William Shakespeare: Szeget szeggel / Vígszínház

Az erőszak bekövetkeztét az erőszaktevő ügyefogyottsága hiúsítja meg.

Shakespeare „problémadrámáját”, a Szeget szeggel-t talán nem is lehet problémamentesen színpadra állítani. Madách Imre mintha az e feladatra vállalkozó mindenkori rendezőknek küldené (nem is kicsit más szituációban) Lucifere szájába adott jó tanácsát: „Tragédiának nézed? Nézd legott / Komédiának s múlattatni fog” (vagy fordítva).

Az biztos, hogy a színműszöveg jelentős részéről pénzfeldobással is el lehetne dönteni délelőtt, hogy aznap este éppen tragédiának vagy komédiának játsszák-e el kitűnő színészek, de ez például a darab végére, a slusszpoénra egyáltalán nem igaz. (Madáchcsal mondhatnánk: „Csak az a vég! – Csak azt tudnám feledni!”) A gyönyörű és tisztességes, okos, jóságos és érintetlen Izabella Herceg általi lenyúlása (vagy lenyúlási kísérlete) ugyanis se nem mulatságos, se nem tragikus nem várt fordulat, hanem csupán egy Shakespeare-hez méltatlan kósza ötlet, levegőben motiválatlanul lógó, megalapozatlan pszeudo-csattanó. Hacsak az évszázadok során nem veszett el a színdarab eleje… Mert például (ez csak egy lehetséges megoldás volna a sok közül) akkor lenne értelmes és érdekes Bécs uralkodójának rövid, és szinte mellesleg odavetett lánykérése, ha mondjuk, már a darab elején azért akarna pániksebesen lelépni a városból, mert annyira bele van zúgva az apácának készülő tiszta szépségbe, hogy bűnös vágyait nem tudván kordában tartani, nincs maradása. De erről szó sem esik. „Avon édes hattyúja” (© Ben Jonson) kifejezetten csak azért küldi el (látszólag) Bécsből a drámahősét, mert az önmaga szerint túl engedékeny volt az alattvalóival, és nem tarttatta be a törvényeket.

Kőszegi Ákos / Juhász Éva fotói az előadás nyílt próbájáról

Nagyon valószínűnek tartom, hogy a rendező Rudolf Péter is (Hársing Hilda dramaturggal együtt) „problémázott” ezen a gondon, mert a „vígszínházi változat” nem úgy kezdődik, hogy jő a Herceg, és legott bejelenti sürgős elutazását. Hanem cirkuszi porondra vonulnak be a szereplők (szürreális lények kíséretében), és első csodaként a Herceg alakja megkettőződik. Én már akkor arra gondoltam, hogy a Herceget adó Kőszegi Ákos álarcos alteregója biztosan az Angelót játszó Stohl András – de nem ez derült ki később. Pedig az érdekes, sőt, korszerű és trendi értelmezés volna, ha a Herceg és Angelo egy ugyanazon személy kétféle én-tudata lenne, de ezt a szálat a rendezés a későbbiekben nem bontogatja. Az előadás legvégén viszont tanúi lehetünk egy beillesztett szimbolikus történésnek: Pompó, a strici az elvonulni készülő Herceg képébe törli a korábban a levágott fejet rejtő rongyot, amire az uralkodó önmarcangoló, a kapott brutális „erkölcsi leckét” elfogadó, önmagát bűnösnek elismerő rövid monológgal reagál. (Ennek célját, okát én nem találom, de gyanítom: a darabvégi, slusszpoénos problémakörhöz tartotó megoldási kísérlet lehet.)

Rudolf Péterről számomra (ezúttal is) az derül ki, hogy a legjobb értelemben vett színész rendező. Ez nem azt jelenti, hogy nem rendezői koncepcióban gondolkodik, hanem azt, hogy az előadás által felvetett, lényegi kérdéseket (vagy problémákat) rendezőként (is) színészi játékkal akarja megválaszolni (megoldani). És a Szeget szeggel-ben ez – nem kis közös bravúrral – részben sikerül is neki.

Márkus Luca és Stohl András

Az előadás kiemelkedő nagyjelenete az, amelyben Angelo – majdnem! – meggyalázza Izabellát. A színészek játéka mutatja meg nekünk itt, hogy a hirtelen komoly hatalomhoz jutott helytartó tényleg nem akar rossz ember lenni (előélete később kiderülő, nem szimpatikus stiklije inkább hibának vehető, mint bűnnek), ám hihetetlen „pechére” éppen akkor keríti hatalmába a sohasem tapasztalt, leküzdhetetlen, orbitális vágy, amikor lehetősége mutatkozik hatalmi erőszakkal megszerezni azt. Ez nem mentheti fel ugyan a „hatalmával visszaélő aljas csirkefogó” jogos vádja alól, de közben az is elgondolkodtató, hogy a hatalmat láthatóan élvező, de annak elviselésével is küzdő, egyszerűen „gyarló ember” figurát végül is az Izabella személyében megjelenő állhatatos, valódi jóság-szépség nyűgözi le, ejti rabul. (Az már a mai „toxikus egomán” korunkról szól, hogy a hatalommal bíró egyén a szépség-jóság megszerzését csak a rajta elkövetett erőszakkal tudja, szándékozza realizálni.) Stohl András játékában mindez benne van. Tűpontosan, elementáris erővel mutatja meg ezt a belső emberi drámát, és rettenetes, de játéka közben be kell vallanunk magunknak, hogy mindannyian valamilyen mértékben ilyenek vagyunk, csak – ellentétben Shakespeare Angelójával – soha nem jutunk hatalomhoz (és ritkán találkozunk makulátlan szépséggel-jósággal).

Márkus Luca tényleg maga a szépség-jóság. Kívül-belül az (ebben persze rajta kívül benne van a rendező, a jelmeztervező és a sminkes is), nem „kéjvágyó apácát” (© Esterházy Péter) játszik, hanem valódi, hiteles emberi szépséget és jóságot. Nem tehet róla, hogy testileg is kívánatos (ezt nem lehet nem észrevenni), de földi szépségén következetesen felülkerekedik az általa közvetített szellemiség, amely ugyan nem éppen a mai kor terméke, mégis mintha reményt nyújtana jelenünk nézőinek is.

Márkus Luca

Az erőszak bekövetkeztét az erőszaktevő ügyefogyottsága hiúsítja meg. A férfiúi vágy beteljesülése és kielégülése ki sem gombolt nadrágon belül történik meg, mi, férfiak a mában legalább arra számíthatunk, hogy a súlyosabb bűnbe eséstől korai magömléssel megvédhetjük magunkat.

Rudolf Péter Szeget szeggel-jében még számos érdekes, jól és kevésbe jól sikerült jelenet van (a fenti szerintem üzenetében és megvalósításában is kiemelkedő), a fent említetteké mellett még sok kitűnő alakítás látható. Kőszegi Ákos Hercege (és Ludwig szerzetese!) elejétől végéig intellektuális motorja minden történésnek, a színész valamennyi bemutatott karakterét megalapozott tudással, hitelesen és érdekesen építi fel. Feltétlenül említést érdemel Fesztbaum Béla egyszerre ijesztő és szórakoztató Könyök polgárőre és Ötvös András örök túlélő, leginkább ezért nagyon szerethető (amúgy igencsak simlis) Luciója.

Mintha a Vígszínházban 2020. július 1-sejétől egy jelentős korszak formálódna.

William Shakespeare: Szeget szeggel

 

Fordította: Nádasdy Ádám. A vígszínházi változatot készítette: Hársing Hilda és Rudolf Péter. Díszlettervező: Khell Csörsz. Jelmeztervező: Füzér Anni. Dramaturg: Hársing Hilda. Mozgás: Molnár G. Nóra. Zenei Munkatárs: Wunderlich József. Világítástervező: Csontos Balázs. Ügyelő: Wiesmeyer Erik, Varga Miklós. Súgó: Gál Tünde. Rendezőasszisztens: Skrabán Judit. Rendező: Rudolf Péter.

Szereplők: Kőszegi Ákos, Stohl András, Balázsovits Edit, Seress Zoltán, Wunderlich József, Márkus Luca, Puzsa Patrícia, Fesztbaum Béla, Ötvös András, Bölkény Balázs, Kövesi Zsombor, Borbiczki Ferenc, Karácsonyi Zoltán, Szántó Balázs, Krasznai Vilmos e.h., Olivér m.v., Virágh Panna e.h., Illés Adrián e.h., továbbá: Birta Márton, Harangozó Boglárka, Miskolczi Renátó.

Vígszínház, 2022. december 9.