Emlék- és életképek 2020-ból -

A színikritikus a színházhoz kötve létezik.

Tavaly decemberben, ahogy évek óta ilyen tájban mindig, színházba menet beugrottam a Király utca és a Nagymező sarkán lévő papírboltba, és megvettem a 2020-as naptáramat. Rém sok időt el bírok tölteni az éves naptáram kiválasztásával. Legyen stabil, ne essen szét a táskámban júniusra, ne legyen túl nagy és súlyos, de azért elég nagy ahhoz, hogy órákra lebontva beleírhassam zsúfolt mindennapjaim címszavait. És nézzen ki jól, legyen kedvem kézbe venni. Szerintem jól választottam. A naptár most, 2020 decemberében is olyan, mintha új lenne. De lehet, hogy csak azért, mert voltak hónapok, amikor elő sem vettem.Az irodalom és a színház között ingázó szabadúszóként 2020 megtanított arra, hogy a két művészeti ág közül a színház mennyivel törékenyebb műfaj. A színikritikus pedig a színházhoz kötve létezik. Ha a színház bezár, ő is online kísérletekbe kapaszkodik, változó intenzitással csügged és próbálkozik, más munkát keres, vagy vár és reménykedik. Próbál élni és túlélni.

Pedig milyen jól kezdődött! Január elején a kritikuscéhes kollégákkal Miskolcra utaztunk, és ahogy a naptáramat nézem, 4-én sikerült is megnéznem azt az előadást, ami nekem a csonka 2019/2020-as évadban mindent vitt: a Feketeszárú cseresznyét. (Itt írtam róla és a másik, szintén ekkor látott és szintén emlékezetes előadásról, a Nem félünk a farkastólról.) A január hozott még egy jó élményt, a nyíregyházi Mesél a bécsi erdőt. (Kritikám itt olvasható.)

Az ilyen utazások persze sosem csak a színházról szólnak, most pedig különösen felértékelődnek a hozzájuk kapcsolódó apró emlékképek: a miskolci pizzázás a Világbékében, ahol Török Ákos kollégámmal, annyi közös munka után arról beszélgettünk, lehetne-e 2020-ban egy új, ütős színházi lapot indítani. A végtelen ködmezőkön át Nyíregyházára vivő út Stuber Andrea kolléganőmékkel, és hogy az ott élő Nagy Zsuka költőtársam és barátnőm odabiciklizett a színházhoz, hogy ha csak tíz percre is, de tudjunk találkozni.

Miskolci Nemzeti Színház: Feketeszárú cseresznye / Bodoky Márk és Czvikker Lilla / Fotó: Éder Vera

Februárban eljutottunk Újvidékre, ahol még sohasem jártam, és egy Rejtő Jenő-adaptáció mellett láttunk egy vitára késztető, izgalmas Anna Kareninát Béres Mártával. A tavaszias napsütésben végigbóklászhattam az újvidéki piacot, sétálhattam a Duna parton. Ja, és a szállodában valami kóbor áram kerengett a falban, a végén már akkor is megrázott, amikor kinyitottam a vízcsapot.

Nagyon vártam Fabók Mariann új előadását, A fekete kakast. Bábjáték, színművészet, de legfőképpen az emberség magasiskolája, amit tőle láthatunk. Tudom, mennyit készült erre a felnőtt előadásra, ami a legjobb várakozásaimat is felülmúlta. Örülök annak is, hogy a művész saját közegében, lakóhelyén, Zsámbékon láthattam.

A fekete kakas / Fabók Mariann / Fotó: Dalotti Márk

A februárt az Artus Stúdióban zártam, a szökőnapi Kérész Művekkel. (Írásom itt.) Akkor még nem tudhattam, hogy ezen az estén a zsúfolt teremben ott ült az az iráni diák is, akinek elsőként lett pozitív a koronavírus tesztje Magyarországon. És azt sem, hogy egészen május végéig ez az utolsó előadás, amit élőben láthatok.

Mielőtt mindez március 5-én kiderült, 3-án még sikerült megtartanunk a Bethlen Téri Színházban azt a magam tervezte és rendezte születésnapi performanszot, amelyben egy, az írásaimból és életem más dokumentumaiból összeállított utazásra hívtam a közönséget, és amelyben Kátai Kinga színművész volt a társam. Így utólag a „boldog békeidők” záróakkordjának tűnik az az este, barátokkal, kedves ismerősökkel, távolságtartatlanul.

TL55 - irodalmi performansz a Bethlen Téri Színházban / Fotó: Jókúti György

Aztán eljött az online színház időszaka. Bevallom, inkább a kötelesség vitt a képernyő elé. Az első karanténidőszakban sokáig olvasni és írni sem volt türelmem, a tavasz és a kert volt a menedékem. Két nagyon jó online színházi élményem mégis volt, két olyan előadás, amelyek úgy feledtették a szorongást, hogy a legjobb értelemben vett minőségi szórakozást jelentettek. Az ilyen előadásokat kellene receptre felírni covid-depresszió ellen. Az egyik a nagyváradiak Lila ákáca (írásom itt), a másik a szegediek Illatszertára volt. Ebben az időszakban több telefonos interjút is készítettem, a legjobban annak örültem, hogy végre hosszabban beszélgethettem Lábán Katalinnal, és kicsit többet megtudhattam színházi életútjáról. (Az interjú itt olvasható.)  

A nyitás után azonnal elkezdtem újra színházba járni. Úgy alakult, hogy a nyáron inkább vidéki előadásokat láttam. Jártam Celldömölkön, Kecskeméten és Szombathelyen. Voltam a gyulai Erdélyi Héten, ahol két jó előadást is sikerült kifognom: a házigazdák kolozsváriakkal közös Pornóját és Bognár Zsolt Bartis Attila-estjét. (A cikk itt olvasható.) A Kőszegi Várszínházban láttam a Mesebolt Bábszínházzal közös, nem csak címében bátor előadásukat, a gyerekek szexuális zaklatását kisiskolásoknak feldolgozó Lili és a bátorságot. Itt fedeztem fel végleg magamnak Varga Borit, akire már korábban, Jeles András A boldog hercegében felfigyeltem. (Az előadásról itt írtam, Varga Borival készült interjúm pedig itt olvasható.) Már Budapesten, a TRIP hajón pedig azt tanultam meg, a 152 lépés Auschwitz felé című előadásból, hogy Karácsony Gergely néven létezik egy fiatal, tehetséges színész is. (Kritikám itt.) Végigvándoroltam az RS9 Színház tereit a Budapest felett az ég című előadás alkotóival.

Gyulai Várszínház - Kolozsvári Állami Színház: Pornó / Imre Éva

És hát a Színművészeti ügye. Ez a letaglózó és felvillanyozó, elkeserítő és felemelő történet, aminek, úgy remélem, nincs vége. Hogy mit tehet ebben a helyzetben egy kritikus? Ír. Próbál tényekkel és adatokkal szembesíteni, miközben tudja, hogy a demagógia ellen ez teljesen reménytelen. Azért Török Ákossal eltöltöttünk egy-két hetet egy statisztikai alapú esszé megírásával, ami itt olvasható. És persze aláírtam, nyilatkozatokat fogalmaztam (az írás szomorú pikantériája, hogy volt gimnáziumi osztálytársamnak, Palkovics Lászlónak), céhtársaim nevében hangszórót vettem az egyetemistáknak. És tanultam tőlük a demokratikus ellenállást.    

Július-augusztus feladata volt még, hogy a Kritikuscéh által meghirdetett, de tavasszal a járvány miatt elmaradt kritikusképző szemináriumot meg tudjuk tartani. Sürgettem a dolgot, mert valahogy éreztem, hogy ősszel már nem lesz rá alkalmunk. Sikerült végigvinni, de az igazi siker az lenne, ha a lelkiismeretesen végigjárók közül minél többük cikkeivel találkozhatnánk majd.

Egyikükkel, Bogya Éva Tímeával szeptemberben Tatabányán találkoztam újra, a MOST Fesztiválon. Ez már újra a késhegyen táncolás időszaka volt. Egyre inkább úgy éreztem, hogy hiába a maszk, minden egyes színházi estével túl nagy kockázatot vállalok. (Kerültem már egy évre kórházba egy vírusfertőzés szövődményével, és voltam két évig beteg egy másik vírusfertőzés után.) De zsűritagnak hívtak, elvállaltam, és kötelességemnek éreztem, hogy ott legyek. Utólag már örülök neki. A tíz előadás közül négyet ugyan már láttam korábban, de hatot nem. Köztük a végül fesztiváldíjat nyert Palit. Szamosi Zsófia játéka, az az egyszerűség és elegancia, ahogy Maléter Pál özvegyét, Gyenes Juditot megjelenítette, az egész zsűrit (Ráckevei Anna és Vidovszky György voltak a társaim) megfogta. (A fesztiválról itt írtam egy beszámolót.)

PanoDráma: Pali / Szamosi Zsófia / Fotó:Prokl Violetta, Jászai Mari Színház

Ennek a tatabányai öt napnak az volt az egyik alapélménye, hogy mindenki minden egyes nap végén sóhajtott egy nagyot, hogy eddig legalább eljutottunk, ez az előadás megtörténhetett. És hogy ez mennyire fontos volt azoknak a színészeknek, akik hónapok óta nem játszottak, és következő előadásuk is a bizonytalanság ködébe bújt. A másik oldal, hogy ekkor már egyre jobban idegesítettek a nézőtér sötétjében áll alá húzott maszkkal köhögők.

De megúsztam, és hálás vagyok azért az öt napért, a kisebb és nagyobb körben zajló beszélgetésekért, és azért, hogy hosszú évek után visszatérhettem Tatára (ott volt a szállásunk), és délelőttönként kedvemre biciklizhettem a tó körül. A járvány pozitív mellékhatásaként ugyanis sokakkal egyetemben én is újra elővettem a tíz éve nem használt bringámat.

Abban, hogy az októberre halasztott Vasvári Színjátszó Fesztivált meg tudják tartani, már egyáltalán nem bíztam, sőt, bevallom, nem nagyon bántam volna, ha lefújják. De régóta járok oda zsűrizni, és nagyon szeretem ezt a családias, az amatőrtől a profi színvonalig igen nagy szórást mutató fesztivált. Azt hiszem, Gergye Rezső és munkatársai is csak akkor hitték el, hogy rendben lezajlott, amikor már egy héttel túl voltunk rajta. Amíg pedig ott voltunk, azt éreztük, hogy sosem volt ennyire családias, emberközeli és barátságos.

Aztán még éppen elindulhatott a Líra és Logika Teátrum (a lapunkat kiadó alapítvány „leányvállalata”) új sorozata, az Írta és rendezte a Jurányiban. A tervek szerint nyolc kortárs szerző állítja majd színpadra felolvasószínházi formában a saját darabját. Kutszegi Csaba Francia négyesét október 19-én még láthattuk, Drubina Orsolya novemberi bemutatója már elmaradt. Így csúszik az én bábdarabom bemutatója is, amit viszont nem bánok: van még rajta dolgoznivaló.

Megfogadtam, ha vírus nélkül megúszom, többet már tényleg nem kockáztatok. Így idén október 19-én befejeztem a színházba járást. Korábban évi 170 – 220 előadást néztem meg. Most élőben mindössze 62-t láttam, és nagyjából ugyanennyi felvételt. Időnként most is nézek online előadásokat, de a színikritikus énem inkább téli álmát alussza, helyet hagy az írónak. Néha, ha felriad néhány pillanatra, nagyon várja a tavaszt, és hogy 7 óra 7 perc legyen.