A katona története / Trafó -

Az előadás igazi őrültségfaktora a báb, ami a legváratlanabb pillanatokban pattan elő, és fordítja többször is visszájára a mese szomorúbb vagy éppen érzelmesebb részeit.

Azért érdemes ezt már itt leszögezni, mert az orosz népmese alapján készült alaptörténet meglehetősen szedett-vedett. Mintha vihar támadt volna a meseerdőben, ami aztán egymás mellé gereblyézett különféle legendamorzsákat. Ha csak a legkarakteresebbek közül szemezgetünk: van benne ijesztgető ördög, üzletkötés a pokol fiával, könyv, amibe bele van írva a jövő, varázshegedű, hol gyorsabban, hol lassabban telő idő, királylány és fele királyság, az ördög legyőzése, illetve végül mégsem. Joggal mondhatnánk erre, hogy erősen túl van írva. Mármint, ha nem egy librettóról lenne szó.

A zenét Igor Sztravinszkij komponálta, a szöveg pedig egy svájci író, Charles-Ferdinand Ramuz munkája. Az eredeti partitúrán ez áll: „A katona története, elbeszélésre, játékra és táncra”. Sztravinszkij sem volt rest a legkülönfélébb zenéket összeereszteni a keringőtől a sramlin, a ragtime-on és francia slágerzenén keresztül a korállig, ráadásul mindezt egyenletes basszussal és aszimmetrikus dallamívekkel keverte meg. Az ebben rejlő és folyamatosan adagolt irónia hol ellenpontozza, hol erősíti a történet alapvető tragikumát: a tehetetlen ember képét, aki gyengesége és hatalomvágya miatt törvényszerűen elbukik.

Fotók: Simon Iringó

A mostani előadás alkotói gondoltak egyet, és még minimum kettőt csavartak az önmagában is unikális dolgon úgy, hogy közben a végeredmény mégis egy katona története, elbeszélve, játszva és táncolva. Első körben fazonra nyírták a történetet, lemetszve belőle mindazt, ami mostani füllel hallva inkább csak színesíti, mint előreviszi a sztorit (szövegkönyv: Hársing Hilda). A szökött katona utolsó filléres emlékét, ócska hegedűjét elcseréli az ördöggel egy olyan könyvre, amiben benne van a biztos meggazdagodás kulcsa. A pokolfiával átdorbézolt három nap azonban a valóságban hosszú éveket jelent, így mire a baka hazaér, nem csak a szerelmét, de egész régebbi életét lekési. A könyvet használva aztán meggazdagodik, gyönyörű királylányt vesz feleségül, még az ördögöt is csapdába ejti, mégsem élnek boldogan, amíg meg nem halnak. A verses prózában íródott, alaphangon a mesés történéseket és önmagát komolyan vevő szöveg olyan, mint az angol humor: nem lehetünk biztosak abban, hogy a helyenként ügyetlen rímelések egy nagy poénhoz tartoznak, vagy csak egy elmeszesedett költői véna következményei. Az előadás többi eleme és más szövegrészek aztán világossá teszik, hogy mit nem lehet, és mit kell komolyan venni.

Gardenö Klaudia rendezésének alapvető védjegye ugyanis a játékosság. Rendre tűnnek fel az utóbbi időben bábrendező szakon végzett színházi alkotók különféle kőszínházi előadásokban és független projektekben. Az utóbbiakra jellemző az a fajta sokszínűség, amit Gerdenö Klaudia kapcsán az előadás ismertetője „különböző műfajok, stílusok, művészeti ágak összekapcsolásaként” ír le. Ez nem egyszerűen különböző bábos játékformák hozzáadását jelenti a hagyományos színházi eszköztárhoz, sokkal inkább magának a játékos embernek a színpadra eresztését, annak szabadságával és minden rosszcsontságával. Az alapötlet szerint a történetet fiatal honvédek adják elő önmaguk és katonatársaik (ezek vagyunk mi) szórakoztatására. Ebbe pedig sok minden belefér.

Még mielőtt megjelennének a játszók, a füstköddel befuttatott játéktéren különféle végtagprotézisek lógnak felöltöztetve katonaruhába, alattuk-mellettük zeneszerszámok és kottaállványok: mint valami csendélet egy apokaliptikus koncert előtt (látványtervező: Gadus Erika). Ide érkeznek a játszók, zenészek és színészek együtt katonás rendben, és kezdetét veszi a harctéri/világvégi rendetlenkedés. A négy mesélő (Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila és L. Nagy Attila) verses prózában és táncban mondja el a történetet, pontosabban a tánccal leginkább az általuk mesélt sztori mozgásos atmoszféráját teremtik meg és teremtik folyamatosan újra. A tornamutatványok és a tánc közötti határon ügyesen egyensúlyozó koreográfiák egyszerre hozzák a katonalét bumfordiságát és a játékosság könnyedségét. Ez az előadás egyik lendkereke, ami a jó mozgású előadókon túl elsősorban Widder Kristóf koreográfust dicséri. A táncmesélés tetőpontja a groteszk esküvői jelenet, ami azzal együtt is méltán kapott tapsot az általam látott előadáson, hogy kicsit hosszabbra nyúlik, mint amennyi van benne.

A színészek nem csupán egymással játszanak, de néha a szintén koszlott katonagúnyában muzsikáló zenészekkel is incselkednek. A zenészek és a színészek közötti interakcióknál lehet leginkább észrevenni, hogy noha az előadás egy közös dzsembori érzetét célozza, ahhoz, hogy azt el is érje, nem elég egymástól teljesen független művészeket néhány hétre (ami a Budapest Sound Collective zenészei és a színészek esetén a gyakorlatban talán csak néhány nap) egy tető alá hozni. Persze a zenészek és a színészek közötti játék féloldalasságában az is benne lehet, hogy amíg a színésznek semmi más dolga nincs ilyenkor, mint amire eleve trenírozva van, addig a muzsikustól ez a helyzet olyat kíván, amire messze nincs olyan alaposan felkészítve, ráadásul közben az eredendő feladatait is el kell végezze.

Az előadás igazi őrültségfaktora a báb, ami a legváratlanabb pillanatokban pattan elő, és fordítja többször is visszájára a mese szomorúbb vagy éppen érzelmesebb részeit. Ezekben a játékokban elsősorban Hrisztov Toma és L. Nagy Attila jeleskednek, mindketten bábszínész szakon végeztek tavaly a Színművészetin. Helyenként a professzionális bolondozásig „fajul” az ördög sokféle formában megjelenő alakja is, amiket Mácsai Pál tálal hol elevenebb, hol parodisztikusan elrajzolt figurákon keresztül. Mácsai játéka is igazodik az egész előadás jó értelemben vett vásári komédia jellegéhez: a tőle megszokott intellektuális színészetet itt most felfüggeszti. Noha a helyére lépő rusztikusabb, kétfenekű játékmód: azt játszani, hogy játszik, nem egyformán eredményes minden ördögi figuránál, a többségük mégis delikát.  

Bartha Bendegúz alakítja a címszereplőt, aki nemcsak életkorát tekintve egyívású a négy mesélővel, de kettejükkel egy osztályba is járt az egyetem bábszínész szakán. Ők négyen külön-külön és együtt is jól adják a bolondozó bakák feszesen fesztelen játékát, széles gesztusokkal, blazírt arccal vagy épp túlzó grimaszokkal. Bartha Bendegúz pedig afféle bonvivánként jelenik meg, aki úgy viszi végig a rárótt szerep komolyságát, hogy közben a nem teljesen normális kompánia része tud maradni. Ugyanazzal a meggyőző fajsúllyal és lendülettel eleveníti meg a játszó és az eljátszott katona alakját is, előbbit egy kis csibészséggel bolondítva, utóbbit némi melankóliával nyomatékosítva.

Gardenö Klaudia rendezése egy jól komponált, magával ragadóan szellemes őrület, amit az alkotók itt egy másikfajta, sokkal kevésbé szórakoztató őrülettel olvasnak össze. Az előadás nem moralizál és nem is aktualizál, és a maga csavart módján, harctéri katonák eszement színjátékát imitálva, annyi minden más mellett egy kicsit talán azt is üzeni: játsszál, ne háborúzz!

A katona története

Alekszandr Nyikolajevics Afanaszjev és Charles-Ferdinand Ramuz nyomán készült. Zene: Igor Stravinsky. Szövegkönyv: Hársing Hilda. Látványtervező: Gadus Erika. Bábtervező: Palya Dávid Gábor. Animáció: Sánta Balázs. Fény: Szabon Balázs. Produkciós asszisztens: Markó Judit. Rendezőasszisztens: Bíró Glória. Koreográfus: Widder Kristóf. Rendező: Gardenö Klaudia.

Szereplők: Mácsai Pál, Bartha Bendegúz, Hevesi László, Hrisztov Toma, Lestyán Attila, L Nagy Attila. Zenekar: Budapest Sound Collective (Bíró Ágnes, Fejérvári Zsolt, Szűcs Péter, Bettermann Jákob, Póti Tamás, Sztán Attila, Maros Ádám). Karmester: Dubóczky Gergely.

Trafó – Kortárs Művészetek Háza, 2023. április 15.