Kovács Patrícia birtokolja a nagy tragikák képességeit: örömében mutatja meg végtelen fájdalmát, és vele a mindenkori harácsoló-hedonista uralkodó osztályok brutális romlottságát.
…Liliom elmondja a saját vallomását a színházról, amelybe nem lehet nem belehallani Alföldi Róbert vallomását, szerep és színész itt eggyé válik.
…a koreográfus száraz és pontos, nem ritkán önkritikus szövegét Udvaros Dorottya néhány ponton öniróniával pöttyözi.
… azt üzeni a debreceni közönségnek, hogy a jövőben a cívisvárosban senki ne számítson elbűvölő-bájoló, zenés remény színházára.
…mindezek a meg nem értett, meg nem értő, kívülről nézve valahol mégiscsak szerethető figurák – mi vagyunk. Más kérdés, hogy jobb lenne, ha nem mi volnánk.
A kiugró egyéni teljesítmények mellett a társulati összjáték teszi emlékezetessé az előadást.
…mindannyian, ha pl. egy fordulat lehetővé teszi, bármilyen szerepbe beleállunk, és hamar azonosulunk is vele, legyen az rendszerkedvelt politikai haszonélvező vagy kívülálló kritikus.
Abban a képben a tragikum abszurd módon ráépül a humor maradványára.
… a darab és az előadás ugyanis inkább rejtvényfejtésre ösztönzi a nézőket, minthogy egyértelmű válaszokat adjon.
Hazugság, álszentség, elfojtott indulatok, eltitkolt vágyak dolgoznak az elegáns, jómódú európai felszín alatt.