Szilágyi Ágotával Kutszegi Csaba beszélgetett

„Nagyon szerettem azt a bátorságot, cinizmust, punkos őrületet, és közben olyan ügyek mögé álltunk be, amelyeket teljes mellszélességgel vállalni tudtam.”

Azért kértem interjút Szilágyi Ágotától, mert érdekel a sorsa. Szerintem különleges tehetségű, nagyon erős, mindenben jó színésznő. Több mint egy éve láttam utoljára játszani, a Bethlen Téri Színházban: a Blaskó Bori rendezte Grane című Peer Gynt-képzelgésekben remekelt. De a beszélgetésünknek más apropója is van. Nemsokára, február 17-19-ig a Bethlenben a Vendégváró Fesztiválon három estén a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház társulata lép fel. Ágotát, aki nem egy Urbán András-rendezésben játszott, a vajdasági rendező szenzációs, lehengerlő színházáról is kérdezem.

 

Hogy vagy, Ágota? Rég találkoztunk…

Szilágyi Ágota / Fotó: Bezzeg PhotographyMost éppen kitűnően. Ha két évvel ezelőtt kérdezed, valószínűleg nem ezt a választ kapod. Miután 2019-ben eljöttem a Maladype Színháztól, nem volt egyértelmű, hogyan tovább? Addig, ha azt éreztem, hogy változásra van szükségem, tudtam, mi legyen a következő lépés, és általában be is jött. Akkor ott, először, nem. Dolgoztam egyet a Fortéval, játszottam Blaskó Bori előadásaiban, aztán a COVID-nak köszönhetően jó ideig nem voltak, nem is lehettek színházi munkáim. Kávéházban pincérkedtem, saját, online színházi projekten dolgoztam (Nagy Natáliával Az emberi hang kamaraoperán). Próbáltam talpon maradni anyagilag és lelkileg. Aztán amikor végre újra megnyílt a világ, a várva várt színházi munkák helyett légüres térben találtam magam. Azzal magyaráztam, hogy ez most mindenkinek nehéz, nekem meg, aki nem Pesten, hanem Marosvásárhelyen végeztem, és nem alakultak ki kapcsolataim, nem kerültem be olyan körökbe, amelyek úgy viszik az embert, nekem kétszeresen az. Hogy ezzel mennyire csaptam be magam, azt nyilván sohasem fogom megtudni. Volt egy pont, amikor már annyira rossz volt a helyzet, hogy leültem, és arra kértem a fennvalót, hogy mutassa meg, mi az utam: ne azt, amit én szeretnék, hanem azt, hogy mi a dolgom itt. Nem akartam keserűen bevágni magam mögött az ajtót, hogy lám a színháznak nincs szüksége rám. Azt szerettem volna, hogy csendben múljon el belőlem azáltal, hogy kapok egy új irányt.

Elég szokatlan módon nem színházi társalgóban vagy színház közeli kávéházban beszélgetünk…

Igen, mert úgy a COVID közepén elhatároztam, hogy jelentkezem a Semmelweis Egyetem Egészségtudományi karára. Most annak az épületében vagyunk. Gyógytornásznak tanulok, és éppen kórtan vizsgára készülök. Ahhoz, hogy bejussak erre a szakra, emelt szintű érettségit kellett tennem angolból. De sikerült, és arra gondoltam, hogy tessék, itt a jel: a színház és én most szépen elbúcsúzunk egymástól. Amikor mindezt elvégeztem magamban, és beiratkoztam az egyetemre, elkezdtek szerepekre hívni – a Nemzeti Színházba. Először csak beugrásokra, aztán kaptam saját feladatokat is, most négy-öt előadásban játszom ott. És fellépek független produkciókban is.

A Nemzetibe a Bethlen színházi Grane bemutatója előtt, vagy utána kezdtek hívni?

Érzékenyen rátapintottál a lényegre. Blaskó Bori rendezte az előadást, amely a Peer Gyntből készült, és hárman játsszuk, Bori édesapja, Blaskó Péter, Bori öccse, Bence és én. Sokan eljöttek a Nemzetiből megnézni, és a meghívásokat utána kaptam.

Az egy nagyon jól sikerült, minden összetevőjében remek előadás, Blaskó Péter és a te színészi teljesítményed kiemelkedően jó benne. Foglalkoztunk is vele a lapunkon, ráadásul kicsit rendhagyó módon. (A cikk itt olvasható.) Nemrég premiered volt a Nemzetiben…

Szilágyi Ágota / Fotó: Bezzeg PhotographyIgen, A kaukázusi krétakört három hete mutattuk be, Avtandil Varszimasvili grúz rendező vitte színpadra. Ezen kívül most újra játsszuk a 6szín Teátrumban nyáron bemutatott Az apostolt, amit Szilágyi Bálint rendezett, és ami különösen fontos munka volt számomra: hárman mondjuk el jó két óra alatt Petőfi költeményét, Szamosi Zsófival és Stork Natasával. Ezen kívül volt még egy autizmusról szóló előadásom a Trafóban (Ha megtapsolom a harangot), amit Fodor Orsiékkal csináltunk.

Az első kérdésemre határozottan rávágtad: éppen kitűnően. A COVID-mélyponthoz képest nyilván sokkal jobb a helyzeted, de elég neked ennyi munka, amennyi most van? Rólad úgy tudni, hogy nagy a teherbíró-képességed, és szinte kimeríthetetlenek az energiáid…

Az egyetemet nappali szakon végzem, mert – érthető okokból – gyógytornász nem tanulhat levelezőn. Már másodéves vagyok, és annyi a feladat, hogy a most futó előadásaimmal együtt ez teljesen kitölti az életem, nem is könnyű az egyeztetés. Lassabban veszem az akadályokat, mint az osztálytársaim, mert életemben először megengedem magamnak azt a luxust, hogy valamivel a saját tempómban haladjak. Sokat köszönhetek ennek az egyetemnek, fantasztikus tanáraim vannak. Amíg tudom, és amíg a színházi munkáim engedik, csinálom. Az igazság az, hogy eddig nem szívesen beszéltem erről a párhuzamos életemről, mert féltem, hogy azt fogják gondolni, színészként már nem vagyok elérhető. Most mégis jól esik ezt megosztanom veled, mert igazából nagyon, nagyon büszke vagyok erre. Jó hely, és szeretek itt lenni.

Büszke is lehetsz rá. Manapság nehéz idők járnak a színházra és a színészekre, főleg a függetlenekre. A COVID lecsengése után sok fiatal színész és rendező a takarításból meg az ételhordásból próbál visszatérni a színházba. És ebben az igyekezetben, ahogy említettük korábban, nagyon fontosak a kapcsolatok. Én azt tapasztalom, hogy a kőszínházi struktúrában a szekértáborokat érdekhálózat fűzi össze, egyfajta klientúra-rendszer működik: ha te meghívsz engem vagy az emberemet, majd én is visszahívlak téged…

Tudod, én két éve arra számítottam, hogy ha felmegyek a színpadra, és jól játszom, az egy belépő- vagy legalábbis egy névjegykártya, ami megnyit előttem utakat, és bekerülök olyan előadásokba, amelyek majd újabb utakat nyitnak meg. És azt láttam, hogy ez mintha nem így működne…

Ez egyáltalán nem így működik.

Mostanában, mondjuk, éppen volt néhány jó élményem is, pont a Nemzetivel kapcsolatban, de a tendencia talán nem ez. Rosszabb pillanataimban eljutottam ahhoz a nagyon „vékony jégen álló” végkövetkeztetéshez, hogy ezek szerint nem jó, és nem kell, amit csinálok. Nem tudom, hogy szabad-e ilyet interjúban mondani…

Nem tudom, hogy mit szabad vagy mit nem szabad mondani egy interjúban, de amit most hallok tőled, az nekem igencsak szívbe markoló. Az a legborzasztóbb benne, hogy azt gondolod, te nem vagy elég jó, miközben marhára nem erről van szó. Nekem nyugodtan elhiheted! Én láttalak a Bethlenben a Granéban és például jó pár éve egy debreceni DESZKA-n az Urbán András rendezte Neoplantában is – nos, az a színész, aki ez utóbbiban bármelyik női szerepet olyan jelenléttel és intenzitással csinálja meg, mint te, az mindent tud a színpadról. Hogy kerültél Temesvárról Újvidékre?

Újvidéki Színház: Neoplanta / A fotó forrása az Újvidéki Színház honlapja

Kedves, hogy ezt mondod, de azért ne túlozzunk! Temesváron, még nagyon a pályám elején láttam először Urbán András társulatát. Már nem emlékszem, hogy fesztivál volt-e, vagy egy kisebb vendégszereplés, de valami olyat mutattak, amit én addig soha életemben nem láttam.

Melyik darabjukat vitték?

Az Urbi et Orbit. Ez, ugye, egy Pilinszky-dráma, de szerintem – lehet, hogy az Andris ezért majd nyakon vág – semmi köze nem volt Pilinszkyhez. Urbán Andrásról tudni lehet, hogy sokszor – szerbül így mondják – „szerzői előadásokat” (autorski projekat) csinál. Nagyon jó fogódzkodó neki a szöveg, de azt eldobva, megcsinálja a saját őrületét. Otthon, a mi erdélyi színházi kultúránktól az általa képviselt stílus idegen volt, vagy legalábbis én akkor nagyon szokatlannak éreztem. De az is látszott, hogy hat a nézőkre: imádták vagy felháborodtak, de soha nem maradtak közömbösek. Meglepő volt, szexi, provokatív, mellbe vágó, kritikus gondolkodásra nevelt. Huszonéves fiatalok játszottak benne, akik akkor kerültek ki az egyetemről. Iszonyatos hittel és energiákkal dolgoztak, mindent megcsináltak az Andrisnak. Úgy is hívtuk őket viccesen, hogy „na, jönnek a szektások”, de persze azért, mert titokban irigyeltük ezt a megszállottságot és összetartozást.

Láttam néhány Urbi et Orbi-előadást, azokban két pápa, egy kardinális meg egy apáca szerepel általában, és a szexi jelző még egyikről sem jutott eszembe…

András rendezésében két lány és két fiú játszott, és igen, ez a szó is beugrik, ha az előadásaira gondolok. Nála a test gyakran megmutatkozik, a szexus meg egyenesen alapköve az előadásainak.

Kosztolányi Dezső Színház: Urbi et Orbi / A fotó forrása a Kosztolányi Dezső Színház honlapja

Volt szerencsém látni nem egy Urbán-rendezést, megerősíthetem, amit mondasz. Temesvárról Újvidékre szerződtél…

Igen, az Újvidéki Színház tagja voltam négy évig. László Sándor akkori igazgató hívott oda, akinek sokat köszönhetek. Úgy emlékszem, 2012-ben mint a villám terjedt el a társulatban, hogy Urbán András jön hozzánk rendezni. Akkor már több előadását láttam én is. Nagy dolog volt, hogy jön. Nagyon vártuk, és nagyon izgultunk. A Marat the Sade-ot rendezte. Megérkezett, és egy hónapon keresztül csak az asztalnál ültünk, olyan témákról beszélgetve, amelyek hol szorosan, hol lazábban kapcsolódtak a készülő előadáshoz. Élveztük, mert új volt, sokat tanultunk belőle vitakultúráról, történelemről, társadalmi kérdésekről, politikáról, kritikus gondolkodásról, de ahogy teltek a hetek, egyre gyakrabban pislogtunk egymásra értetlenül, hogy mégis hogy lesz ebből előadás? Hallottunk mi erről a munkamódszerről a kosztolányis színeszektől, de nem gondoltuk, hogy velünk is ez lesz. Persze az utolsó két hétben minden elkészült időre, mert mindig minden elkészül időre.

Ez volt az első munkád vele?

Igen, utána jött a Neoplanta. Ez Újvidék latin neve. Pressburger Csaba (vajdasági újságíró) fogalmazta meg akkor nagyon jól egy kritikában… Itt van, hamar meg tudom keresni: „Határterület, amelyen a történelem, ha zajlik, rendre átmasíroz. A multikulturalizmus paradicsoma és pokla – az idillikus nemzetek közötti viszonyok láttatásának álságos volta, de egyúttal a nemzeti gettósodás büszke elutasítása.” Azért idéztem, mert nagyon pontosan fogalmaz, én nem tudnám ilyen jól… Az előadás nagyon sikeres lett, egy csomó díjat is nyertünk vele, képzeld, azóta is játsszák.

Az Úr nevében / A fotó forrása a Kosztolányi Dezső Színház honlapja

A Neoplanta szerintem egy igazi, Urbán András színházának szinte összes jellemzőjét felmutató előadás, megvan benne minden, amit korábban felsoroltál, provokatív, lehengerlő, szexi, testről és szexusról szóló, borzalmas és lírai. És mindezekben közéleti-politikai állásfoglalás is van, abszurd-groteszk kigúnyolása a rasszizmusnak, a mindenfajta buta, kirekesztő nacionalizmusnak, a magyarkodásnak. Az Urbán-előadások általában – közvetlenül vagy közvetetten – felszólalnak mindenfajta erőszak, intolerancia ellen. A februárban majd a Bethlenben látható három előadás egyikét sem láttam, de az előzetes információim alapján azt gondolom, hogy Az Úr nevében című egy ilyen tipikus, székbe szögező Urbán-őrület lesz. Közben meglep, hogy egy öt-hat éve adott interjújában Urbán András azt állította, hogy a legfőbb célja „az ízig-vérig színházi szórakozás, a szó legkomolyabb értelmében”. És hogy amit csinál, az „nem politikai aktivizmus, nem társadalmi-szociológiai elkötelezettség”. Ehhez aztán hozzáfűzi: „ugyanakkor persze rendelkezik ilyen jellegű előjellel is”. Ti hogy éltétek meg ezt belül? Leginkább szórakoztatni akartátok a közönséget, vagy fontosabb volt, hogy azonosuljatok az üzenettel?

A kérdés, ugye, hogy kinek mit jelent a szórakoztatás? Viccet félretéve, Urbán előadásain tényleg sokat lehet nevetni. Én azt hiszem, hogy ő olyan előadásokat csinál, amelyeken legalábbis ő (de valójában nem csak ő) egészen biztosan jól szórakozik. És amit csinál, az természetesen nagyon is rendelkezik azokkal a bizonyos előjelekkel. Mi színészek pedig mindent akarunk: szórakoztatni is, meg azonosulni is.

Nem szeretem a címkézést, de mintha tényleg létező dolog lenne a „szerb színház”. Kokan Mladenović-rendezéseket is láttam, és elég sok a hasonlóság Urbán és közte…

Biztosan van olyan, hogy szerb színház. Ha például mikrofonokat látsz felállítva a színpad elején…

…és szexi csajok berohannak, és énekelnek, ordítanak, ahogy a torkukon kifér.

Amikor Isten hasba rúg / A fotó forrása a Kosztolányi Dezső Színház honlapja

Performatív színház. Kiállok a színpadra, nem formálok karaktert, nincs szerepfejlődés, kimondom, felmutatom, hogy én vagyok Suzanne – és én vagyok Suzanne… Én nagyon szerettem azt a bátorságot, cinizmust, punkos őrületet, és közben – legalábbis azokban az előadásokban, amelyekben én játszottam – olyan ügyek mögé álltunk be, amelyeket teljes mellszélességgel vállalni tudtam.

A már említett, Az Úr nevében című darab mellett a Kosztolányi Dezső Színház társulata még két előadást játszik februárban a Bethlenben. A Lovas Ildikó regénye alapján készült, Amikor Isten hasba rúg című előadás egy újabb Csáth Géza-téma, én már a szintén Lovas-szövegekből készült, szintén Csáthtal foglalkozó Spanyol menyasszonyról őrzött emlékeim alapján is azt gondolom, különleges csemege lesz. Mint ahogy A Föld fiára is (írója: Gunilla Boëthius) igen kíváncsi vagyok, annak egyik érdekessége, hogy Hegymegi Máté rendezi. Így azt is saját szemünkkel láthatjuk majd, hogy más rendező(-koreográfus) nyelvezetét hogy veszi be a csapat. Mert urbánul ők beszélnek a legjobban, az biztos.

Mert az András a saját csapatában nemcsak azt nézi, hogy mit akar látni a színpadon, hanem azt is, hogy kinek mi áll jó. Már ezért sem fordulhat elő, hogy a színészek ne azonosulnának a dolgukkal, vagy bármit is ledobnának magukról.

Miért jöttél el Újvidékről?

Magánéleti oka is volt. Sokszor egyedül éreztem magamat, nem mintha nem lettem volna jó társaságban, de nagyon messze volt a családom. Onnan hazautazni kész tortúra, tizenkét órás menet volt. És hívott a Balázs Zoli, aminek nem lehetett ellenállni.

A Föld fia / A fotó forrása a Kosztolányi Dezső Színház honlapja

A Maladypében is nagyszerű szerepek sorát játszottad el…

Balázs Zoltánnal még Temesváron találkoztam, és azonnal látszott, hogy tőle sokat tudnék tanulni. A Maladypében Zsótér Sándorral is dolgoztam. Tőlük, kettőjüktől tanultam a legtöbbet erről a szakmáról – és magamtól.

Azt, hogy Balázstól és Zsótértól mi mindent lehet tanulni, azt el tudja képzelni az ember. De azt fejtsd ki egy kicsit bővebben, hogy tanulhat az ember önmagától.

Szerintem az a legfontosabb, hogy megismerd magad. Tudnod kell, hogy mi áll jól neked, hogy a fizikumod, a hangod különböző körülmények között hogyan működik, milyen érzelmi tartalékokhoz tudsz nyúlni, hogyan tudod az energiádat beosztani, jól vagy rosszul hat-e rád az izgalom, ha rosszul, hogyan nyugtatod meg magad, kívülről befelé vagy belülről kifelé építkezel-e, hogyan kommunikálj, hogy megértesd magad, hogyan vigyázz magadra… Ez egy állandó munka. Nem csak akkor csinálod, amikor színházban vagy. Minden, amit a próbákon kívül teszel magadért, legyen az meditáció, jóga, önismeret vagy öt kör a stadion körül, azt mind a színészetedért teszed.

Ha egy földre szállt, csodatévő angyalka volnék, vagy patakból kiugrott aranyhalacska, és teljesíthetném bármilyen kívánságodat, mit kérnél? Egyetemi végzettséget, színházi szerződést, mindkettőt együtt (nem kell konkrét társulatokat megnevezni) vagy szerepeket… Mit szeretnél a leginkább?

Én elsősorban azt szeretném, hogy szeressem magam. És ez nem egy szentimentális vagy ezoterikus duma. A nehéz években arra jöttem rá, hogy ha nem szeretem magamat, kerülhetek bármilyen jónak tűnő helyzetbe, előbb-utóbb rossz lesz. Ezért akarom megtalálni önmagamban ezt a szeretetet. És persze hozzá az embereket, a magam falkáját, akik körülvesznek, szeretnek és támogatnak. Igen… És közben egy társulat tagja szeretnék lenni…

2023. január 22.

11. Vendégváró Fesztivál a Bethlenben

Szabadkáról érkezik a Kárpát-medence legizgalmasabb műhelyei közül a Vendégváró Fesztivál  idei vendége. A Kosztolányi Dezső Színház előadásait február 17. és február 19. között láthatják a budapesti nézők. 

A Vendégváró Fesztiválon minden évben egy-egy határon túli, magyar műhely mutatja be produkcióit a VII. kerületi teátrumban, ezzel a repertoárjuk keresztmetszetét tárva a budapesti közönség elé. A Bethlen Téri Színház ezúttal a szabadkai Kosztolányi Dezső Színházat hívta vendégül, akik tabudöntögető és progresszív legjobbjaikkal állnak a színpadra. 

„A Bethlen Téri Színház kiemelt célja, hogy a határon túli társulatok megmutathassák értékeiket, művészetüket a fővárosban. Hiszem, hogy így egy még szélesebb képet kaphatunk a magyar kultúráról, arról, hogy milyen kérdések foglalkoztatják a modern korban a mai embert. Megtiszteltetés, hogy egy határon innen és túl is elismert társulat, mint a Kosztolányi Dezső Színház elfogadta a meghívásunkat és két futó előadásuk mellett egy premierrel is készülnek, amit először itt láthat a budapesti közönség. Korábban is követtem a munkásságukat és bátran állíthatom, hogy az bátor, friss, innovatív, sőt, sokszor tabudöntögető” - mesélte dr. Váczi László, a Bethlen Téri Színház ügyvezető igazgatója. 

A Szerbiából érkező társulat előadásait három napon láthatja a közönség: 

Február 17, 19:00: Lovas Ildikó: Amikor Isten hasba rúg – Rendező: Urbán András

Február 18, 19:00: Az Úr nevében – Rendező: Urbán András

Február 19, 19:00: Gunilla Boëthius: A föld fia – Rendező: Hegymegi Máté

 Bővebb információ itt: Vendégváró Fesztivál