…nem szimplán arra kell ma rádöbbenjünk, hogy a politikusok hülyének néz(het)ik az embert, hanem hogy a rendezők is.
…nemcsak tökéletes a színésznő, de még a témák is időszerűek, és épp annyira vannak kibontva, amennyire és ahogyan azt a műfaj „komolysága” és az „adás hossza” elviseli.
…az élő gyertyafényre rásegít az „ipari”. Lehet, hogy így a színpadból többet látunk, de az emberi lélek bugyraiból sokkal kevesebbet.
… Tagirovsky lép a színpadra, elmondja, hogy ő a színtársulat vezetője, nemrég halt meg, és hogy hamarosan jönnek a gyászolók.
Az Árnyak Játéka nem más, mint egy 21. századi haláltánc, melyet azonban furcsamód nem a halál, hanem az élet felfoghatatlansága motivál.
Valahogy túl okosan lett formálva ez a darab, és túl kevés hely maradt benne a zsigerből kitörő emberi érzelmeknek.
Szinte naponta jelenik meg cikk arról, hogy világszerte egyre több az ilyen vagy olyan viselkedésproblémával küzdő gyerek.
A Bartók Színházának nem szimplán egy szubjektív belső mozi megrendezése a tétje. Sokkal inkább az, hogy a hallgatók közel kerüljenek a Bartók-darabok geneziséhez…
Ha azt mondjuk, hogy ezekben a novellákban nincsenek szerethető nőalakok, az azért is van, mert nincsenek szerethető férfiak sem.
…az egész előadás szimptomatikus: a mai magyar politika arcát rajzolja meg feketén-fehéren, tűpontosan.
Valójában a néző az, aki elvesztette az időt és vele együtt a teret is. A színház önmagát idézi, önmagával dialogizál, a meglévőből dolgozik.
„…az időt térré alakító imaginatív színház talán a legköltőibb módja a játéknak, merthogy eredendően kép-szerű.”
Elhullt az ember. Megszületett a hős. Megfordulni látszik az idő kútja…
Azon túl, hogy igencsak érzékeny kérdést, a modern kori rabszolgaság mibenlétét, formáját firtatja, elgondolkodtat az emberi kapcsolatokról, a kapcsolatok minőségéről…
Látunk egykedvű, fenékcsapkodós kúrást, érzékiségmentes férficsókokat, kicsi a rakást, kibuggyanó mellet, sok-sok ide-oda lézengést a térben…
Itt az ember, akit nem a próféciák határoznak meg, aki nem enged utat a félelemnek, hanem – szemben a görög világrenddel – maga dönt. […] Angelica „párosodni kész” nőstény, de Cléante sem a „hősszerelmes” arcát mutatja felénk.
A felmenőink által elkövetett szörnyűségek miként gyűrűződnek be az utódok életébe, és miként pecsételhetik meg azok sorsát?
Horváth Csaba rendező a fizikai színház eszközeivel engedi a szavaknál mélyebbre látni a nézőt.
Hogyan és miért mehetett így félre egy polihisztor élete, s vajon meg lehetett volna menteni?
… a rendező épp a darabépítésbe avatódik be, a szerkezetet, a formát kutatja, vizsgálja, miközben rákérdez saját szerepére is: ki ő itt ebben a történetben?