Kamarafeszt – Zentai Magyar Kamaraszínház – I. rész /

Ön- és nősorsrontó férfiakról szóló előadásból kettő is akadt az első két napon.

Hat éve, közvetlenül a Covid előtt a Zentai Magyar Kamaraszínház három előadással mutatkozott be Budapesten, a Bethlen Téri Színház Vendégváró Fesztiválján. Azóta nem csak a világ, a zentai színház is sokat változott. Vezetését Dévai Zoltán és Mezei Kinga vette át, az akkor éppen vizsgaelőadásukkal bemutatkozó színészekből, akikről a vendégszereplésükről szóló cikkemben írtam, a társulat stabil tagjai lettek. És a színház elindított egy saját fesztivált, amelynek idén már a negyedik kiadását láthatjuk. Ezen az előző évad előadásait mutatják be a szakmának és a közönségnek.

Első látásra (mert először járok Zentán) a város valami csehovi, melankolikus búcsúzás jelleget áraszt, és ennek csak kis részben a most éppen szokatlanul meleg, későnyári arcát mutató időjárás az oka a Fő téri park kiégett füvével, esőt régen látott virágágyásaival. Sokkal inkább a bezárt boltok, üres kirakatok, a romlásukban is egykori szépségüket mutató házak. A beszélgetésekben rendre visszatér az „innen mindenki elmegy” fordulat. De ha belép az ember a színház szépen felújított aulájába, rögtön megváltozik a hangulata, a szomszédos, pókhálók, elhagyott házak és szemét uralta Ősz utca helyett a pezsgő jelenbe lépünk. (Az igazság kedvéért tegyük hozzá: a színház még 2017-ben, a magyar állam támogatásával újult meg, ahogy több más határon túli magyar színház megújulását is támogatták a NER-korszakban.)  Ha pedig az előadásokat nézzük, óhatatlanul kísérteni kezd a kérdés: vajon elképzelhető lenne egy húszezres magyarországi kisvárosban egy ilyen progresszív, korántsem az otthoni vidéki színjátszás népszínházinak nevezett irányát követő színház?

Gyilkos etűdök / Dedovity Tomity Lea és Gusztony Endre / Fotók: papírlap

A négynapos fesztivál egy vizsgaelőadással indult. Dedovity Tomity Lea és Gusztony Endre, az Újvidéki Művészeti Akadémia végzősei Sárosi István Gyilkos etűdök című darabját választották. Bár tanáraik segítségével, de önállóan vitték színre, és a dramaturg feladatát is magukra vállalták. A választást indokolja, hogy a történet több karakter megformálására ad lehetőséget. Színészek játszanak benne nyomozókat, akik egy másik színészházaspár tragikus halálát nyomozzák, ezért a gyilkos és az áldozat életéből is láthatunk jeleneteket. A két fiatal színész, akiket a színház több előadásában is láthatunk, hiszen itt töltik gyakorlatukat, nagy ambícióval és odaadással birkózik a feladattal. Egy bűnjelekkel megjelölt nappaliban járják köreiket, folyamatosan átlépve egyik szerepből a másikra. A közel harmadára húzott szöveg azonban nem nyújt elég kapaszkodót ahhoz, hogy a színészenként három-három karakter kellően kidolgozottá, plasztikussá váljon, és még a színészi eszköztáruk sem elég gazdag ehhez. Így a nézőben – ha nem is az előadás során, mert ott az átlépések tiszták, követhetők – utólag egybemosódnak a szereplők. Inkább a történet marad meg benne, mint az azt alakító jellemek, emberi viszonyulások. Az azonban nem kérdés, hogy az előadás felkelti a kíváncsiságot a két színész és leendő pályafutásuk iránt. Remélhetően újabb hat év múlva éppen olyan beérett színészei lesznek a társulatnak, mint a hat évvel ezelőtti vizsgaelőadásban feltűnt Verebes Judit és Szilágyi Áron.   

Baal / Balázs Áron

Ön- és nősorsrontó férfiakról szóló előadásból kettő is akadt az első két napon. Bertolt Brecht Baal című drámáját Anca Bradu állította színpadra, Balázs Áron főszereplésével. Ondraschek Péter díszlete tág asszociációs mezőt kínál a nézőnek. A vázakra rögzített, könnyű anyaggal megteremtett szürkés-feketés labirintus nézhető anyaméhnek, a világba be- és onnan kivezető alagútnak, vagy éppen rengetegnek, amelyben könnyű eltévedni. Ebben a térben bolyong Baal, csalódást, keserűséget, botrányt vagy éppen tragédiát hagyva maga után. A Baal különböző életstációit megmutató jeleneteket is ez a tér és Mezei Szilárd zenéje köti össze, meg az előadás változatosságában is egységes, erős képi világa. Ezek közül a képek közül kettőt emelnék ki, az egyik az első felvonás végének vörösben úszó, meghökkentő jelmezekkel megerősített kabaréja, mely egyszerre konkrét hely és világmetafora. A másik jelenet éppen az ellenkezőjével, a letisztultságával, egyszerűségével és a színészi játék erejével hat: amikor Baal meglátogatja haldokló anyját, az egyetlen embert, akihez mély és őszinte érzelmek kötik, aki mellett a maga körül mindent megmételyező rontásból esendő kisgyerekké válik. Mezei Kinga és Balázs Áron színészi jelenléte itt egészen kivételes. Mezei Kinga egy másik szerepben is megjelenik, ő játssza Ekartot, Baal barátját. A szereposztás indoka lehet, hogy Ekartnak is megvan a női oldala, és sokáig ő is hűségesen kitart Baal mellett.

Don Juan / László Roland és Verebes Judit

Baal éppen úgy használja a nőket, mint a Don Juan címszereplője. Balázs Áron Baalja dúvad. Zabál, erőszakol, öl. László Roland Don Juanja intelligens, de folyton önigazolást kereső, piperkőc kamasz. Egy pszichiáter ma pszichopatának mondaná: nincs benne szeretet, sem empátia. Vilmányi Benett rendező Parti Nagy Lajos szövegét választotta, de nem elégedett meg azzal sem, megtűzdelte ikonikus filmszövegekkel, meg jó sok obszcén kiszólással. Sganarelből Sganarellát csinált, így Verebes Judit nem csak szolgaként, de bosszúra vágyó, elhagyott szerelmesként is kíséri urát. Ahogy – Dedovity Tomity Lea megformálásában – Donna Elvira is hiába akarja kitépni a szívéből. A két színésznő a Baalhoz hasonlóan itt is a főhős áldozatait játssza, szerepük szerint hol megadó belenyugvással, hol lázadva ellene. Donna Elvirának több jelenet jut, mint az eredetiben, karaktere azonban nem lesz árnyaltabb, és Sganarellánál sem mindig érthető, eltűnik-e a bosszúvágy, vagy sem.  A Baalhoz hasonlóan ez az előadás is erős képekkel dolgozik, ami az inkább jelzésszerű díszlet mellett itt elsősorban a jelmezeknek köszönhető. Az előadás első fele ötletes és frappáns megoldásokkal van tele, a vége felé az ötletek már kissé gyengítik a történetvezetést, és túlságosan elhúzzák Don Juan haláltusáját.  Egyet kell értenem Szűcs Katalin Ágnes szakmai beszélgetésen elhangzott észrevételével: a kissé kitett játékmódhoz képest a Mezei Kinga és Szilágyi Áron által játszott páros játéka más játékstílust képvisel. Remek párosuk földön járó, esendő szerelmesei egy népszínműbe repítenek. Az előadás azonban minden egyenetlensége ellenére is egy rendezésben még nagyobb tapasztalattal nem bíró, de kétségkívül tehetséges, önálló világgal rendelkező kéz munkáját mutatja.   

Don Juan / Szilágyi Áron és Mezei Kinga

Bódi Attila Ikrek című drámájának két fiú magzata akaratán kívül okozza / okozná anyjuk sorsának szomorúságba fordulását.  A balett-táncosnő ugyanis nem szeretné feladni a pályáját, az ikrek egy nem várt terhességből születnének.  A darab számos olyan kérdést vet fel, amelyek a mai Magyarországon igencsak megosztják az embereket: női szerepek, az abortusz megítélése, szívhangrendelet – hogy csak néhányat említsek. Nem csoda, hogy a fesztiválon résztvevő, a pécsi egyetemi színészképzést most kezdő (Mezei Kinga és Vidovszky György osztályába járó) hallgatókat igencsak megmozgatta, csak úgy záporoztak a kérdéseik, észrevételeik a szakmai megbeszélésen, amelyek ebben az esetben inkább etikai, mint színházi szempontból közelítettek az előadáshoz.

Árkosi Árpád rendezése egy kórházi ágyban jeleníti meg az ikreket, ezen és e körül járják körbe lehetséges életútjaikat, Káin és Ábel természetükből fakadó ellentétes mozgásiránnyal, amelyben csak egy tűnik állandónak – anyjuk szomorúsága elvetélt álmai miatt. László Roland és Szilágyi Áron kettőse igen jól működik, összetartozásuk és elemi ellentétük egyszerre van jelen. Az előadásban az anya is megjelenik, némán, táncolva, de a női minőséget más formákban is láthatjuk, hol nővérként, hol a halál angyalaként, valamennyi szerepben Dedovity Tomity Lea megformálásában. Az előadásban egyébként is fontos szerepet kapnak a mozgásszínházi elemek, Katona Gábor koreográfiája.

Ikrek / Dedovity Tomity Lea, Szilágyi Áron és László Roland

Az estéket koncert zárja a színház barátságosan kicsipkézett (értsd: csipketerítőkkel dekorált) udvarán, ahol egyébként is lehetőség van a kötetlen beszélgetésekre. A csipkéről meg eszünkbe juthat Mezei Kinga egy régi, kolozsvári rendezése, amely Máté Angi Mamó című művéből készült, Csipke címmel. Mamókat a zentai utcákon is láthatunk, a piacon, meg a bank előtt, nyugdíjért sorban állva. Talán közülük horgolták valakik a kicsipkézett udvar díszeit.

Zenta, 2026. szeptember 26-27. 

Folyt.köv.