Interetnikai Fesztivál 2026 / Nagyvárad, Szigligeti Színház – I. első rész

…a szövegben el is hangzik: akik együtt nevetnek, azok nem gyűlölködnek.

A kétévente megrendezett Interetnikai Fesztivál a Romániában működő kisebbségi színházak találkozója, amelyet mindig más városban rendeznek meg. Tizennégy év után most újra Nagyvárad ad otthont a rendezvénynek.  Legnagyobb kisebbségként a fesztiválon a magyar színházak vannak többségben, összesen tizenhatan, mellettük a temesvári és a nagyszebeni német, valamint a bukaresti zsidó és roma színház előadása szerepel a közel kéthetes programban. Aki tehát átfogó képet szeretne kapni a romániai magyar nyelvű színjátszásról, beleértve a kőszínházakat és a független társulatokat is, ezt itt jó eséllyel megteheti. Persze csak akkor, ha végig tudja nézni a programot. Egy személyben végig kísérni mi sem tudjuk, de szerkesztőségünk három tagja felváltva tudósít a fesztiválról.

A nyitónap nem is kezdődhetett volna stílusosabban, hiszen mindkét előadás valamiképpen a kisebbségi léttel, többség és kisebbség viszonyával foglalkozott. Székely Csaba darabja, a MaRó a magyarok és a románok egymás mellett éléséről szól, sokszor valóban maró humorral, néha keserűséggel. Az előadás különlegessége, hogy azt a nagyváradi színházban dolgozó két társulat, a magyar és a román közösen állította színpadra. Korábban ilyen közös előadásuk nem volt, holott hosszú ideje egy épületben, egymás mellett léteznek. Ez a helyzet kicsiben leképezi a társadalmi egymás mellett élés – nyilván belülről bonyolult és sokrétű – alapképletét is. Egyetlen korábbi alkalom volt, amikor paradox módon együtt tiltakoztak a kulturális intézmények összevonása ellen, vagyis együtt léptek fel azért, hogy ne kerüljenek közös vezetés alá. Ezt a kivételes alkalmat a MaRó-ban is emlegetik. (A tiltakozó koncertről itt írtunk.) 

MaRó / Fotók: Vigh László Miklós

A darab apró jelenetekből épül fel, amelyek a román – magyar együttélés árnyékos oldalait villantják fel. Nyelvhasználattal kapcsolatos konfliktusok; vegyes házasságok, sőt, egyáltalán a lehetőség, hogy román fiú vegyen el egy „székely leánkát”; iskolai villongások a román és a magyar gyerekek között. Énekelheti-e egy ünnepségen magyar a román himnuszt? És eljátszhatja egy jelenetben a magyarokat gyilkoló román nemzeti hőst, Avram Iancut? A darab szerkezete megengedi, hogy a társulatok saját magukhoz igazítva változtassanak rajta. A tíz évvel ezelőtti, marosvásárhelyi ősbemutatóhoz képest Bobi Pricop rendező módosított a jelenetek eredeti sorrendjén, és ki is egészítette azokat, például a teliholdkor magyar vérfarkasnővé változó, Trianont sirató román asszonyról szóló etűddel. Ahogy ez a hasonló felépítésű előadásoknál lenni szokott, a jelenetek között itt is vannak erősebbek és gyengébbek. Összekötő motívumok nincsenek közöttük. A szakmai beszélgetésen felvetődött, hogy mintha egy tv showban lennénk, de mégsem, az előadás e téren nem ad biztos támpontot. Formailag összeköti a jeleneteket, hogy a színészek valamennyit kivetítik, így megkettőzve látjuk az élő színészi játékot (amelyet bizonyos pontokon éppen a kamerázó színészek takarnak ki), fölöttük pedig a vetítést, fordítással együtt, hiszen a magyar nyelvű részeket románra, a románokat magyarra fordítják. Ez a kettősség egyszerre termékeny és zavaró. Tükrözi a különböző nézőpontok jogosultságát, kiemeli a mimikát, de (a fizikai takarástól függetlenül is) kissé háttérbe szorítja az élő színészi jelenlétet. Pedig jó látni a két társulat összjátékát, ezt a pontos és felszabadult együttműködést.

A MaRó tapsrendje

Az előadást vegyes közönségnek játsszák, ez könnyen megállapítható abból is, hogy van, amikor máshol nevetnek a magyarok, mint a románok, de sok a közös nevetés is. És ahogy az a szövegben el is hangzik: akik együtt nevetnek, azok nem gyűlölködnek.

A Csíki Játékszín előadása, a Mások élete csak címében egyezik a híres filmmel. És még abban, hogy mindkettőben egy külső nézőpontból figyelnek meg valakiket. A csíki előadás verbatim dokumentumszínház a Nyugat-Európában gondozói munkát vállaló erdélyi (főleg) asszonyokról és (kisebb részben) férfiakról. Az interjúkból Kész Orsolya szerkesztett szövegkönyvet, az előadást pedig a műfajjal régóta foglalkozó David Schwartz rendezte. Bár a városban már volt néhány dokumentumszínházi előadás, magának a színháznak ez az első ilyen munkája, amelyhez a helyben sokakat érintő problémákból választottak témát. Ehhez szinte mindenki tud kapcsolódni, aki ápolt valakit, vagy próbálta segítséggel megoldani beteg és/vagy idős hozzátartozója gondozását, esetleg az ismeretségi körében van olyan, aki külföldön vállalt ilyen munkát.

Mások élete

Az előadás egyik fontos tétje az, hogyan tud a dokumentumszöveg színházzá válni. Ehhez az alkotók egy olyan formát választottak, amelyben a mechanikusan ismétlődő konyhai tevés-vevésnek jut kiemelt szerep. A krómszínű, letisztult és rideg konyhabútor idegenségét a kávépörkölés és kávéfőzés rituáléja oldja, a színészek (ahogy a gondozók a gondozottjaikat) minket is kiszolgálnak. A mozdulatokhoz hangok társulnak, ezekből zörejzene áll össze. A monológok hol külön-külön, hol mondatonként váltakozva, szinte kórusműként hangzanak el. Az előadás végére az öt színész játékából megképződnek a karakterek. Szövegmondásukban igazodnak a felvételről hallott interjúalanyok hanghordozásához, adott esetben tájszólásához, így, amikor az előadás végén az eredeti interjúkból játszanak be egy-egy részletet, rájuk ismerünk.

Sokat gondolkodtam kollégáim felvetésén, hogy szerintük az előadás nem megy eléggé mélyre. Arra jutottam, hogy – ahogy a cím mondja – a gondozók nem a saját szeretteik betegségével, halálával kell hogy szembenézzenek, nem kell mélyen átélniük a gondozott sorsát, tragédiáját, mások, idegenek életét szemlélik, amelybe közel sem vonódnak be olyan mértékben, mint ha a saját hozzátartozójukat kell ápolni. Nekik ez munka, pénzkereset a maga komoly nehézségeivel, áldozatával, elsősorban az idegenbe szakadással, az otthoniaktól való távolléttel. Nehéz, de nem tragikus helyzet, amit ebből a szemszögből mutatnak meg az alkotók. De tény, hogy a rendezés maga is próbál kicsit eltartani, elidegenítő effektusokat alkalmazni, például a már említett zörejzenével.

Parasztopera

A második napon a nagyszebeni Lola Blau helyett az ugyanabban az időpontban kezdődő, de nem a fesztivál programjába tartozó gyerekelőadást néztem meg a Lilliput Társulat előadásában, így a Lola Blauról nem tudok beszámolni, a hazaiak előadásáról, a Balogh Attila rendezte Parasztoperáról viszont igen.

Nem véletlenül ez az a Pintér Béla-darab, amelyet a legtöbbet játszanak. Jó értelemben vett népszínház: fordulatos cselekménye, karakterei, a népdalokra és az énekbeszédre épülő zene egy jó hangú társulatnál, ahol van elég képességes színész, sikert ígér.

A nagyváradi előadást alapvetően meghatározza a tér, amelybe szó szerint beszorították. A stúdiószínház falán lécek, mint egy pajtában, a terem közepén kifutószerűen megemelték a színpadot, így mi, nézők két oldalról és alulról nézzük a játszókat (minél közelebb ülünk, annál magasabbra kell néznünk). A színészeknek a keskeny kifutón kevés helyük marad, itt kell – néha bravúros ügyességgel – táncolniuk, többszereplős jelenetekben mozogniuk.  Hogy mi lehet ennek a beszorítottságnak az indoka, arra különböző megfejtések adhatók. Például, hogy a szereplők a múltban elkövetett bűn okán megállíthatatlanul haladnak a tragédia felé, mozgásterük szűk, kilépésre nincs lehetőség.  

Parasztopera

A színészek ebben a nehezített helyzetben is szépen hozzák a karaktereket. Tóth Tünde és Csatlós Lóránt az archaikus, egy tömbből faragott parasztházaspárt, a Rolandot játszó Sebestyén Hunor és a két lányt alakító Máthé Barbara (Julika) és Szigyártó Johanna (Etelka) között kifeszül a szerelmi háromszög. Sokat bíznak a mimikára – a nézőkhöz ennyire közel ezt meg is tehetik. Ahogy Tasnádi-Sáhy Noémi Tündérkéje és a férjét játszó Kocsis Gyula belépnek, abban is ott van az egész házasságuk. Szotyori József (Állomásfőnök) és Nagy László Zsolt (Cowboy) két sztereotip férfitípus elrajzolásával teszi teljessé a tablót. Utóbbinak szép a szülőkkel való találkozása. A színpad fölött elhelyezett élő zenekar igen jót tesz az előadásnak.

A Parasztopera esetében Pintér Béláék igen magasra tették a mércét, de ezen kívül is emlékezetes előadások születtek belőle, legutóbb a Radnóti Színházban. A nagyváradiak első találkozása ezzel a világgal megbízható minőséget hoz. 

Én pedig átadom a stafétabotot kollégámnak.

Folyt. köv.

Nagyvárad, 2026. november 10-11.