Látunk egykedvű, fenékcsapkodós kúrást, érzékiségmentes férficsókokat, kicsi a rakást, kibuggyanó mellet, sok-sok ide-oda lézengést a térben…
…a látszat ellenére jelenlegi kulturálatlan bulvárbunkó korunkban is még él és működőképes a színház 19. századi világjobbító szándékú szelleme.
…a sulykolt normáknak mindig vannak alternatívái, és ezeknek minden privát vagy hatalmi sulykolás dacára teljes szabadság jár.
… az emberek szeretik az idiotizmust. Szeretnek idiótán viselkedni, és szeretnek más idiotizmusán röhögni.
A rejtélyes cím A. Tóth Sándor festőművész monogramja, az alcím pedig arra utal, hogy egy sorozat első részét láthattuk.
A folyamatosan fél- vagy teljes részeg muzsikus banda szabályosan sziporkázza kifelé magából a gegeket, mindegyik színész tehetséggel alakítja magára az átható, abszurd hülyeség manifesztumait…
…az igazán időtlenül kortárs színházi stílus: egy mai igények szerint jól megrendezett Csehov-előadás.
…a „függetlenség” egyre inkább nem korhoz, műfajhoz, stílushoz, színházfelfogáshoz kötődő fogalom lesz, hanem pénzügyi kérdés (már ma is eléggé az).
A két jól megírt szerepet úgy játsszák a színészek, hogy azzal továbbgondolásra késztetik a nézőt.
Izgalmas, ahogy újraszíneződnek a kötelékek, ahogy a Keresztes Tamás játszotta csetlő-botló, szánalmat keltő „Te” és a bölcsnek, segítő szándékúnak mutatkozó Kocsis Gergely hol lent, hol fent ül a morális libikókán…