Kiszámíthatatlan irracionális erők, tündérek irányítják, kezelik szeszélyesen az emberek sorsát.
Alul lemeztelenítve, hasra fektetik Akhilleusz sírján, és a nagy álarcok mögé bújt, röhögő görög vezérkar a hulla mögé vonul, majd egyesével, egy üvegflaskával…
„Szeretnénk egy másik arcunkat megmutatni, beleértve ebbe a hangszer mögötti embert is.”
Bemutatják az Ájlávjút, újra látható lesz A Pál utcai fiúk és a Meseautó.
A tánc vagy a koreografált mozgás egyre több verbális előadásban kap jelentős szerepet, és ez fordítva is igaz: egyre több „nem verbális” előadásban jelenik meg így vagy úgy verbális szöveg.
Hat felnőtt- és hat gyerekelőadással várják a nézőket Tatabányán.
„A harcművészetekben a nyugalmi nullpont elérésére kell törekedni, mert onnan bármilyen irányba könnyű elmozdulni.”
„A gyerekek azonnal jelzik azt is, ha leül az előadás.”
A kínai színházcsinálók nem az öncélú (talmi) ragyogást és a mesterségesen keltett álizgalmat hajszolják, hanem tényleg választ próbálnak kapni és adni az emberiség legsúlyosabb erkölcsi-filozófiai kérdéseire…
Ha már a menny és pokol közötti kommunikációt emlegetjük, tudnunk kell, hogy az ember éppen a kettő között, középen van. Don Juan is ott pattog, hol az egyik, hol a másik irányba…
A rendezés tehát úgy aktualizál, hogy miközben hű marad a drámához, felfrissíti azt mind nyelvileg, mind a megformált alakok szintjén, ezáltal képes lesz úgy szólni egy színházi társulat – vagy akár egy egész ország – létállapotáról, hogy nem válik didaktikussá.
Ascher Tamás rendezésére most különösen igaz az a közhely, hogy úgy hozza játékba és tartja ott a tizenhét színészt, ahogy egy szimfonikus zenekar karmestere vezényli a zenekarát.
A darabbal először találkozó nézőnek minden bizonnyal kell némi idő, amíg belerázódik a folyamatosan a realitás, szürrealitás és az abszurd határán billegő történetszerűségbe.
Barbár B. és K. nemcsak egyszerűen kedvére gyűjtögetett, hanem kutatással egybekötött szorgoskodásuk eredményeként alakult ki a komponista Bartók zenefelfogása, páratlan zeneszerzői tevékenységének módszertana.
Az előadás igazi őrültségfaktora a báb, ami a legváratlanabb pillanatokban pattan elő, és fordítja többször is visszájára a mese szomorúbb vagy éppen érzelmesebb részeit.
Egy író lemond a nyelvről? Vagy kísérletezik?
Terzopulosz Ibsen Nóráját (illetve az alapján készült előadást) is görög sorstragédiaként rendezte meg.
„…az időt térré alakító imaginatív színház talán a legköltőibb módja a játéknak, merthogy eredendően kép-szerű.”
Nemcsak a magyar, de a vele egy épületben működő román társulat előadásait is láthatta a helyi és a szakmai közönség.
Újra és újra rádöbbenünk, hogy a bábozás mennyire komplex műfaj.