Agrupacion Senor Serrano: A hegy / Trafó Kortárs Művészetek Háza

Van értelme, haszna a heroikus igazságkeresésnek abban a korban, amikor létélményünk a megvezetettség, a bizonytalanság, a bizalmatlanság?

Olyanok vagyunk mi emberek, hogy a felénk áramló információból csak azt fogadjuk el igaznak, ami összhangban áll világképünkkel, beállítottságunkkal, személyiségünkkel. És mi, akik a Trafóban ülünk, mi rendkívül intelligens, kulturált, nagyon-nagyon kulturált tagjai a társadalomnak, mindezzel tisztában is vagyunk, ugye? – sulykolja elbűvölően széles mosollyal Anna Pérez Moya, és ez a széles mosoly még akkor is bizalommal tölt el, és biztonságérzettel, mikor tisztában vagyunk vele, hogy nem túl erős érveivel épp műveltségünkre és gondolkodásbeli fölényünkre (?) hivatkozva manipulál. A hegy címet viselő performansz-előadás az emberi megismerés lehetőségeit tematizálja a színház nyújtotta keretek közt, s miközben felteszi az igazság mibenlétére vonatkozó alapvető filozófiai kérdést, játékos és nagyon empatikus módon a művészet lehetőségeit is megvizsgálja egy drón és a közönség segítségével.

Fotó: Jordi Soler

A színpadon három terepasztal, mindegyiken egy magas, vetítésre alkalmas vászon. A negyedik – háló gyanánt – középen feszül, fölötte repkednek különös, neonzöldes színű lámpafényben a tollaslabdák. Jobbra, balra. Jobbra, balra. Olykor a hálóba bele. Két férfi adogat egymásnak, öltözékük olyan, mint amilyennek a fontos üzleti ügyeik megbeszélését teniszpartinak álcázó milliomosokat elképzelem. Derűsek, gondtalanok, bár erre a derűre és gondtalanságra egyáltalán nem játszanak rá, jelenlétük magától értetődő és természetes, akárcsak Istené.

Az előadás központi motívuma a hegy, a nem-tudás és a tudni vágyás metaforája, hisz aki fölmászik a hegyre, az a csúcson körülnézve, egészen új perspektívából látja a világot. De ha eldobjuk a metaforát, és marad a puszta valóság, egyetlen ember élete, George Malloryé, akinek 1999-ben találták meg arccal a földnek fordult holttestét a csúcs közelében, akkor mit mondhatunk? Ha föl is jutott, ha el is érte, ha látta is a „valóságot”, halottként mire megy vele? Van értelme, haszna a heroikus igazságkeresésnek abban a korban, amikor létélményünk a megvezetettség, a bizonytalanság, a bizalmatlanság? Vagy kielégíti az igazság utáni vágyunkat, ha elméletben felismerjük, mi a való, ahogy azt Mallory levél- és könyvíró felesége, Ruth teszi?

Fotó: Jordi Soler

Semmi sem az, aminek mutatja magát. Az egyik, színpadon tollasozó, klasszikus sportruházatot viselő előadó a formális logika szabályai szerint például bebizonyítja magáról, hogy ő maga Putyin, és valójában baseballozik, egyébként pedig nyugodtan megbízhatunk benne. Az Orson Welles amerikai színész-filmrendező 1938-as rádiójátékának, a H.G. Wells regényéből készült Világok harcának a megidézésével egyrészt a média tömegeket befolyásoló hatalmára és az emberek hiszékenységére, másrészt a művészet felelősségére mutat rá a spanyol csapat, s a színpadon berendezett terepasztalokon apró emberfigurákkal jelenítik meg a Földet támadó űrlények kiváltotta pánikot, továbbá Mallory vállalkozását, s egy, a közönséget pásztázó drón bevetésével fazonírozzák egészen maivá a görög filozófus, Platón híres barlanghasonlatát.

Mi az igaz? Mi igaz? Hogy érhető tetten a hamis? Van erre érzékszervünk? Platón tanítványa, Arisztotelész a szemet és a látást emeli ki a többi érzékszervvel kapcsolatban, s az állítását azzal támasztja alá, hogy a látásnál lehet a legnagyobb a távolság a látó és a látvány között. De ha a jelenre fordítjuk a figyelmünket, akkor rá kell döbbennünk, hogy épp a kép lett az igazságtorzítás legerőteljesebb fegyvere. Gondoljunk csak az óriás Putyin-fejre, melynek beszéde-mimikája mögött Anna Pérez Moya áll. Vagy akár a kamera objektívjére, mely nevével ellentétben egyáltalán nem objektív, hisz a terepasztalon megrendezett jelenetek, beállítások csupán a valamikor volt valóság árnyképei, semmi közük az igazsághoz.

Fotó: Jordi Soler

A hegyben a látszólag széttartó gondolatszálak gyönyörűen és okosan sodródnak hegymászókötéllé, átvitt értelemben azzá a hegymászókötéllé, mellyel megmászhatjuk saját nem-tudásunk hegyét, másrészt azzá a konkrét kötéllé, melyen többször is végigpásztáz a videó szeme, s amelyet a (jel)képek erdejében az ember mint Ariadné fonalát ragadja meg, hogy kikerüljön a Minotaurusz-szörny labirintusából. Ha valahogy össze kellene foglalni mindazt, amit Serrano az emberi megismerésről, az igazság mibenlétéről sejtet, akkor azt mondanám, a művészet lehet az, amely képes ennek feltárására, és A hegy nagyon jól megtalálta az üdvözítő utat. Mert olyanok vagyunk mi, emberek, hogy a felénk áramló információból csak azt fogadjuk el igaznak, amely összhangban áll világképünkkel, beállítottságunkkal, személyiségünkkel – vagyis magunk vagyunk a gátjai annak, hogy megismerjük az igazságot, mi, rendkívül intelligens, kulturált, nagyon-nagyon kulturált tagjai a társadalomnak. Ha a művészetet ellehetetlenítik a világban, elviselhetetlenné válik a hazugság mértéke.

Agrupación Señor Serrano: A hegy

Dramaturg és rendező: Àlex Serrano, Pau Palacios, Ferran Dordal. Előadók: Anna Pérez Moya, David Muñiz, Marc Costa, Marc Cartanya. Narrátor: Amelia Larkins.
Zene: Nico Roig. Videóprogramozás: David Muñiz. Videó: Jordi Soler Quintana.
Díszlet és makettek: Lola Belles, Àlex Serrano. Díszlettervező asszisztens: Mariona Signes. Jelmez: Lola Belles. Fényterv: Cube.bz. Gigitális maszk: Román Torre.

Trafó Kortárs Művészetek Háza, 2022. szeptember 29.