Bartis Attila: A vége / Radnóti Miklós Színház -

Nagy vállalás A vége, és jó látni, hogy bírtak vele.

Hideg fényű LED-csíkok között zajlik a Szabad família többgenerációs, a 20. századot átívelő története. Mintha egy időgépet kereszteztek volna egy röntgenkészülékkel: világháborúk, 56, Gagarin űrrepülése, a Holdra lépés és a rendszerváltás is megidéztetik a színpadon, a történelem hol beletapos a család életébe, hol csak tévézajos háttérként szolgál a mindennapokhoz. Ahogy a főszereplő, Szabad András időről időre számba veszi: apja, anyja és más felmenői mellett történelmi közszereplők ujjlenyomata is ott van az ő életén.  Az életén, amelyben a fehéres-kékes fények csak néha, a szerelem vagy az alkotás kivételes pillanataiban váltanak rózsaszínre vagy pirosra.

Berényi Nóra Blanka és László Zsolt / Fotók: Dömölky Dániel

Bartis Attila terjedelmes vallomásos regényét színpadra írni hatalmas feladat. A Mikó Csaba író, Sándor Júlia dramaturg és Nagy Péter István rendező alkotóhármas egy szimultán színpadi létezésmódot választott ehhez. Szabad András három életszakaszát három színész jeleníti meg: a kamasz és felnőttkor határán lévőt Katona Péter Dániel, a harmincas-negyvenest Porogi Ádám, az 52 éves visszatekintő összegzőt László Zsolt. Gyakran mindhárman egyszerre vannak a színpadon, az idősebb narrálja a fiatalabbal történteket, az egyik figyeli a másikat, vagy csak tőle függetlenül létezik a saját életszakaszában. Szép megoldás ez a linearitást felülíró, előzményekre és következményekre rávilágító, és nem utolsó sorban pontosan követhető hármas jelenlét. Persze a három és félórás előadásban vannak pillanatok, amikor az epikusság felé billen a mérleg, de aztán jön egy újabb dinamikus jelenet, a látvánnyal vagy mozgással megragadó rendezői megoldás, és már tovább is lendülünk.

Katona Péter Dániel, Berényi Nóra Blanka, László Zsolt és Rusznák András

Pontosan kidolgozott motivikus háló épül visszatérő szavakból, mondatokból és képekből, amelyekből végül összeáll egy csillagtérkép – hogy az előadás egyik főmotívumánál maradjunk. A szerelme, Éva hasán a csillagokra emlékeztető anyajegyeket számba vevő Szabad András, az űrben, majd a Földön is magányosan bóklászó Gagarin, a labirintusban bolyongó Minótaurosz az elveszettség, a magány és a folyton kudarcos kapcsolódási vágy térképét rajzolják ki. De ilyen visszatérő motívum a ruhateregetés, amely az anyához kapcsolódik, vagy a főszereplőnél a fényképezéshez, és egyáltalán a világban létezéshez tartozó rögzítő-megfigyelő látásmód jelzése szöveggel, látvánnyal. És itt emeljünk ki még egy emlékezetes képet: Éva súlyosan terhelt családjának, anyjának és testvérének képét, a halálukat jelző, tésztamaszkot arcukra terítő jelenetben, amely A nagy füzet Horváth Csaba jegyezte feldolgozását juttathatja eszünkbe.

Bartis Attila regényében végig ott kísért a patetikusság szelleme, ami egy élet-meghatározó szerelemről (is) szóló szövegben nem is csoda. Ezt a veszélyt az előadás szerencsésen elkerüli, így még az a sokat idézett mondat is a helyén van benne, hogy „az egyetlen, ami kiűzheti belőlünk a magányt, az a másik szívverése a saját mellkasunkban”. Ehhez nagyban hozzájárul, hogy a szeretkezéses jelenetekhez olyan stilizált mozgásnyelvet találtak, amely képes közvetíteni az érzelmeket és szenvedélyeket. A másik, ami időről időre szerencsésen billent ki az alaptörténet tragikumából és melankóliájából: a kisebb szerepekben megcsillanó humor, köszönhetően elsősorban Pál András, valamint Berényi Nóra Blanka többszerepes felvillanásainak.

Porogi Ádám és Lovas Rozi (a háttérben Kováts Adél)

Porogi Ádám és Lovas Rozi „András és Éva” kettőse nagyon jól működik. Éva életereje, sugárzó energiája mögött végig ott érezni a kimondatlan titkokat, Andrást Porogi Ádám ebben az életszakaszban olyan töprengő, vívódó, belső bizonytalanságai, művészlétével kapcsolatos kétségei miatt folytonos feszültségben létező férfinak rajzolja meg, aki csak a szerelem extázisában tud ebből az állapotából kimozdulni. Katona Péter Dániel a fiatal András szerepében a kamasz önkeresését, időnkénti kíméletlenségét mutatja meg. László Zsolt Szabad Andrásában benne vannak a felmenők is, és nem csak azért, mert őket is ő játssza: valamiféle szintetizáló tudás, a József Attila-i „kinéz hát rajta, és mindent belát” elfogadó bölcsessége jelenik meg abban, ahogy narrálja András életét. Az elérzékenyülése a végén, amikor a váratlanul előkerült, Évával közös gyermekről, és a közelgő halál helyett a visszakapott életről beszél, a határon billegő, de indokolható színészi eszköz.

Az anyát, az idős, arisztokrata pótanyát és András anyja korú szerelmét játszó Kováts Adél mindhárom szerepében hitelesen és szerethetően rajzol meg egy-egy finom, vagy éppen karcos nőalakot. Bata Évának jut a morálisan deficites, kellemetlen nőalakok ábrázolása, Bálint András több kisebb szerep mellett a fényképész mestert jeleníti meg, Rusznák András pedig Kornélt, a barátot játssza. Valamennyien fontos részesei az egységes és magas színvonalú társulati munkának.

Kováts Adél és Porogi Ádám

Nagy vállalás A vége, és jó látni, hogy elbírtak vele. A szünetben két nő mellettem arról beszélgetett, most végig kell gondolniuk, nekik milyen véletlenek, családi minták, történelmi fordulatok és politikusok alakították az életüket. Ahogy Szabad András is újra és újra számba veszi mindezt. Hát mire való a színház, ha nem ilyen beszélgetésekre és önmagunkba nézésekre?

 

A vége

Bartis Attila regényéből írta Mikó Csaba. Játsszák: László Zsolt, Porogi Ádám, Katona Péter Dániel, Lovas Rozi, Kováts Adél, Rusznák András, Berényi Nóra Blanka, Bata Éva, Pál András, Bálint András.

Dramaturg: Sándor Júlia. Díszlet: Schnábel Zita. LED-dizájn: Wurk Ilona. Jelmez: Pattantyus Dóra. Zene: Dargay Marcell, Csizmás András. Ügyelő: Künya József. Súgó: Farkas Erzsébet. A rendező munkatársa: Ari Zsófia. Rendező: Nagy Péter István.

Radnóti Miklós Színház, 2023. március 27.