A férjem / A Trafó előadása a Képező Galériában -

Ha azt mondjuk, hogy ezekben a novellákban nincsenek szerethető nőalakok, az azért is van, mert nincsenek szerethető férfiak sem.

A Képező Galéria belső része ugyan nem nagy, de megférnek benne színészek, nézők és képek. Igaz, ez utóbbiak közül a falon lévők kiállítási darabok, tehát nem képezik az előadás részét, de nem is hatnak különösebben zavaróan az arctalan macsó, a családot ábrázoló „gyerekrajz”, egy sötétfarkas alakos alkotás és a kissé elmosódott, nagy méretű pinaportré mellett… Illetve talán ez utóbbinak a drámátlanított provokativitásából talán mégiscsak levesznek egy pöttyet. Ezeket megkülönböztetésül állványokra helyezte a látványt tervező festő, Fajgerné Dudás Andrea. Levkó Esztella és Száger Zsuzsanna, a darab alkotói és játszói ebben a színes ábrázolásokkal telített, ennél fogva képileg zajos, jól megvilágított kiállítótérben mesélik el a macedón írónő, Rumena Buzsarovszka női történeteit. Az előadást Pass Andrea rendezte.

Az elmúlt években számtalan, a szülést, az anyaságot tematizáló, az együttérzésünket közvetlenül kiváltó darabot láthattunk független színházi előadások formájában. A férjem hősnői szintén anyák, de most elsősorban a férfival, a férjjel való viszonyában fogalmazódik újra a Nő, és a néző empátiájára sem tart számot. Azazhogy másként tart. Hogy ez befogadóként üdítő vagy inkább lehangoló, azt jó darabig nem bírom eldönteni. Nehéz azonosulni olyan nőkkel, akik kisszerűek, gyarlók, megalkuvók, olykor már-már gonoszak. Nehéz azonosulni annál inkább, mert olykor magunkra ismerünk.

A költő, illetve A festő alcímet viselő jelenet egyes szám első személyű mesélőit/nőalakjait a magukat a ténylegesnél különlegesebbnek, érdekesebbnek mutató láthatatlan férjfigurák kapcsolják össze, ennek megfelelően a történetetek is kvázi szimultán bontakoznak ki előttünk: hol a fess „poétába” beleszerető érzéki asszony, Levkó Esztella lép elénk aranyló óriásbizsukkal a fülében, hol a konyhában tüsténkedő pinafestő nőgyógyászfeleség, Száger Zsuzsanna. Felváltva mesélik, hogyan gyűlölték meg férjükben épp azt a vonást, amibe annak idején beleszerettek.

Plakát: C. Nagy Gergő

A tipikus nőszerző férfi csali, a művészlelkűség kerül tehát elsőként terítékre. Sem a szövegeket, sem a játékot nem érzem különösebben erősnek, de mint felütés jól működik a duplikált jelenet. Az ezt követő történet sem talál meg: tipikus női karakter tipikus női nyomozásba kezd a kozmosz jótékony energiáit hívogató barátnője segítségével, mikor megsejti, hogy a férje csalja őt a kolléganőjével. A színészi játék nem teszi egyértelművé, hogy a féltékeny feleség túlkapásáról van-e szó, vagy valóban a férj hazudik. Talán ezért is hat hidegzuhanyként a történetet záró szitok, a férfi kijózanító beszéde.

A este A leves címet viselő jelenettel lép a mélylélektan terepére. Egy nő szeretőt tart, s miközben egyre nagyobb levesadagokat kér tőle a férje, ő az egyre nagyobb lábosban elkészített ételből egyre többet tesz el a szeretőnek, és egyre kevesebbet a férjének. A visszafojtott indulat és annak sorskövetkezménye a Lilében csúcsosodik, a csúnyácska – de férje által mindennél jobban szeretett – lánygyermekét akarva-akaratlanul veszélyeztető, majd áttételesen a halálát okozó anya történetében Levkó Esztella eléri az est drámai csúcspontját. Mivel nem tudjuk, legfeljebb csak sejthetjük, mi áll a férfi utólagos bűntudatának a hátterében, a történet még napok múlva is dolgozik a nézőben, kérdéseket vet föl, válaszok keresésére késztet mind a férfi, mind a nő viselkedését illetően.

A nőnapok hamis mítoszát leleplező, s egyben estzáró Nőnap mindent visz. A Száger Zsuzsanna által megjelenített női karakter és az egyestés lovag szopós-hányós-fosós randevúja egyfelől lehetetlenné teszi, hogy az előadás végén minimális tisztelettel gondoljunk a férfi – nő kapcsolatokra, másfelől ez a tragikomikus történet mutatja meg legteljesebben a női szerepek sokaságát: a férjes asszony és a kiöregedő magányos nőalak mellett megjelenik a harminc körüli, a férjhezmenetelt és a gyermekáldást firtató kérdéseket csípőből elutasító hajadon is.

A történetek közös vonása, hogy a férfi minden történetben domináns, a nők pedig hiába látják kapcsolataik fonák helyzetét, belenyugszanak a helyzetbe, fel sem merül bennük a végleges kitörés lehetősége. Ha azt mondjuk, hogy ezekben a novellákban nincsenek szerethető nőalakok, az azért is van, mert nincsenek szerethető férfiak sem. Az összes figurát a legrosszabb oldaláról ismerjük meg. A férjem a romantikus regények antitézise, mert ott kezdődik, ahol a pálmafás, rózsaszín történet abbamarad, és belépnek a hétköznapok. Az írónő persze ezeket a hétköznapokat is pöcegödör közeli állapotában kapja lencsevégre, vagyis torzít, ennek ellenére a történetek cseppet sem veszítenek realitásukból. Összetett képeket mutat meg a kiteregetett női szennyes: hogy mitől szeret bele egy nő a férfiba, miért marad vele még akkor is, ha már nem szereti, sőt nevet rajta, hogyan áll bosszút a nő a férfin láthatatlanul, hogyan kerekedik felül, amint a másikat gyengülni látja, s hogy milyen könnyen elcsábítható, ha a megfelelő dicsérő szavakat sugdossák a fülébe.

A Levko Esztella és Száger Zsuzsanna alkotta női karakterek itt élnek köztünk, szenvednek, tűrnek, hibáznak és vétkeznek. Csakúgy, mint a férfiak, kiket ezen az estén csak az arc nélküli férfiportré jelez göndör szőrös mellkasával. Olyan, mint egy viszonyítási pont: érte csillog a fülönfüggő, neki készül a hab a süteményre és általa buggyan ki a blúzból a mell s gyűrődik derékig a szoknya.

A férjem

Rumena Buzsarovszka azonos című novellás kötete alapján készült. Színészek: Levko Esztella, Száger Zsuzsanna. Látvány: Fajgerné Dudás Andrea. Asszisztensek: Aradi Fanni, Tajti Boglárka. Fordító: Rajsli Emese. Kulturális konzulens: Zlatko Panzov. Rendező: Pass Andrea.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, Képező Galéria, 2022. december 9.