Philipp István - Bárány Ferenc: A vérszipoly -

Az előadás központi kérdése az, hogyan viszonyul az anyaghoz a rendező a koncepciójával, és legfőbbképpen a színészek a játékukkal.

Bevallom, korábban nem ismertem A vérszipoly című zenés „rímdrámát”, pedig a múlt század nyolcvanas éveiben Puskás Tamás, a mostani, Centrál színházi bemutató rendezője az Egyetemi Színpadon és a Pinceszínházban is megrendezte. Sőt: 2012-ben a Thália Színházban színre vitte Ficzere Béla is, két évvel később pedig a Hadart Művészeti Társulás tűzte műsorára.

Tompos Kátya / Fotók: Horvát Judit

A darab írójáról, Philipp Istvánról az Interneten jószerivel annyi adat gyűjthető össze, hogy méltán nevezhető a rímhányó Romhányi tanítványának (Romhányi Józsefre idén a 100. születésnapja alkalmából emlékezünk), és hogy egyetemi társa volt Bárány Ferenc, aki a zenét komponálta az opushoz.

Nehéz komolyan gondolni, hogy a rímhányó-tanítványnak egy remekműve hányódna elfeledés és újrafelfedezés között ide-oda már lassan négy évtizede, méltatlanul… Nincs is eredeti, zseniális színdarabról szó. De azok az intenzíven előtörő, nem ritkán direkt kínrímek olajozottan illeszkednek egymáshoz és a közlés tartalmához, lendületesen lökik előre a cselekményt, sőt, gyakran betalálnak a karakterekbe, keltik a hangulatot, viccesen fokozzák az eleve nem komolyan vehető drámaiságot.

Még jó, hogy viccesen, hiszen nem is borzongani akarunk. Az előadás központi kérdése ugyanis az, hogyan viszonyul az anyaghoz a rendező a koncepciójával, és legfőbbképpen a színészek a játékukkal. Ha a bohózatokból régóta ismert fél hülye (vagy inkább teljesen az), ügyefogyott arisztokraták hülyeségét a klisés jellemzőik megmutatásával komolyan akarják a mában hülyeségnek ábrázolni, akkor a kicsit is igényes néző hamar elszontyolodik: ne már! Ez ugyanolyan nevetséges volna, mintha az ügyeskedve szájba helyezett műanyag fogakkal és a hozzá vágott rémisztő ábrázattal valóban ijesztgetni akarnák a publikumot. Egy vámpírparódia színrevitele sem kifejezetten aktuális manapság, hiszen ahogy megijedni sem lehet tőlük, röhögni is elég nehéz már a szokványos vérszipoly-gesztusokon és -történeteken.

Cserna Antal és Ódor Kristóf

Élvezetes csak akkor lehet a produkció, ha kialakul benne az a fajta távolságtartás az anyagtól, amely révén se nem veszem komolyan, se nem tartom viccesnek a látottakat, hanem valamiért kíváncsi leszek rá, mi a csudát akarnak kihozni belőle. Ha egy öreg vagy fiatal grófot alakító színész mindenáron és direkt akar olyan hülye lenni, mint egy nagyon hülye öreg vagy fiatal gróf lehetett anno, akkor már néhány gesztus után azt gondolom, hogy ezen kívül mást nem is akarnak (vagy nem is tudnak akarni). Ugyanúgy hidegen hagy egy nagyon banyaszerűen viselkedő banya. A vérszipoly figuráinak, és velük az általuk képviselt jelenség-együttesnek a mélységes mély idiotizmusát csak mélységes mélyről előbányászott, elmélyült alakítással lehet megjeleníteni, felszínes rutinmegoldásokkal kár is kísérletezni. Ugyanis nézőként nem izgulok fel a mégoly felnagyított szokványos vámpírosditól sem, viszont remekül szórakozok (izgulok és drukkolok) azon, hogy vajon a színész mit tud kihozni a helyzetből, milyen egyéni, akár apró kis aberrációt, úgy még sosem látott marháskodást tud hozzátenni a kliséalapokhoz.

Básti Juli

Nehéz elméletben kiokoskodni, hogyan lehet mindezt megcsinálni. Viszont rögtön meg lehet érteni mindent, ha megnézzük Tompos Kátya játékát. Persze nagyon szépen és jó minőségben énekel is, megbízhatóan le is csapja a várható poénokat, magától értetődő finom könnyedséggel rá is pakol egy-egy lapáttal ott, ahol kell, de mindemellett alakításának lényege az, hogy egy szerethető lényben elénk teszi az általánossá növő, elvonttá emelkedő idiotizmus abszurditását úgy, hogy közben folyamatosan, cinkosan – persze képletesen értve – összeröhög velünk. Egy rendezői alapötlet ezt jól szolgálja: a szereplők végig a középről vevő kamerának játszanak és beszélnek – röhejesen és direkt módon, éppen ezért tökéletesen adekvátan. Az előadást Tompos Kátya annyira viszi, hogy valamennyi játszótársa – mintha nem tudna ellene mit tenni – a közös jelenetekben a bűvkörébe érve felnő hozzá, átveszi tőle a szerepfelfogást és helyenként a játékminőséget. Tulajdonképpen művészileg kiszipolyozzák, és erőre kapnak tőle, mint vámpír a vértől. De Tomposnak ez láthatóan jólesik – nekünk is, mert remekül szórakozunk rajta.    

A vérszipoly

Írta: Philipp István. Zenéjét szerezte: Bárány Ferenc. Rendezte: Puskás Tamás.

Zenei vezető: Nagy Szabolcs. Koreográfus: Vida Gábor. Jelmez: Szakács Györgyi. Díszlet: Puskás Tamás. Főcímzene: Puskás Dávid. Ügyelő: Kele Gábor. Vezető operatőr: Aszalós Botond. Operatőr: Virág Péter. Colorist: Merényi Zsazsa. Vágó: Mészáros Lilla. Hangmérnök: Vigh Tamás. Rendezőasszisztens és súgó: Kántor Nóra.

Szereplők: Básti Juli, Cserna Antal, Fehér Tibor, Ódor Kristóf, Tompos Kátya, Vári-Kovács Péter.

Centrál Színház, online bemutató, 2021. március 6.