A Parental Ctrl-ban egyszerűen elbűvölő, hogy a három előadó keresetlensége, helyenként antiszínházas színjátszása igen színvonalas, néha kifejezetten bravúros előadói (ének)tudással párosul.
…ha már ki kell fogynunk a világból, legalább ilyen előadásokkal vigasztaljuk magunkat.
...életszerető, életigenlő művész, aki tudja, hogy hol van a rossz oldal – és hol található a jó. Ezért éles szemű, pallérozott elméjű és erkölcsös művészként tükröt tart elénk: a társadalom elé. Nézzétek: ezek vagyunk. Nem te, nem ők, hanem mi, mindannyian.
...az antiszínházi jelenetek annyira lenullázták az összes érzékemet, kimosták az agyamat, hogy hirtelen azt vettem észre: teljesen szokatlan szituációban (világban?) vagyok. Úgy éreztem magamat, mint a megdermedt kismadár, akire rávetül az óriáskígyó átható tekintete.
Vörösmartytól most is elhangzik az egyik legnagyobb magyar vers, Az emberek: „Az emberfaj sárkányfog-vetemény: Nincsen remény! Nincsen remény!” Nincsen remény?
Nem festhető jó (arc)kép, ha nem ismerjük az ember központi drámáját. E nélkül csak két ellentétes irányba mehetünk: a realista ábrázolás, vagy a szubjektív önkifejezés felé.
... tizenkilenc ember ugyanennyi szemszögből elemezte, értékelte a kéziratokat. Minden csoportnál közel másfél órát töltött el a szerző, és ez alatt az idő alatt minden csoporttag elmondta a véleményét, majd a szerző is szót kapott: válaszolhatott, kérdezhetett.
Van bennünk valami elemi késztetés, hogy a valós élethez, elsősorban pedig az alkotó életéhez kössük a látottakat, olvasottakat.
A Pesti Napló 1899-ben megjelentetett díszkiadása társadalmi, irodalmi, kultúrtörténeti ritkaság.
... az utóbbi húsz évben egyre-másra nyílnak meg azok a festészeti kiállítások a magángalériákban, amelyeknek a XX. századi modern magyar művészettel foglalkozó múzeumokban lenne a helyük.