ákos: Pedig Znamenák István szinte színpadkészen, vagyis pontosan értelmezve olvasta/mondta a szövegét. Illetve többször is előfordult, és ez szándékos szerzői törekvésnek tűnik, hogy eleinte bármennyire sűrű és ezért nehezen követhető egy-egy szövegrész, az adott rész/monológ végére minden letisztul és világossá válik. Az is igaz, hogy így a korábbi nyelvi finomságok közül jó néhányat elveszítünk.

A másik fontos stílusjegyet szerintem a történet elmesélésébe szúrt, a történetet nem befolyásoló, de a teljes képhez fontos információkat hordozó álombetétek adják. Ráadásul olyan is van, ahol az álom és a valóság egybeolvad. Olyan valóságos jelenetek is vannak, amelyek szintén nem tartoznak szorosan véve a történethez, de bizonyos dolgokat megvilágítanak: a két fiatal lány veszekedése a fülbevaló körül, hogy azt az egyikük elhurcolt és megölt nagyanyjától lopta-e el a másik családja, egyszerre utal tényleges múltbeli történésekre, és mutatja meg akár szimbolikusan is, hogy mindaz, ami akkor történt, mindmáig hatással van ránk. Ahogy az álomjelenetek, úgy szerintem ezek is kifejezetten jó megoldások voltak, hogy olyan, a témához szervesen tartozó elemeket hozzanak be, ami a szorosan vett történeten belül nem, vagy csak nagyon nyögvenyelősen mesélhető el. Neked mennyire lógtak ki ezek a jelenetek?

örök6Mechle Krisztián, Simon Péter, Kuna Károly és Gerő Ádám

Hojsza Henrietta: Volt, ami igen: a pályázatírós jelenetnek például nagyon aktualizáló vagy akár még trendi íze is volt számomra. Akár úgy is, hogy egy kifejezetten független csapat reagál a jelenlegi pályázati rendszerre.

Török Ákos: Nekem ez a jelenet inkább a zsidó szervezet(ek) álságát, illetve a mai, államszintű politikai és kommunikációs mutyizásban való részvételét világította meg.

Hojsza Henrietta: Nem volt olyan érzésed, hogy a darab hangulata, állapota sokkal erőteljesebben van jelen, mint a történet? Mert számomra ez az előadás inkább ennek az állapotnak a megidézése volt. Emiatt szerintem nem annyira konkrét és aktualizáló, illetve nem is annyira súlyos, mint például A bajnok.

Török Ákos: Szerintem sem a történet a lényeg, hanem a közeg, amiben egy ilyen történet létrejöhet. Direkt aktualizálás pedig olyannyira nincs benne, hogy még azt sem tudhatjuk, hogy a polgármester „melyik oldalhoz” tartozik. Nem ez a lényeg, hanem a jelenség, aminek a „szimpla megmutatása” egyben erős társadalomkritika. A bajnok viszont egyértelművé tette, hogy a főszereplője a kormánypárti, fideszes elit tagja. A bajnokot amúgy egyáltalán nem éreztem súlyosnak: a hatalmon lévő politikai elitről alkotott képe számomra elég felszínesnek és közhelyesnek tűnt. Szilágyi Eszter Anna darabja viszont egy valóban súlyos téma és egy súlyos állítás, aminek az igazságtartalmát nap mint nap érezhetjük: történjék bármilyen botrányos dolog is, minden zökkenőmentesen és olajozottan megy tovább. Persze éppen a darab befejezése számomra azt jelzi, hogy van, ami, pontosabban, aki nem megy tovább zökkenőmentesen.

Hojsza Henrietta: Súlyos alatt azt értem, hogy A bajnok erősen és direkten a mostani helyzethez akar hozzászólni. Erre persze a rendezés is rájátszik: csinos ruhák, leszbikus szerető, abban az előadásban minden nagyon „divatos”. Ezt a nyomást az Örök nevet adok… esetén nem éreztem. Az egy hétköznapibb, szürkébb tónusú történet.

Török Ákos: Abba a bizonyos finom intelligenciába azt is beleértem, és jónak tartom, hogy a darab szereplői morális értelemben sincsenek elrajzolva.

Hojsza Henrietta: Ezek a figurák valóban nem sarkosak. A polgármester például egy hétköznapian esendő ember. Tetszett, hogy ő antik görög értelemben véve volt gyarló: együtt tudok vele érezni, mert értem a dilemmáját, de a bugyutaságát is látom. Ami a sokat beszélő hölgyet illeti, egyrészt értettem, hogy narrátor, de közben sokat játszott is velem, ami megzavart, így összességében nem tudtam hová tenni: talán valamiféle belső hang, a hely szelleme is egyben?

Török Ákos: Ő számomra a történet szereplőin túli alak volt azzal együtt, hogy valamiféle sajtósként ténylegesen is szerepelt a történésekben. Azt nem tudtam eldönteni, hogy ez a szövegből adódik, vagy abból, ahogy Bacskó Tünde olvasott és játszott, de számomra egy jó adag földszerű nőiesség mellett valamiféle metafizikai dimenziója is lett annak a búgóságnak, ami áradt belőle.

Hojsza Henrietta: Számomra is izgalmas figura volt, annak ellenére, hogy úgy éreztem, a túlbuzgó titkárnőre vett figurája nem mélyül előadás közben. Közben persze egy szcenírozott olvasószínházi előadásról van szó, ahol sem az elemzéshez, sem a karakterépítéshez, sem különféle rendezői megoldások kipróbálásához nincsen elég idő. Ezért nem is könnyű mit mondani akár a színészekről, akár a rendezésről, illetve nem lehet olyat elvárni, amihez több idő kell egy-két napnál.

örök2Kuna Károly és Znamenák István

Török Ákos: Ez abszolút igaz, közben viszont jól látható minőségi különbségek vannak színész és színész, olvasószínház és olvasószínház között. Egyébként én sem éreztem Bacskó Tünde figuráját háromdimenziósnak, és valóban, a valamilyensége sem változott előadás közben, viszont talán éppen ezért tudott jelentésessé válni: ő lett számomra a mindent és mindenkit megnyugtató búgó hang és látvány. Megnyugtatta a polgármestert is, és megnyugtatott minket, nézőket is. Voltaképpen ő ebben a történetben a botrány: aki, vagy ami szépen elken mindent. Nincs itt semmi gond, tovább lehet menni! Ha kell, titkárnő, ha kell sajtós, de elsősorban, mondjuk, a „hazai közélet szelleme”.

Hojsza Henrietta: Akkor már értem, miért nem hiányoltad a színességét. Mert egyébként Znamenák István polgármestere is egy tömb volt, de az egy színes tömb. Amúgy pedig voltak remek színházi megoldások: mint az említett sárga csillagos, vagy amikor a darabbeli televíziós felvételnél a színházi stáb videósa előbbre nyomult, és nem lehetett eldönteni, hogy ez az előadás vagy csak a dokumentálás része, esetleg mindkettőé. De voltak kevésbé sikerültek is: a rabbis jeleneteket például szerintem rendezőként nem sikerült elég frappánsan megoldani. Ezek a térben is távolabb voltak tőlünk és talán ezért is lettek kicsit unalmasak számomra. Ami persze nem biztos, hogy baj, hiszen a cél egy viszonyrendszer, egy állapot ábrázolása volt. Márpedig Szilágyi Eszter Anna rendezőként pontosan megmutatta, mit gondol az általa írt szöveg alaphangulatáról, illetve a közegről, amelyben a történet zajlik: egy posványos állóvíz.

Török Ákos: Az alapvető kérdés egy olvasószínháznál mindig az, hogy a darab működőképes-e színpadon. Jelen esetben egy kifejezetten sűrű szövegről beszélünk.

Hojsza Henrietta: Szerintem tud működni. Azon persze dolgozni kell majd, hogy ezt a tömör szöveget megértse a néző, de ebben már az is sokat segíthet, ha a tempón változtatnak. Én inkább azt érzem, hogy bármennyire is pontosan és sokrétűen mutat meg egy állapotot, hiányzik belőle egy erős állítás. Másképpen fogalmazva: nem vagyok biztos abban, hogy bemennék egy olyan előadásra, ami pusztán a közéletünk posványos jellegéről szól. Nem tudom megmondani, mi, de valami nekem hiányzik: ez így önmagában nem elég erős. Az is igaz, hogy mivel nem olvastam el magát a drámát, csak az előadásból tudok kiindulni.

Török Ákos: Nem tudom, hogy erről beszélsz-e, de az biztos, hogy ez a darab nem csiklandozgat katarzisokkal. Szerintem határozott alkotói szándék, hogy ne legyenek nagy pillanatai és ne engedjen nagyokat érezni, hiszen egy pocsolyában sincsenek nagy pillanatok. Egyébként pedig nekem létrejött egy katartikus pillanat, igaz, hogy nem előadás közben, hanem a darab olvasásakor, az utolsó mondatoknál. Lehet, hogy igazad van a tempóváltoztatással kapcsolatban, de jelen pillanatban nem tudom elképzelni, hogy ezt a szöveget át lehet adni úgy színpadon, hogy ne veszítsünk el belőle értékeket: szavakat, kifejezéseket, finomságokat. Ezzel együtt nagyon várom, hogy színpadra kerüljön, mert egy fontos előadás lehetne.

A beszélgetést lejegyezte, szerkesztette Török Ákos.

2022. március 29.

Szilágyi Eszter Anna: Örök nevet adok… Egy emléktábla-avatás

Emlékezetpolitikai káosz-mátrix

A POLGÁRMESTER: Znamenák István

A RABBI: Kuna Károly

SZÓVIVŐ: Bacskó Tünde

TOVÁBBI SZEREPEKBEN: Mechle Krisztián, Simon Péter, Gerő Ádám

Írta és rendezte: Szilágyi Eszter Anna

Jurányi Produkciós Közösségi Inkubátorház, 2022. március 13.

 

 

© 2016 KútszéliStílus.hu