Gáspár-Singer Anna: Függőleges elmozdulás

Háy János A mélygarázs című regényéről

Háy ugyanis ebben a regényben társadalomkritikát nyújt: a történet, a sokszor nagyon is banális élethelyzetek, s benne a szereplők mind, valójában mellékesek.



Háy János új regénye, A mélygarázs nem könnyű olvasmány, cselekménye ugyanakkor egyetlen mondatban is összefoglalható. Akár szalaghír is lehetne, amely az esti híradó közben a képernyő alján fut: egy középkorú férfit és egy negyven év körüli nőt robbantás elhárítása körül intézkedő rendőrök egy budapesti mélygarázsban lelőttek. A tragédiához vezető okokat, előzményeket, egy család felbomlását a szereplők (a férj, a feleség, a szerető és egy gyerek) egymást váltó, olykor végtelenített monológjaiból fokról fokra, impulzusról impulzusra haladva térképezheti fel az olvasó, mégpedig úgy, hogy e monológoknak a már említett esemény egyfajta kerettörténetéül is szolgál.

 

háy mélygarázs


„Mindig csak azt látjuk, amivé lettünk, soha nem látjuk azt, amivé lehettünk volna" – szól a regény kezdő mondata mint a regény szempontjából kulcsfontosságú, a sorsalakítás gátjait sajátos evidenciaként kezelő kijelentés, az eseményeket a monológok sorában legelőször a szerető, egy harmincas nő szemszögéből láttatva. Ő az, akinek a sorsa a főszereplőével egy több éven át tartó, eltitkolt kapcsolat révén – mint ahogy az a regény végéhez közeledve kiderül – örökre összefonódik. Azután szépen sorban megszólalnak a többiek is: a férj, a feleség, a gyerek, név nélkül, olykor a mesék világából kivetített archetipizált figurák, elsősorban a család, tágabb értelemben azonban a modern társadalom szereplőiként. Úgy is, mint a jelenkor önálló cselekvésre képtelen áldozatai, mint akik szűkre szabott társadalmi-egzisztenciális, illetve emocionális és párkapcsolati pozíciójukat befolyásolni – felismerésük ellenére – képtelenek. Az egymást váltó monológokban központi szerepet betöltő férj-elbeszélő ugyanis, aki egyúttal (jobb híján) főszereplőnek is tekinthető, nem csupán a – meghatározottsága miatt biztonságot nyújtó, s ebben a minőségében vágyott – polgári létforma és ezen belül elsősorban a házasság létjogosultságát, de legalábbis szükségességét kérdőjelezi meg, hanem a társadalomban élő ember szabad döntésének, szabad akaratának lehetőségét is.
A regény ezen része – hozzávetőlegesen száz oldal – egyértelműen az olvasót leginkább próba elé állító fejezet, melyben az elbeszélő, azon túl, hogy alapvető (élet)igazságokat, tapasztalatokat, valamint az egyes társadalmi jelenségekkel kapcsolatban logikusnak tűnő következtetéseket állít fel az emberi létről, úgy érezzük, egyúttal rendkívül le is egyszerűsít. Az eseménye-ket távolról, kiemelt pozícióból szemlélő felsorolást, melyben leplezetlen kiábrándultsággal sorra veszi mindazon tevékenységeket, melyeket – nézete szerint – csupán megfelelési kényszerből, s nem kedvtelésből végzünk, valamifajta hiábavalóság-utánérzet követ, azonban tapasztalatai értékelésénél még ennél is továbbmegy. Egy idő után az olvasónak olyan érzése támad, hogy a néhol már-már apokaliptikus jóslatnak, máshol több tételben levezetett összeesküvés-elméletnek tetsző kijelentések – azon túl, hogy a befogadás során (különösen a papírpelenkához, a biciklihez és a nordic walkinghoz kapcsolódóan) komoly stressz-faktorral bírnak – a történetből sokkal inkább kivezetnek, semmint abba belesimulnának. Az említett esszéjellegű rész a szöveget meg is töri; az egyes szám első személyű monológ beszélőjét, annak nyilvánvalóvá váló omnipotenciája miatt leginkább a társadalmi tapasztalatok mentén traumatizált szerző szócsöveként értékelhetjük. Ez az elbeszélői alapállás ugyanis az egyetlen, mely annak ellenére, hogy folyamatosan reflektál a korábban elhangzott, és a cselekmény szempontjából releváns kijelentésekre, azokat jórészt elvonatkoztatva, általános tapasztalatként, és sokkal kevésbé az egyes szituációkba ágyazottan értékeli. Ezt a speciális helyzetet erősítik többek között a regény szimbolikusnak tekinthető terei is, a lakás, a nyaralóhely a tengernél stb., vagy épp a címben szereplő mélygarázs, mely eltúlzott jelentésrétegeivel egyértelmű képet fest arról az élethelyzetről, érzelmi válságról, amelybe a regényben szereplő karakterek, elsősorban pedig a főszereplő kerül. S persze elsősorban az őket (a minket) körülvevő világról.
Háy ugyanis ebben a regényben társadalomkritikát nyújt: a történet, a sokszor nagyon is banális élethelyzetek, s benne a szereplők mind, valójában mellékesek. Ami lényeges, az az általános illúzióvesztés, az egyén determináltsága, a szabad akarat hiánya, illetve az általuk meghatározott, és valamifajta általános közérzetként megjeleníteni kívánt tapasztalatok kivetülése. Ahogy az a már említett (esszé) részben is megfogalmazódik: „Neked olyan, hogy szabad vagy: nincs. Mögötted van egy akarat, ami, akár egy titkos szervezet vezérkara, utasításokat ad. Az idegpályákon és az ereken lohol a parancs és te engedelmeskedsz, mert nincs más választásod. De én szabad vagyok, mert azt csinálok, amit akarok, és én azt csinálom, hogy nem csinálok semmit" – így a fizikus-férj elbeszélő, akiről sejthető, hogy már leszámolt mindennel, amit valamikor fontosnak hitt. Leszámol, de csak elméletben, hiszen érzelmei továbbra sem engedik a valódi elszakadást. Szabadnak mondja magát, társadalmi-egzisztenciális szerepéből ugyan kilép (otthagyja a munkáját és a családját), érzései azonban továbbra is gúzsba kötik: csak a forma, a funkció az, amire képes nemet mondani. A pusztítás, melyet az ő számára kizárólag egy lehetséges – a világot, a társadalmat, vagy jobban mondva a kiábrándultságot konzerváló erőt fizikailag is megsemmisítő – robbantás idézne elő, végül csak elméletben valósul meg, ténylegesen nem.
Az ebből következő kettős haláleset mint végkifejlet egyúttal visszautal arra a tehetetlenségre is, amely meggátolja abban, hogy elvonatkoztasson a csalódottságtól és az érzelmi kiüresedéstől. Fizikusként vizsgálva az okokat, valójában sohasem az egyes részeket, hanem minduntalan az egészet próbálja megragadni, ami azonban mégis mindig atomjaira hullik. A fizika törvényszerűségeinek mentén szétaprózódik, jelentéktelenné válik, csakúgy, mint a tagadás vagy a mesék révén kibomló események, hisz a társadalomról alkotott elméletek, ugyanúgy, mint a mesék realitástól elemelt tanulságai, nem helyettesíthetik a ténylegesen megélt életet. Ami sejthetően nem csupán ezt a traumatizált tapasztalatot jelenti. Ha azonban mégis, akkor – ahogy azt az elbeszélés is sugallja – semmi értelme nincs. Ezzel szembesülni pedig maga a téboly. Mert szétzilál, kiszámíthatatlanná tesz.
Háy regényében a legtöbbször ironikus-tragikus hangvételű – az olykor akciófilmszerű jelenetekkel a hétköznapi banalitásra még inkább rájátszó – történet az időben esetlegesen egymást követő monológok sorából áll össze. A mélygarázs néhol elemelt, néhol túlontúl is racionalizált, vagy épp apokaliptikus hangulatú szövegében végül megint oda jutunk el, ahonnan elindultunk: amikor minden elveszett, akkor már csak az értetlenség és a közöny marad mint társadalmat formáló erő. Ezekből építkezhetünk.

Háy János A mélygarázs
Budapest, Európa, 2013

 

Budapest, 2013. június 24.

Könyvtrailer

 

© 2016 KútszéliStílus.hu