Kamarafeszt 2023 – A Zentai Magyar Kamaraszínház és a Novem Színházi Szervezet showcase fesztiválja /

Kiszámíthatatlan irracionális erők, tündérek irányítják, kezelik szeszélyesen az emberek sorsát.

Kevés információ áll rendelkezésünkre, hogy mi is történt az elmúlt hónapokban Zentán (a Zentai Magyar Kamaraszínház honlapján például semmilyen friss hír nem olvasható), az viszont tény, hogy a nem régóta regnáló színházigazgató, Dévai Zoltán és az új művészeti vezető, dr. Mezei Kinga június második hetére kicsi, de ütős színházi fesztivált szervezett. Nem lehetett ellenállni a meghívásnak, amely – a pontosság kedvéért – így kezdődött: A Zentai Magyar Kamaraszínház és partnerszervezete, a Novem Színházi Szervezet megtartja első showcase fesztiválját…

Az első showcase fesztivál első előadása az Élőhomok volt, melynek alcíme: „Képek Tolnai Ottó és Petrik Pál motívumai alapján”. Mezei Kingától már láthattam nem egy irodalmiadaptáció-rendezést, legutóbb Temesváron, a TESZT-en a Pilinszky János ihlette Éjidőt a magyarkanizsai Regionális Kreatív Műhely előadásában (lásd korábbi cikkünket:itt), és régebben a zentaiakkal például az Estiket. Stílusukban, színházfelfogásukban, vajdasági gyökereikben ezek az előadások egymás közeli rokonai. Mezei életművéből itt még számos egyéb alkotás is említhető volna, de ez a három példa is meggyőzően prezentálja: ezen a „terepen” nagyon otthon van a rendező, mindig figyelemre méltó bemutatóval jelentkezik. Megkockáztatom: bár mindegyiket kedvelem, de az általam látottak közül szerintem az Élőhomok a legjobb. Bár ez olyan irodalmi adaptáció, mely verbálisan felmondott szépirodalmat nem, vagy csak alig (a legvégén) tartalmaz, de talán éppen ezért (is), vagyis a nem verbális, absztrakt megjelenítés okán, nagyon jó. A előadáson egy szálon futó cselekmény nem követhető, de több szálon zajló történések igen, melyeket Tolnai Ottó költészete és Petrik Pál festészete inspirált. Meg is elevenedik Tolnai költői és Petrik látványvilága, össze is illenek rendesen, jó a párosítás.

Élőhomok / A fotó forrása a Zentai Magyar Kamaraszínház fb-oldala

Ha színházban jelenik meg Tolnai Ottó költői világa, nekem elsőre a Nagy József (Josef Nadj) rendezte Wilhelm-dalok című előadás ugrik be, amelynek költői alapját a világhírű mozgásművész-koreográfus ihlette és készíttette el Tolnaival, így jött létre, eleve szimbiózisban versciklus és komplex, összművészeti kortárstánc-előadás. Mezei kicsit sem akarja Nagyot utánozni, az ő színháza (és ízlése) másmilyen, de érdekes módon, a két előadás ordítóan egy tőről fakad. Ehhez alapot logikusan ezúttal Tolnai és a világlátásban vele adekvát Petrik szolgáltat. Az előadáson a falu furcsa figurái és azok még furcsább tettei – a lehető legfurcsább módon – elkerülhetetlenül, sőt, kivédhetetlenül mindig egyfajta művészeti alkotássá állnak össze. Mondhatni: arrafelé olyan emberek élnek, hogy bármihez nyúlnak, művészet lesz belőle – de ez nem így van. Sokkal inkább arról van szó, hogy Tolnai és Petrik akárkivel akárhol találkozott, és azok akármit is csináltak, a költő és a festő mindig mindenhol, mindenben és mindenkiben a művészetet és a művészt látja, látta meg. Az Élőhomokkal most csatlakozott hozzájuk Mezei Kinga is, aki ezúttal is megmutatta, hogy ugyanezt a színpadon másfél órában is meg lehet csinálni. Csak úgy kell látni, úgy kell élni. Erre bizonyíték Nagy József teljes életműve is, belőle most a Mnémosyne jut eszembe, amelyben a képzőművész-performer-rendező a Magyarkanizsa felé vezető országúton elgázolt több száz béka lapos teteméből készített képkiállítást, és az annak terében felállított zárt játszóhelyen előadott egy performanszt is (a cím az emlékezés görög mitológiai istennőjére utal).  

A tipikus vajdasági összművészeti színpadi alkotásokat talán mindegyik esetben a közös (kollektív) emlékezés köti össze, és nagyon jó, hogy ezt a stílust nem akarják lépten-nyomon megújítani, hanem kortárs létére egyfajta tradícióként őrzik. Van ilyesmire Nyugat-Európában is példa. Egészen másmilyen, de nagyon hasonló a belga sokmozgásos, tárgyi eszközöket is játékosan mozgató „fizikai” látványszínház, amelynek világhírű és kevéssé ismert képviselői bizonyos időközönként vendégszerepelnek Magyarországon. A teljesség igénye nélkül néhány, a közelmúltban nálunk járt együttes: Peeping Tom, Compagnie Focus, Compagnie Chaliwaté, korábban a Les Ballets C de la B, a részben francia Baro d'evel. A vajdasági kortárs kultúra érdekességben, emberi tényezőben, tehetségben az előbbiekkel azonos szinten áll, anyagi források tekintetében viszont mintha más földrészen létezne.

Fotó: Szerda Zsófi

Van olyan is, amit a nyugatiak tudnak jobban. Például Yasmina Reza-, Kai Hensel-, Matei Vișniec- vagy Patrick Süskind-darabokat játszani (ez persze általánosítva egyáltalán nem igaz). Vitathatatlan, hogy a sokszínűség követelménye és a közönségigények miatt Zentán is kell játszani kortárs nyugati szerzők darabjait, de azok sikeres színrevitele másfajta színházfelfogást igényel. Tulajdonképpen annyifélét, ahány szerző felmerül.

Yasmina Reza Művészet című világsikert befutott darabja Zentán annyiban „ügyes folytatása” az Élőhomoknak, hogy a cselekmény fókuszában itt is egy kép („festmény”) áll, ráadásul (direkt vagy indirekt módon, az most teljesen mindegy) ugyanaz a művészetfilozófiai kérdés merül fel mindkét előadáson, hogy tudniillik mitől lesz művészeti alkotás egy kép (festmény, tárgy stb.). Nem csoda hát, hogy Mezei Kinga szívesen vállalkozott az előbbi megrendezésére is. De a Művészettel nem bánt (nyilván nem is bánhatott volna) szabadon, nem helyezte azt vajdasági környezetbe, mint például Pilinszky költészetét az Éjidőben. Mit lehet akkor kezdeni a darabbal? Meg kell rendezni világsikert befutott előadásként, annak minden erényével. Konkurálni kell világhírű rendezőkkel és színészekkel (mert eleve lejjebb adni nem szabad) – ráadásul az ő színházi nyelvükön.

A nyugati társadalmakban termett sikeres darabok nem teljesen csereszabatosak a kelet-európai régiókban, még a mély gondolatokat is megfogalmazó, szórakoztató abszurd-groteszkek sem. A Zentai Magyar Kamaraszínház felkészült és jól képzett színészei kelet-európai módon játsszák és élik meg Reza Művészetét, egyfajta állandó, poroszutas, tragikus súlycipeléssel adják elő, teljesen nélkülözve a könnyed, parfümszagú franciás dekadenciát. A franciák is képesek gondolkodással mélyre hatolni, de a színpadon általában elegánsan esnek egymásnak, és egy vállrándítással, néhány jól megpergetett „r” hang kíséretében lazán átlépnek a sorskérdéseiken. Nem úgy mi! A Művészet három barátja a zentai előadáson már kb. tíz perc elteltével kivörösödött arccal, indulatosan üvölt egymással, és a sokat látott néző aggódni kezd: lehet ezt még majd fokozni?

Fotó: Szerda Zsófi

Kicsit hasonló a helyzet a szintén Mezei rendezte Klamm háborújában is. A tipikus német lelkialkat másmilyen, mint a francia, ráadásul Kai Hensel nem elviccelendő témát (és történetet) vitt színpadra, hanem igencsak tragikust, amely persze rendszeresen átmegy tragikomikusba, és onnan vissza. A monodrámában László Sándor hiteles, jól játszik, de szintén hamar válik fokozhatatlanul harsánnyá, a vége felé már erősen külsőséges eszközökhöz is nyúlnia kell, hogy szinten tarthassa a növekvő felfokozottságot. Pedig például az érettségire nem engedett tanuló tragédiája felszínre kerülhetne fokozatosabban, csöndesebb titokzatossággal is.

A második nap estéjén, amikor megnézhettük Matei Vișniec A pandamedvék története, amiként az a szaxofonos meséli el, akinek egyik barátnője Frankfurtban lakik című kétszereplős, néha egzisztencialista magánydrámává szélesülő, skizo-gyanús motívumokkal felturbózott, amúgy tényleg szórakoztató groteszkjét, magamban már akkor azt gondoltam: a Kamaraszínház új vezetőinek legnehezebb dolga az lesz, hogy a vajdasági tradícióik megtartása mellett hogyan találják meg a saját arcukat, hangjukat, stílusukat a kötelező magyar és külföldi kortárs felhozatalban is. Vișniec darabját Dévai Zoltán színész-igazgató rendezte meg, és bár az igyekvő, ügyes színészek sok-sok kellemes és tanulságos percet szereznek benne a publikumnak, az előadás eléggé hullámzó képet mutat. Van, amikor percekre leül, olyankor mintha nem működnének az előbb még bevált színészi eszközök, és a tempó meg indokolatlanul lelassulna. Élesebben elválhatnának a reális színpadi szituációk az irrealitással incselkedő felütésektől. Csoda magától nem születik meg sohasem a színpadon, azt tudatosan meg kell teremteni. Mint ahogy meg kell tanulni európai sikerdarabot is jól játszani, ugyanúgy, ahogy más játékstílusokat is, például Mezei Kinga lírai színházáét, vagy – csak egy példa erejéig hozom fel – Urbán András provokatív színházáét. De mutatkozik más (szintén nem könnyű) út is: mindent a már kialakult saját játékmódba, színházi stílusba kell integrálni, persze átmentve a darab eredeti szellemiségét.

Fotó: Szerda Zsófi

Valami ilyesmi történik Patrick Süskind A nagybőgő című monodrámájában, csak a „saját játékmódba integrálás” helyett pontosabb, ha egyéni játékmódba integrálásról beszélünk. A darabot ugyanis ugyanazon személy játssza és rendezte: Nešić Máté. Ez szerencsés egybeesés lehet, ha mindkét tevékenységhez megvan a kellő tehetség, felkészültség és szaktudás (esetünkben megvan). Nešić egyszerre rendezőként és színészként nagyon jól érzi, a fokozás módját és lehetőségeit, többször csúcsra járatja az érzelmi kitöréseit, de mindig figyel rá, hogy legyen hová visszavonulnia, ahol egy újabb dobbantót találva, újabb építkezésbe kezdhet. Az előadás szerkezete így, körkörösen halad felfelé azért, hogy a vége tényleg nagyot szóljon. A négy, kevésszereplős külföldi darab előadása közül nekem egyértelműen A nagybőgő tetszett a legjobban, ez a legkompaktabb, legjobban megkomponált alkotás. De megkockáztatom: a sikerben erősen közrejátszik az is, hogy – legalábbis szerintem – ez van a legjobban megírva. Süskind jól ismerheti a szimfonikus zenekarok belső hierarchiáját, mert abban valóban, valamennyi földrészen a nagybőgősök állnak a sor végén. Jó írói választás ennek a furcsa helyzetnek a megragadása: a jó nagyzenekarok tagjai általában mindannyian kitűnően képzett, egymással egyenrangú művészek, egy nagybőgőst mégis egy világ választja el az első hegedűstől vagy akár az első csellóstól. Az író nagyon ügyesen bontogatja, adagolja, teljesíti ki a fő üzenetet: a legtöbb jóravaló, képzett, tehetséges ember tulajdonképpen egész életében nagybőgős, mert nagyon jók között csak igazán keveseknek adatik meg legjobbnak lenni. Végig együtt érzünk, együtt rezdülünk a nagybőgőssel, mert tudjuk, úgy érezzük, a helyzete a miénk, a története rólunk szól.

A fesztivál leglátványosabb kísérlete, legimpozánsabb előadása a végére maradt. A Mezei Kinga rendezte Sok hűhó semmiért tulajdonképpen arra a kérdésre próbál meg válaszolni, amelyet a kisebb kamaradarabok kapcsán is már megfogalmaztam: hogyan lehet saját arcra, stílusra találni a nem vajdasági témájú-gyökerű darabok színre vitelében? A rendező ezúttal nem külföldi kortárs, hanem angol klasszikus szerzőt választott: William Shakespeare-t.

Sok hűhó semmiért / Fotó: Herédi Krisztián, Szabó Endre

Mezei Kinga Sok hűhója erős, ütős, jól kitalált, működő, szellemes előadás. Bennem egy tisztázatlan kérdés merül fel vele kapcsolatban, és ez rámutat az alapkoncepció egyfajta megoldatlanságára, zsákutcájára. Szerintem Shakespeare e darabjában (is) kiszámíthatatlan irracionális erők, tündérek irányítják, kezelik szeszélyesen az emberek sorsát – ám Mezei rendezésében mintha az emberek (a saját logikájuk, motiváltságuk alapján) irányítanák a sorsukat. Az előbbiben bármi megtörténhet (mint a Szentivánéji álomban a tündérektől hemzsegő éjjeli erdőben), az utóbbiban meg csak hiteles, logikus, emberi reakciók mozgathatnák az eseményeket. A kettő különbségét eltérő színészi játékmóddal lehet magától értetődően megfogalmazni. Az általam látott legtöbb Sok hűhóban (és Szentivánéjiben) az élet hihetetlen fordulatait, érthetetlen történéseit költőien, mintegy rácsodálkozva a kiismerhetetlen élet által produkált mesés csodákra, adták elő – így az ember nem akad fenn egyetlen nem várt fordulaton sem.

Mezei Kinga mintha realisztikus történetként fogná fel a cselekményt, az első részben igyekszik kiélezni, felturbózni a poénokat, harsányan akar nevettetni, a második részben meg felkavaró rémdrámaként játszatja el a hűtlenséggel rágalmazást és annak következményeit. E felfogás tarthatatlansága igazán élesen akkor derül ki, amikor Leonato, a megrágalmazott lány apja (már tudván, hogy a lánya ártatlan) azt a büntetést szabja ki a házassági ígéretét be nem tartó, ezért közvetetten a lány (állítólagos) halálát okozó Claudióra, hogy éjjel el kell siratnia a halott lányt, reggel meg el kell vennie annak hasonmás unokahúgát, akivel szintén jár majd a hatalmas örökség is. És Claudio mindezt elhiszi, nem gyanakszik, hanem megtörten elfogadja a „büntetést”. A számító emberi valóságban ekkora hülyeség nem történhet meg. Csak akkor és úgy, hogyha szeszélyes tündérek irányítják a világot. Ez utóbbit Shakespeare a Szentivánéjibe bele is írta, a három-négy évvel később készült Sok hűhóban ez ugyan nincs szájba rágva, de egyértelmű, hogy ez a vígjáték is ugyanabban a költőiséggel mélyen átszőtt Shakespeare-i világban játszódik (máshogy értelmezhetetlen a történet).

Eme ellentmondás ellenére nagyon élvezhető az előadás, a színészek kirobbanó játékkedvvel nagyot alakítanak benne, remek Ondraschek Péter játéktere és mesés, kivattázott (gyermekiálom-)díszlete. Csak a költészet hiányzik az előadásból, ezúttal éppen az a rendező nem igényelte a jelenlétét, aki költői életművekhez sorozatban kitűnő színpadi víziókat teremt (ebből is látszik: szeszélyes tündérek irányítják a világot).

Mindent egybevetve, a fesztivál összképe azt mutatja, hogy e fenti, zárójeles tündérlények Zentán hosszú távra terveznek, letelepedni készülnek. És akkor már majd nem lehet kihagyni egyetlen előadásból sem őket.

Kamarafeszt 2023, Zenta, 2023. június 8-10.